Közvágóhíd

- Voltál már a Közvágóhídon? - kérdeztem M-et.

- Nem.

A válasz nem volt meglepő, M vegetáriánus.



A Közvágóhídon évtizedek óta semmit se vágnak - azt hiszem, füvet se-, az itt elvonuló marhacsordákra talán már a macskakövek sem emlékeznek.



A Közvágóhidat Budapest egyesítésének hajnalán alapították, hogy a rengeteg, közegészségügyi veszélyt jelentő kis vágóhíd helyett egy központi helyen mészárolhassák le az állatokat.

A vágóhidat 1868-ban kezdték építeni és az egyetlen helyen, ahol nem szívesen fotóztam volna, láttam egy 1870-es évszámot egy ólomüveg ablakban.



A vágóhidat utolérte a gyártelepek rendszerváltás utáni sorsa: területét felaprózták rengeteg bérlő között.
Talán ezért is tudtunk minden gond nélkül bemenni.



A vágóhíd modernebb részei úgy néztek ki, mintha az Őrült Építész szabadkezet kapott volna.




Ekkor már egy ideje ütemes tuc-tuc zenét hallottunk, amitől ütemre mozdult epénk és májunk,



Pár régi bunkert elhagyva egy kipingált Roburokkal szegélyezett térre értünk, itt vezették le páran az éjszakát. Sörözgettek, mindenféle tiltott anyagról jöttek le, néztek maguk elé. Egy ötvenes pléjboj hullámos hajjal két szőkébe támaszkodva sört rendelt.

- Mi járatban? - kérdezte egy álmos gorilla, aki ültében is nagyobb volt, mint Afrika dzsungeleiben élő rokonai.
Reggel kilenc volt. Mi a fenét kereshet két frissen vasalt alak itt?

- Kávét innánk - feleltük.

A gorilla valahol megnyomta az "Adóellenőrök" kapcsolót, mert a következő pillanatban valaki lejjebb vette a zenét és mi nyugodtan rendelhettünk.



- Limonádé van?

- Nincs. De van citromos szóda. Nagyon finom.

A pultoslány kacsóival beletúrt az éjszakából visszamaradt citromhalomba, kivett párat, megtörölte a kezét, elvette a pénzt, csinált kávét és gondosan elénk tette a nyugtát.

- Tessék!



Gyorsan bedobtuk a kávét és távozunk, mögöttünk hangosabbra csavarták a zenét. Elmúlt a veszély.

Mi nevettünk egyet, integettünk az egyik marhafejnek a falon és elindultunk.