Puppey túrázik

Megjegyzés: a fényképek nem az események idején készültek.

- Gyere sétáljunk!

Puppey rám nézett: Esik.

- Nem esik, esett, csak picit nedves az idő.

- Azaz esik. Én nem szeretek kirándulni ha esik. Ha fúj. Ha meleg van. Ha hideg van. Ha havazik. 

- Csak picit menjünk. Itt egy falatka!

Pontosan egy tized mérföldet mentünk a Red Buttéban és Puppey leült:

- Elég volt, mehetünk haza.

- Gyere!

- Nem.

- Itt eg falatka!

Puppey interiorizálta a falatkát és megindult.

Egy tized mérföld után leült.

- Elég volt.

- Falatka?

És mentünk még egy tized mérföldet.

- Nézd, de szép!

- Vizes.

- Tessék egy falatka!

- Tényleg szép. De vizes. Mehetünk haza?

Ekkor már az UFÓ-nál, a földalatti víztározónál jártunk, amit Yodával fedeztünk fel.

Innen már nem volt messze az autó.

- Ugye hogy nem is volt olyan vészes?

- Nem, csak hozz falatkát.

Weston

Weston belvárosa sem volt sokkal urbanizáltabb az elővárosnál. Igaz, itt találtunk hat házat, amik egymáshoz értek, de azok mind boltok voltak. Ez azt is jelenti, hogy voltak boltok a belvárosban. Nem sokan: egyik oldalon volt ez a hat, a másikon még néhány.

A boltok mellett terült el a városi park (vagy mező), hogy oldja a nagy beépítettség okozta "nyomort".



Az üzletek egy része bank volt, másik része ingatlanos. A kirakatokat böngészve megtudtam, hogy egy átlagos westoni udvarház egymilliótól indul (dollárban). Weston, nem meglepő módon, gazdag városka. Egy westoni család átlagos éves jövedelme jóval kétszázezer dollár felett van - ebből lehet méretes házakat venni.

A központban még lelkekkel kereskedtek: a főutcában állt három templom és a városháza, ami a tizenegyezer lakosú Westonban nagyobb volt, mint a hatvanezres Walthamban.



A belvárost könnyen be lehetett határolni: ameddig tartott a járda, belváros volt. Ahol megszünt a járda, ott végződött a belváros.

A központ a templomtól templomig tartott, kocsma nélkül. Weston 2008-ig száraz város volt, itt nem árultak alkoholt, ha valaki meg akart inni egy üveg sört, autóznia kellett.
Westonon látszott, nyugodt hely. Egy villanyoszlopon láttam egy hírdetést, egy elkóborolt kutyát kerestek. Meg volt adva a tulajdonos két telefonszáma, alattuk egy rövid megjegyzéssel: ha megvan az eb, hívják csak a rendőrséget Ők majd mindent elintéznek.

Séta a hómezőn

Kisütött a nap.
Yodával elmentünk kirándulni. A Codman udvarház mögötti erdőt céloztuk meg.

Hideg volt. A hó hangosan ropogott lábam alatt. A mókusok fázósan húzták magukon össze azt a szőrkabátot, amit Yoda le szerett volna segíteni róluk. Az ösvény nyílegyenesen vezetett az erdőbe. Félórát mentünk előre. Itt az út elágazott. Reméltem, hogy az egyik elágazás egy dombot megkerülve visszavezet a házhoz. Elkanyarodtunk.

Mentünk, mendegéltünk az ösvényen. Én vidáman lóbáltam a nejlonzacskót, amibe Yoda által kipottyantott végterméket gyűjtöttem. Olyan hideg volt, hogy semmilyen szag nem jött ki belőle.

Újabb félóra múltán egy farmhoz értünk.



A feltámadó szél könnycseppet sajtolt ki a szememből - ami azonnal ráfagyott az arcomra. Mosolyom is utána fagyott, kezdett elég lenni a sétálgatásból.

Itt álltunk a közel hétmilliós Massachusetts közepén, pár kilométerre Bostontól és a Boston-New York megalopolisztól, egy olyan államban, aminek a népsűrűsége háromszor akkora, mint Magyarországé és csak hidegtől reszkető mókusokat láttunk.



Azt sejtettem, merre van a Codman ház. Yoda pontosan tudta, hol vannak a mókusok. Azt nem tudtuk, hogy jutunk oda. Yoda nem tud repülni, én pedig nem tudtam, vezet-e út a derékig érő hóban.



Ekkor egy nagyon sznob dolgot tettem. Előkaptam a telefont és megnéztem a rajta a térképet. A GPS pontosan megmutatta, hol vagyok: egy zöld pacában voltam. A pacát egy megyei út határolta. Nem akartam az úton menni: a felhalmozott hóbuckák miatt nagyon keskeny volt. Viszont az út mellett egy szépen letakarított kerékpárút vezett a megfelelő irányba. A térkép szerint a kerékpárút pont visszavitt a Codman-hez.

Elindultunk és egy darabig civilizáltabb helyeken jártunk.



Aztán elmaradtak a templomok és a tanyák. Szerencsére ekkor már közel voltunk: alig tizenöt méter választott minket el a Codman parkolójába vezető bekötúttól. A 15 méter nagy része az országút volt. Kisebb része az a hóbucka, amit a hómarók toltak le az útról.

Első lépés után egy fácskába kapaszkodva másztam ki a derékig érő hóból. Ez a hó nem úgy ért derékig, hogy a térdigérő hóban legugoltunk. Félig megfagyott valami volt.
Vágyakozva néztem a másik oldalra.

Persze átvergődtünk a havon.

Igaz, a nadrágomba bekerült egy kis jég. Felülről. De azért jó volt.

A következő hasonló túrával lehet, megvárjuk az olvadást.