Maladi boltok

- Nem raccsolok, nem raccsolok, ezek nem maradi boltok, nem maradi boltok - motyogtam, miközben orrom az üveghez nyomva bámultam be.

- Nem skanzen, nem skanzen, nem skanzen - ismételgettem és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy szabadtéri skanzenben vagyok.

Malad City azonban működött. Relatív távolsága a nagy(obb) városoktól megvédte a kisboltokat csakúgy, mint a kicsi népsűrűség.

A nagyboltok, plázák túl messze vannak oda elautózni és a megaboltoknak nem éri meg ide áruházat építeni, ami tönkretenné a családi üzleteket.

A főutca megmaradt főutcának, ahol egy sétával mindent meg lehet venni egy ebéd és egy fodrászat között.

A kicsi vásárlóerő azonban azt jelenti, hogy a boltok úgy néznek ki, ahogy ötven éve. Vagy negyven. Vagy hatvan.

De mindenképpen egy időutazás bebámulni a kirakatokon.

Elképzelem, ahogy a vevő leül a boltossal szemben az íróasztalhoz (fenn és lenn), a boltos pár nyomtatott katalógust tesz elé és elmagyarázza melyik cucc miért jó és mik a hátrányai, aztán papíron ceruzával kiszámolja, mennyibe kerülne a kívánt mennyiség. A boltos kiveszi a vevő dossziéját a mögötte levő szekrényből, beírja a rendelést, a megrendelőlapot a iratszekrény megfelelő polcára teszi, az indigós másolatot lefűzi a többi indigós másolathoz.

Aztán elkezdi kitölteni kézzel a megrendelőlapot, a névjegykártyatartóból kikeresi a cég pontos címét, megcímzi a borítékot amit a kimenő postához tesz és másnap a lótifuti legény elviszi a többivel a postára.

És semmi se változik, Malad marad.

Maladi önkiszolgáló hentes

Maladban nem a hentes önkiszolgál, hanem a hentesbolt önkiszolgáló.

Eleinte a rengeteg cukor még elködösítette az agyam és nem értettem a rendszert és csak néztem a hentesbolt ajtajára, mint borjú az újajtóra. Vagy mi.

De a dolog egyszerű volt, még én is megértettem: ahhoz, hogy beléphessek a henteshez, be kellett lépni egy klubba. 

A hentesklubba.

Le kellett olvasni a QR kódot az ajtón és kifizetni az egydolláros tagsági díjat és megkaptam az ajtó kulcsát - azaz kódját - a földi mennyországba.

Nagy hűtőszekrényekben és mélyhűtőkben vártak a finomságok.

Kiválasztottam, amit akartam.

Voltak, husok, kolbászok, egész állatok, állatdarabok, minden, amire egy húsevőnek szüksége lehet.

Volt házitejföl is. Annak határozottan olyan íze volt, mint amit Brassóban hoztak házhoz úgy húsz éve.

Volt még pár egyéb "szabpolcos" kézműves termék is.

Választás után a kasszához kellett fáradni, beolvasni, amit vettünk, kártyával kifizetni. Mi voltunk egy személyben a vevők, eladók, hentesek, pénztárosok és még fizettünk is érte.

Aztán a zsákmánnyal vissza lehetett térni a maladi valóságba és folytathattuk a körsétát a városban.

Maladi ital

- Soha többet ne engedjetek ilyent innom! - hörögtem és azon gondolkodtam, aktualizáljam-e a végredeletemet.

- Hogy lehettem olyan hülye, hogy ilyet ittam?

Szerencsére Puppey nem válaszolt, csak zavartan vizsgálta árnyékát.

Pedig egész jól kezdődött.

- Ez a pult Malad egyik eredeti vadnyugati szalonjából került ide! - magyarázta a pultoslány, aki láthatóan büszke volt az üzletre.

Mondjuk sejthettem volna a belsőépítészeti dizájn láttán, hogy ennek az italnak meglesz a böjtje. Szó szerint.

De a helyi specialitást ki kellett próbálni, hiába rángatott védelmezően Puppey.

- Mit kérsz?

Néztem az itallapot és fogalmam se volt, mit kérjek.

Közben folyamatos volt kinn a kocsisor, állandóan állt pár autó az autós ablaknál és a sofőrök úgy döntötték magukba a helyi specialitást, mintha az élet vizecskéjét szlopálták volna.

Benn persze senki se volt.

- Mit ajánlsz?

- Minden nagyon jó! Saját koktélreceptek!

Néztem a táblát.

Tudom, hogy az ilyenek értelmezéséhez itt kell születni.

- Mi a kedvenced? Azt kérem.

- Caribbean delight - felelte - Bár van, aki szerint nem elég édes.

- Egy kicsit kérek.

Kiszolgált még pár autóst és hozta a karibi koktélt, amiben édes limonádé, kókuszszörp és ananászszörp volt.

- Tejszint és csokiöntetet kérsz rá? - éreztem, hogy szemgolyóm megvonaglik üregében - Vagy egy kis fagylaltot bele?

Kedvesen elhárítottam az ajánlatot és belekostóltam italba, ami egyből a padlóra küldött. Ilyen édeset én még nem ittam és két korty után azt éreztem, hogy sót akarok nyalogatni. Vagy meghalni.

Megköszöntem mindent és kitántorogtam az utcára és kerestem egy szemetest és tudtam, évekig kell fogyókúráznom, hogy leadjam ezt a kalóriabombát.

Malad City

- Hova?

- Malad Citybe..

- Vannak ott fák?

- Vannak!

- Akkor mehetünk!

Tekintve, hogy mennyi famentes és félfamentes helyen járunk Puppeyval, ez nem volt egy nagy kérés a fiatalúr részéről.

A kérdés azonban jogos: minek megyünk mi Malad Citybe és egyáltalán, hol van Malad City? 

Malad City Idahoban van és az első nagyobb település a Utah-Idaho határnak a túloldalán. A "túlodal" az potom 21 kilométert jelent.

Malad City nevét a közeli Malad-folyóról kapta, aminek a neve a francia malade szóból származik, ami azt jelenti, beteg. (A Malad-folyó másik végén már jártunk egyszer, ott a folyó nem beteg, hanem látványos. Valahol arrafele ömlik a Malad-folyó a Bear riverbe a fantáziadús nevű Bear River City közelében. Lásd a lenti fotót.)

A helybeliek Malad City nevéből előszeretettel elhagyják a megtévesztő elemeket és egymás közt a települést csak Malad-nak hívják, amire nem akarom azt mondani, hogy beteges.

Szóval egyszer volt, hol nem volt, 1821-ben pár kanadai prémvadász járt erre és rosszul lettek. Ők úgy gondolták, hogy a víztől, de a következő európai látogató húsz később arájött, hogy a kanadaiak olyan hódott ehettek, ami valamit ehetett.  (Erről a felfedező-vadász-kalandor Jim Bridgerről majd egyszer írok.)

Na, a hódok a bürök valamelyik rokonát falták fel és valószínűleg pár ezer év alatt immunisak lettek rá. De méreg ott maradt szervezetükben és amikor a kanadaiak felfalták a félig nyers hódot, a hóddal együtt a bürököt (bürköt?) és megették és, ezt már Szókratész óta tudjuk, ez nem egészséges.

Jim Bridgernek volt annyi esze rutinos utazóként, hogy először megkérdezte az indiánokat, hogy mi a legjobb hód receptjük.

- Fel kell forralni, akkor ehető - kapta a választ és felforralta a hódot. Nem is lett beteg.

A város velszi mormonok alapították, akik részben egy mormon szakadár közösséghez, Krisztus közösségéhez tartoztak. Talán majd egyszer róluk is írok.

Ma Maladnak mintegy kétezer lakosa van és ez a környező tanyavilág központja.

A városka leginkább arról híres, hogy itt adják el az idahói lottó ötödét.

Természetesen nem egy lottófüggő közösségről van szó, ahol kétezer ember vásárolja fel éjjel nappal a kétmilliós állam összes lottóját.

A közeli Utahban nincs lottó (egyszer mi is Arizonába mentünk lottózni) ezért a utahiak levezetnek egy-két órát, hogy megvehessék a heti szelvényt és húsz százalékkal segítsék az idahói oktatást (Idaho az oktatásra és infrastruktúrára fordítja a lottóbevételeket.)

Szóval ide jöttünk, vettünk lottót, voltunk hentesnél, bejártuk a belvárost és én megittam életem legborzalmasabb italát és Puppey megtalálta a fáit.

De erről bővebben legközelebb.

Kísértetreklám Downey-ban

A leláncolt könyv és a tönkrement fotós után kiváncsiak lettünk Downey beévárosára is. 

- Ha már itt vagyunk, nézzük meg! Ki tudja, mikor jövünk ide legközelebb! - voltak tippjeink, hogy hány évtized múlva jövünk ide vissza.

