- Struga olyan, mint Ohrid, de turisták nélkül - olvastam.
V bólintott, menjünk.
Elköszöntünk a házinénitôl és szálltunk volna be az autóba, amikor megláttuk japán szomszédainkat csomaggal
- Hova mentek?
- Strugába - felelték.
- Elviszünk.
A középkorú japán házaspár lelkesen bepattant hátra és elindultunk.
Ôk a buszpályaudvarra mentek, ahonnan Tiranába volt jegyük. Már jártak Koszovóban és Macedóniában. Most Albánia volt soron.
- Mikor is megy az a busz? - érdeklôdtem aggódva, amikor véletlenül eltévedtünk és már majdnem az albán határon jártunk.
- 12:30
Megnyomtam a gázt.
Természetesen semmi se volt kitáblázva, V lelkesen zsonglôrködött a térképekkel és utikönyvekkel.
- Sztanica autobusova? - kérdeztem konyhaszlávon. Ezt értették, szemben az angollal. Meg is mutatták, oda is értünk, át a városközponton, iszonyatos forgalomban, rengeteg turista között.
- Hagyjuk ki!
- Hagyjuk - értett egyet V.
- De nézzük meg a sziklatemplomot.
A sziklatemplom egy barlangba "szerelt" templom volt a tóparton egy magas szirtben.
Szerintünk ide csak helybeliek jöttek, mert más úgyse találta meg az utat: a látszólagos fôút egy szállodában ért véget.
Kitartásunknak meglett az eredménye: párszáz lépcsôfokot leküzdve felértünk a pici barlangban található templomba.
Egy, a bejáratnál hörgô turista ránkbízta a kulcsot - amit lenn kellett volna elkérnünk, de a nagy sietségben elfelejtettük. Szerencsénk volt, még egyszer nem másztunk volna fel ide.
Vagy talán mégis. Annyira szép volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése