Kísértetreklám Downey-ban

A leláncolt könyv és a tönkrement fotós után kiváncsiak lettünk Downey beévárosára is. 

- Ha már itt vagyunk, nézzük meg! Ki tudja, mikor jövünk ide legközelebb! - voltak tippjeink, hogy hány évtized múlva jövünk ide vissza.

Elhaladtunk pár gabonasiló mellett és már egy, a várnál sokkal jobb belvárosban találtuk magunkat.

A várost a vasút elvágta a főúttól és úgy nézett ki, a főút mentén pár benzinkutat leszámítva minden meghalt, míg a belváros még élt.

Azaz vegetált.

Nagyon szeretem ezeket a western-filmeket idéző boltokat és a velük szegélyezett utcákat.

Általában -sajnos- meglehetősen rossz állapotban vannak.

Ki akarna itt vásárolni, ha a bevásárlóközpontban nagyobb a választék és olcsóbb?

Ennyi régiségboltra nincs igény.

Ide még az országút se hozott utazókat, nem úgy, mint például Párizsba.

Az autószervíz is rég bezárt, csakúgy, mint Eurékában.

Amikor visszafordultunk, hogy elinduljunk hazafele, egy homlokzaton megláttunk egy nagy reklámot.

Szeretem ezeket a múltból visszamaradt reklámokat.

Néha a cég, amit reklámoznak, ma is él és virágzik, de sokszor nyoma is alig van.

Mint megtudtam, az ilyen reklámokat nevezik ghost sign-nak.

Ezeket a mountaineer overall-okat, kezeslábasokat a utahi mormon szövetkezet gyártotta 1872-től az 1940-es évekig.

Egy korabeli reklámon meg is találtam a házfalon fakuló illusztrációt, amiből kiderült, hogy a karikák a ruhadarab milyen különlegességeire hívják fel a figyelmet.

Nagyon megérte idejönni. Talán nem is fogunk évtizedeket várni arra, hogy visszajöjjünk.

Kövületek az Ophir-kanyonban

Piritet kerestünk Ophir mellett.

Hogy miért keresünk köveket, az egy másik történet, azt majd szintén elmesélem később.

Most egyelőre a piritet kerestük egy bánya törmelékében.

Láttam egy helyet, ahol úgy nézett ki van pirit, de nem mertem odamenni. Annyira nem kell.

Pedig építettek egy falat is valaha a bányászok, hogy helyén tartsa a kőfolyamot. 

Inkább máshol kerestük a piritet, ahol nem volt annyi.

Találtunk is pár kisebb darabot - miközben Puppey pár faágat alakított forgáccsá, hogy ki ne jöjjön a gyakorlatból.

Aztán ahogy turkáltuk a köveket, láttam, hogy Puppey kiválasztotta a legnagyobbat és lemosta egy kicsit, miközben szájából még mindig kilógott egy faág.

Ahogy a legnagyobb követ néztem, valami szabályosat láttam rajta.

Kicsit közelebbről is megnéztem és valóban, valami volt a falóban, izé a kőben.

Ekkor elkezdtük nézni és láttuk, hogy rengeteg kövületet látni a sziklában.

Némelyik kövület korai számítógépes űrhajógrafikára emlékeztetett valami játékból, ami az űrhajó pályáját mutatja.

A kerekek azok korallok voltak és lehet, hogy az űrhajóra emlékeztetők is.

Legalábbis egy kövületazonosító oldal szerint. Nem magamtól vagyok ilyen okos.

Sokkal érdekesebbek voltak, mint a piritek.

Ellentétben azonban a kisebb pirit-darabokkal, ezeknek a kövületeknek a nagy része maradt ott a sziklákban.

Utóbb olvastam, hogy ki lehet piszkálni, de minek. Ott szebbek a kőben.

Ribizli hokimeccsen

A Utahi Grizlik játszottak a Tulsai Olajosokkal.

Elképzeltem ezt Magyarországon. A Debreceni Szürkemarhák játszanak a Bakonyi Kondások ellen. A győztes pedig mehet a Felcsuti Gázosok ellen.

Egy baseballmecs után most eljutottunk egy hokimeccsre.

A meccs természetesen a himnusszal kezdődött, amit egy, a dallamokkal lelkesen küzdő énekes adott elő és a lelkes közönség megtapsolt.

Aztán bekorizott a grizlik kabalaállata. Vártam, hátha az olajosoknak is van egy ilyenje, például egy fúrótorony zászlóval, de semmi.

A meccs jó volt, bár a nagyérdemű főleg majszolni jött.

Hotdog, hamburger és sör fogyott a végtelenségig. 

Kellett is az energia mozgásban tartani a szurkolókat, akik folyamatosan ettek.

A játék pörgött, a hangulat azonban folyamatosan romlott: a medvék az első harmadban megpróbálták összenyomni az olajat, ami egy darabig sikerült is, csak a korong ment ritkán be. Azaz bement, csak a rossz kapuba.

Jó volt a meccs, tetszett, így két-három évente ki is lehet bírni egy sporteseményt.

Régi idők fényképészete

Downey a leláncolt könyv után is tartogatott meglepetéseket.

Az elhagyott fényképészet a digitális fotográfia korában különösen szimbolikus volt.

Az üres benzinkút szintén megért egy rövid sétát.

Remélhetőleg ez pedig az elektromos autózás jövőjét vetíti előre.

Mindez Downey szélén volt, a gabonasilókon is túl.

Nem meglepő, ha kiváncsiak lettünk a belvárosra is.

