Bryce ultra - ötven mérföld

Nyolcvan kilométer a Bryce kanyonban nem egyszerű. Eleve ezeket az ultrafutásokat úgy találják ki, hogy szinte a lehető legnehezebb úton menjenek. Megnézik, merre mennek a kőszáli kecskék és igyekeznek egy annál problémásabb útvonalat keresni. Minél közelebb a szakadék széléhez, annál jobb. Ha keskeny, akkor még jobb. Ha a futók meglátván a lejtőt és a szakadékot leroskadnak és elkezdenek zokogni, akkor tökéletes.

Közben arra fele kell vinni az útvonalat, ahol nem működnek a telefonok. (Mondjuk ez Utahban annyira nem nehéz.) Persze tettek pár engedményt a tavalyi futáshoz képest, kicsit módosították az útvonalat, hogy könnyebben ki tudják tolni a gurulós hordágyon az ájult versenyzőket. Elvégre nem lehet túlterhelni az önkénteseket.



A futás maga egyszerű, el kell indulni, leküzdeni a legnehezebb emelkedőket az elején, aztán viszonylag könnyű majdnem a végéig, ami talán még nehezebb, mint az eleje, aztán már kész is (a versenyző). Mindezt két-háromezer méter magasan, jó melegben. Vagy esetleg hóban. A két véglet nem zárja ki egymást, de idén szerencsére a hó kimaradt, de annyira hideg volt, hogy a futásban résztvevő Ribizli nem tudta elgémberedett ujjaival kikapcsolni a fejlámpáját.

Sötét volt, a hold már alacsonyan járt, amikor a futók elindultak hajnali ötkor, kellett a fejlámpa. (Mindenki sajnálja a segítőket, akik négyre elvitték a futókat a rajthoz.)

Az indulás puritán volt, a futókat csak kávéval, kakaóval, tésztalevessel és kesőbb banánnal traktálták. Miután a futók jóllaktak, elindultak és hamarosan a fejlámpák fénye megvilágította a lábak által felvert kavargó port. Az első két és fél mérföld a pornyelésről szólt egy mezei dűlőúton. Majd nem sokkal később jött a meredek és innentől kezdve a hegyikecskék voltak előnyben.



Hoodoo-k között kanyargott az ösvény, meredeken, amerre a hegyikecske se jár. Ha vízszintes lett az ösvény, azt azért tette, hogy minél közelebb mehessen a szakadék széléhez. Ez már igazi “Bryce” táj volt. Sziklatornyok nézték döbbenten a futókat.

Ha az ösvény nem ment közel a szakadékhoz és nem kapaszkodott meredeken felfele, akkor virágos réteken kanyargott tűzött rá a nap.

Az állomásokon folyamatosan tukmálták a futókra a vizet, azzal, hogy a következő szakasz nehéz lesz - valóban, nehéz volt.



A lovaskempingnek sokan örültek, mert volt itt egy nem fürészporos wc, ami valódi, kulturált pottyantós volt. Erre az ultrára a minimalista árnyékszékeket hozták el, volt egy vödörre épített ülőke, ami körül négy rúd tartott egy árnyékolóponyvát. Ezek a wc-k a rajtnál, ahol sokan táboroztak, pár nap után meglehetősen lehasználtak voltak, így páran a sátrak árnyékába kényszerültek árnyékszékelni.

A Red Canyonból egy öt mérföldes körút ágazott le, amit páran valószínűleg lecsaltak (basszus, valaki lefut ötven mérföldet, amiért kap egy bögrét, minek csal akkor?). Itt az állomáson vidám önkéntesek kérdezték, hogy hol van az, akit vissza kell vinni a célhoz. Körút felfele nagyon meredek volt és lefele meg csaknem függőleges, szerencsére voltak lépcsők, ahol páran a fenekükkel mentek le.

A Hillsdale állomáson már nagyon meleg volt. Itt az étkezősátorból vittek hárman egy félájult futót az orvosi sátorba. Lehet, egyedül akarta megenni az összes chilit, hogy egy kis lökhajtással előnyhöz jusson.

Hogy a világ változatos legyen, jött egy kis mocsár, és jópár emelkedő. Hárman leroskadtak, hogy innen nem mennek tovább, legalábbis, amíg oda nem ér a “söprögető”, aki összegyűjti a haldoklókat az út mellől. Innen már kevés volt a célig, innen az emberek fogadkoztak, hogy akár kúszva is eljutnak a célig. Ribizli például annyira belejött a futásba, hogy a rajt előtt elkanyarodott és, miközben több tucat ember kiáltotta, hogy nem arra, ráhúzott még pár száz méter extrát az ötven valahány mérföldre.

A célvonalon volt, aki féllábon ugrált át, volt aki cigánykerekezett, mások csak lóbálták futóbotjaikat. Egyesek azonban csak hörögtek és lihegtek.



Ez a futás azonban nem a szenvedésről szól. Közben gondoskodnak a versenyzők testéről. Minden állomáson lehetett mindenféle finomat enni, volt, ahova a futók sülő szalonna illatára érkeztek, máshol quesadilla volt, meg nutellás tortilla, almaszósz, avokadó, babpüré avokádóval tekercsben, narancs, banán, dinnye, meg az amerikai nemzeti eledel, a mogyoróvajas lekvároskenyér.

A célban lehetett enni az ország egyik legjobb hamburgerét, amit maga a farmer készített friss marhahúsból és hat dollárért kínálta a menüt.

Engem csak az lepett meg, hogy a hosszú futás után az emberek nem rohantak fejest ugrani a tóba, hanem mentek átvenni az egésznapos futás díját, az enyhén kakiszínű kerámiabögrét.