Elhaladtunk pár gabonasiló mellett és már egy, a várnál sokkal jobb belvárosban találtuk magunkat.

A várost a vasút elvágta a főúttól és úgy nézett ki, a főút mentén pár benzinkutat leszámítva minden meghalt, míg a belváros még élt.

Azaz vegetált.

Nagyon szeretem ezeket a western-filmeket idéző boltokat és a velük szegélyezett utcákat.

Általában -sajnos- meglehetősen rossz állapotban vannak.

Ki akarna itt vásárolni, ha a bevásárlóközpontban nagyobb a választék és olcsóbb?

Ennyi régiségboltra nincs igény.

Ide még az országút se hozott utazókat, nem úgy, mint például Párizsba.

Az autószervíz is rég bezárt, csakúgy, mint Eurékában.

Amikor visszafordultunk, hogy elinduljunk hazafele, egy homlokzaton megláttunk egy nagy reklámot.

Szeretem ezeket a múltból visszamaradt reklámokat.

Néha a cég, amit reklámoznak, ma is él és virágzik, de sokszor nyoma is alig van.

Mint megtudtam, az ilyen reklámokat nevezik ghost sign-nak.

Ezeket a mountaineer overall-okat, kezeslábasokat a utahi mormon szövetkezet gyártotta 1872-től az 1940-es évekig.

Egy korabeli reklámon meg is találtam a házfalon fakuló illusztrációt, amiből kiderült, hogy a karikák a ruhadarab milyen különlegességeire hívják fel a figyelmet.

Nagyon megérte idejönni. Talán nem is fogunk évtizedeket várni arra, hogy visszajöjjünk.

Régi idők fényképészete

Downey a leláncolt könyv után is tartogatott meglepetéseket.

Az elhagyott fényképészet a digitális fotográfia korában különösen szimbolikus volt.

Az üres benzinkút szintén megért egy rövid sétát.

Remélhetőleg ez pedig az elektromos autózás jövőjét vetíti előre.

Mindez Downey szélén volt, a gabonasilókon is túl.

Nem meglepő, ha kiváncsiak lettünk a belvárosra is.

Életút - Jefferson Hunt

A Red Rock hágó temetője nem volt szép.

Gondozott volt, szép helyen, de nem volt szép.

De azt megtanultuk, hogy ha látunk egy elhagyott, pici temetőt, nézzünk utána történetének. Általában érdemes.

A dombtetőn álló obeliszk felirata elmondta, hogy itt temették el Jefferson Hunt-ot, aki egyik kedvenc falunkat, Huntsville-t alapította. Részt vett Parowan megalapításában és Provo születésénél is ott bábáskodott, de nem elégedett meg három város megalapításával.

Hunt egyedülálló karriert futott be és életének hetvenhat éve egy igazi kalandregény lehetett.

Volt egyházfi, államférfi, kalandor, katona és telepes.

Három törvényhozásban volt választott képviselő, Utahban, Illinoisban és Kaliforniában. Ő volt San Bernardino megye (és sok-sok gyermek) atyja és Kalifornia első mormon képviselóje.

Négy hadseregben szolgált - őrnagy volt Nauvoo Légióban, a mormonok önvédelmi miliciájában,  kapitány volt mormon zászlóaljban Mexikó ellen 1846-48 között, szolgált a mormon miliciában és tábornokságig vitte a kaliforniai miliciában.

Az elsők között kísérletezett életrajzírója szerint a poligámiával (ez nem teljesen világos, hogy csinálta, jegyzetelt és tanulmányokat írt?)

Gyakran utazott Kaliforniába barátjával, Rockwell Porterrel, hogy utánpótlást hozzanak a frissen megalapított mormon államnak.

Dolgozott hegyivezetőként is. Volt, hogy sokallták a díjazását és lassúnak tartották tempóját. Egy ilyen társaság ott is hagyta, hogy egy olcsóbb és gyorsabb előrejutást kínáló vezetővel keljenek át a hegyeken. Hasonlóan Donnerékhez, ez itt se működött jól és nagyon sokan belehaltak a rövidebb útba.

Feleségei - akkor meglehetősen szokatlanul - minden útjára elkísérték gyerekeivel együtt. Idősebb fiai alatta szolgáltak Mexikóban.

Örültem, hogy véletlenül megtaláltuk a Hunt család temetőjét. Persze nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azért temették el ilyen messze minden településtől, nehogy holtában is olyan nyughatatlan legyen, mint életében volt...