A leláncolt könyv

Vajon milyen veszélyes tudás rejtőzhet egy könyven, amit így le kell láncolni, hogy sötét varázslata el ne szabaduljon a világban?

A bölcsek köve?

Fekete mágia?

Atomtitkok?

Titkos jelszavak?

Nekünk az volt a tippünk, hogy egy telefonkönyvről lehet szó Downey elhagyott iparnegyedében, de lehet, tévedtünk...

Életút - Jefferson Hunt

A Red Rock hágó temetője nem volt szép.

Gondozott volt, szép helyen, de nem volt szép.

De azt megtanultuk, hogy ha látunk egy elhagyott, pici temetőt, nézzünk utána történetének. Általában érdemes.

A dombtetőn álló obeliszk felirata elmondta, hogy itt temették el Jefferson Hunt-ot, aki egyik kedvenc falunkat, Huntsville-t alapította. Részt vett Parowan megalapításában és Provo születésénél is ott bábáskodott, de nem elégedett meg három város megalapításával.

Hunt egyedülálló karriert futott be és életének hetvenhat éve egy igazi kalandregény lehetett.

Volt egyházfi, államférfi, kalandor, katona és telepes.

Három törvényhozásban volt választott képviselő, Utahban, Illinoisban és Kaliforniában. Ő volt San Bernardino megye (és sok-sok gyermek) atyja és Kalifornia első mormon képviselóje.

Négy hadseregben szolgált - őrnagy volt Nauvoo Légióban, a mormonok önvédelmi miliciájában,  kapitány volt mormon zászlóaljban Mexikó ellen 1846-48 között, szolgált a mormon miliciában és tábornokságig vitte a kaliforniai miliciában.

Az elsők között kísérletezett életrajzírója szerint a poligámiával (ez nem teljesen világos, hogy csinálta, jegyzetelt és tanulmányokat írt?)

Gyakran utazott Kaliforniába barátjával, Rockwell Porterrel, hogy utánpótlást hozzanak a frissen megalapított mormon államnak.

Dolgozott hegyivezetőként is. Volt, hogy sokallták a díjazását és lassúnak tartották tempóját. Egy ilyen társaság ott is hagyta, hogy egy olcsóbb és gyorsabb előrejutást kínáló vezetővel keljenek át a hegyeken. Hasonlóan Donnerékhez, ez itt se működött jól és nagyon sokan belehaltak a rövidebb útba.

Feleségei - akkor meglehetősen szokatlanul - minden útjára elkísérték gyerekeivel együtt. Idősebb fiai alatta szolgáltak Mexikóban.

Örültem, hogy véletlenül megtaláltuk a Hunt család temetőjét. Persze nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azért temették el ilyen messze minden településtől, nehogy holtában is olyan nyughatatlan legyen, mint életében volt...

Ahol kihúzták a dugót - Red Rock Pass

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon nagy tó. Akkora, mint fél Magyarország. Valójában beltenger volt, de valamiért tónak hívják. Ez volt a Lake Bonneville. Ott volt többek közt a sóssivatagban és a Sevier-tó hűlt helyén is.

Tizennégyezer éve valahogy átszakadt egy hegylánc és a víz pár száz év alatt kifolyt a tóból. Ami maradt, ma az a Nagy-Sós-tó.

Ezt a helyet mentünk megnézni.

Egy ilyen geológiai emlékhelytől nem lehetett csodákat várni, nem is vártunk és egy a 42 fokos forróvíz után nem is lettünk volna képesek sok mindenre.

A Red Rock Passt - amit szintén még a tervezés fázisban néztünk ki - nem okozott csalódást.

Nyolcvankét lépcsőfok vezetett fel a tetőre, ahonnan meg lehetett nézni az özönvíz száraz helyét.

Nehéz volt elképzelni, hogy itt egy tenger hullámzott.

De hát a dinoszauruszokat is nehéz elképzelni.

Az emléposzlop a domb tetején meglepetés volt: nem volt benne szó a Bonneville-tóról, hanem egy picit temetőről a közelben.

Ha már itt voltunk, megnéztük.

Lava Hot Springs

 - Nincs macifenék - néztem a rajzra. Nem mintha ez 42 fokos vízben sokat számított volna.

Két japán, két orosz, két amerikás magyar, négy mexikói és két echte amerikai ült a forróvízben, amit szerencsére senki se fűszerezett és kavargatott.

- Keressünk egy hidegebbet! - javasoltam.

A 42 fokos víz után a 38 fokos enyhén hidegnek tűnt.

Lava Hot Springst már a tervezés alatt kinéztük. A hely egy kis fürdőváros rengeteg kis fürdővel, szállodával és egy kedves főutcával.

A vendégek általában egész napra jönnek (ma már nem lehet csak úgy kimenni, enni és visszajönni), napoznak és áznak a forróvízben. Mondtam is magamban, hogy forró vizet a kopaszra!

Nagyon jó idő volt, főleg ahhoz képest, hogy Idahóban voltunk és március volt.

Nyugodtan lehetett fürdőruhában (nem macifenékkel) sétálni, napozni.

Mi csak megálltunk egy lávamező után egy pillanatra kipróbálni a fürdőt, aztán rövid séta után mentünk tovább megnézni a Red Rock Pass-t, majd haza.

Én a forróvízben ázás jelentős részét annak kitalálására fordítottam, hogy miért vannak mindenfele mángorlók felállítva a fürdőhelyen. Talán mert olcsóbbak, mint egy centrifuga.