Az őszi lehülés, mert a negyven fok után a harminc hidegnek tűnik, meghozta a tipikus utahi monszunokat is.
Nyár végén délutánonként gyakran beborul az ég és özönvíz zúdul a világra.
Mi meg két özönvíz között elmentünk egyet sétálni Delle közelébe.
Egyszer a Gombatemplomból hazafele láttam itt pár fát (lásd a felső képen) és most meg akartam őket nézni.
Azt meg olvastam, hogy szép kvarcféleségeket lehet itt egy másik hegytetőn találni.
Kezdetben a Grassy Mountainnak, Füves Hegynek csúfolt sziklás homokos valami meleltt haladtunk, aztán megláttuk a távolban a fás homokdombokat.
Valamiért itt egy dombon volt annyi víz, hogy egy egész ligetet el tudjon tartani.
A bozótos dombról mély és nedves homokban lépkedve értünk le a völgybe, hogy felmásszunk a következő dombra. Visszanézve láttuk, hogy nyomaink tökéletesen kirajzolódtak a homokban.
Itt az egyik fára valaki felszerelt egy griffmadár fészket, de a fészek most üres volt, a griff kirepülhetett.
Innen két fontos dolgot láttunk.
Az egyik a dombtető volt, ahol a kvarcok és kövületek lehetnek. A másik pár viharfelhő volt, amint beborította az eget a kvarcdomb felett.
Annak ellenére, hogy a meteorológiai jelentés nem beszélt viharról és villámlásról, mi nem bíztuk a dolgokat a véletlenre.
Nem szerettem volna villámhárítót játszani a hegy tetején és ropógósra sülni közben.
- Most nem pisilsz kvarcot - mondtam Puppeynak és visszamentünk az autóhoz, ahol vakmerően kipakoltam a széket és a hűtőládát és megebédeltünk, miközben Puppey miután megette szendvicsem javát, aggodalmasan kémlelte az eget.
Feleslegesen, mert eső nem lett, villámlás nem lett, de azért jobb félni, mint ropogósra sülni szétázás közben.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.