Derengés a sötétben

- Gyere, gyere, világít a lefolyó.

Hajnal volt.
Úgy éjfélig vertem a billentyűket és ennek megfelelően nem voltam csúcsformában.

- A mi?

- A lefolyó! Gyere!

- Hova?

- Megnézni, a lefolyót!

- A lefolyót?

- Mert világít!

- Mert világit?

- Gyere, ne hülyéskedj, világít a lefolyó.

Már tudom, hogy Ionescu a legjobb darabjait akkor írta, amikor felébresztették legszebb álmából. Mert világít a mosdó.

Felvettem a szemüvegem, hátha azzal jobban látok a sötétben.

- Látod?

- Mit?

- Hogy világít!

- Nem...

- Nézd meg közelebbről.

Orrommal megvakartam a mosdókagyló fenekét.

- Na?

- Aha...

Valóban derengett ott valami.

- Biztos kintről szűrődik be valami fény.

- Tegyél egy törölközőt az ablak elé! Nem azt, egy vastagabbat! Most is világít!


Az agyamat borító ködön át szó szerint átderengett a megoldás. Én voltam a hibás.

- Nem mostam ki este a mosdókagylót és biztos fluoridos a fogkrém, az dereng.


Másra nem emlékszem, aludtam tovább.

Pozitív járda

Gyönyörű őszi nap volt olyan szinekkel, amit még editálással se lehet csinálni.

Ilyen időben külön öröm volt látni a járdát, amit eleve az öreg fához szabtak és ami kis kanyarral kikerülte a vastag fatörzset.

Félelem és rettegés a boltban

- Picit rosszul látok - mondta a fickó és arany karkötőjéről lógó pici, ledes zseblámpával orrát a számlára dugva megnézte a végösszeget, majd elővette bankkártyáját és továbbra is világítva bedugta a kártyát a leolvasóba és bepötyögte a PINt.

Eltette a kártyát és tapogatva betette a bevársárlást a szatyorba és elindult kifele.

A parkolóban láttam meg legközelebb, karkötőjéről lecsatolta a kocsikulcsot és az ajtón tapogatta ki a kulcslyukat.

Én csak rettegtem.

Twin Falls belvárosa

A "Twin Falls belvárosa" kifejezés korábban oximoronnak számított volna nálam. De végül úgy döntöttünk, adunk a városkának egy esélyt. Hátha nemcsak a folyóvölgy szép itt. Nem bántuk meg!



Pont most volt az Oktoberfest. Utah után hihetetlen volt, hogy az emberek SÖRT ittak az utcán. (Erkölcsi fertő, mondaná egy utahi mormon.) Sőt, SÖRT csapoltak az utcán. Úgy, hogy mindenki láthatta. A sört. Csapolás közben. Erkölcsi fertő.

Az Októberfestet jelentősen befolyásolta a Kétfarkú Kutyapárt: volt ingyen sör! (Azt hiszem, ettől egy hithű mormon agya már kiégett volna.)

Az ünnepi nyüzsgésben láttuk, hogy a városka is szép. Valóban volt itt egy pici, két háztömbnyi belváros.



A belvárosi boltok jórészt nem turistalátványosságok voltak. Ide valóban a helybeliek jártak vásárolni, például varrógépet. Természetesen voltak kávézók, sörözők (sörözők!!!!), éttermek és egy pici szövetkezeti bolt, ami speci sajtokat árult. Nagyon jó sajtok voltak. Ribizli nem szereti a sört, de a sajtokat imádja és ezek tényleg jó sajtok voltak.

Jópofa volt a főutca és ekkor még nem láttuk a régi autókat.

Vízesések között

Ennek a bejegyzésnek a címe lehetne a "rossz vízesésfotók" vagy "Ribizlifozelek legrosszabb vízesésfotói".

Ezek a fotók a Kígyó-folyó szurdokának mélyéből készültek és igyekeztem lefotózni a kismillió patakot, amint lezubogtak a mélybe. Szinte egyik fotó se sikerült jól.



Természetesen gondolkodtam azon, hogy magyarázzam meg.

Rossz szögből sütött a nap.

Nem sütött a nap.

Szűrt fénnyel sütött a nap.

Direkt a szemembe sütött a nap.



Felhős volt az ég.

Magas volt a vízesés.

Csillogott a víz.

Messze volt a víz.

Telefonnal fotóztam.



A Mester nagyot rántott rajtam, amikor célra tartottam a telefont.

A Mester nem akart közelebb menni a sokadik vízeséshez sem.

- Persze, hogy nem, hát le lehet pisilni a vizet????

James Bond a szállodában

A szállodai szoba kulcsával, egy mágneskártyával kinyitottam a business center ajtaját.

A nehéz ajtó zárja ellenőrizte a kártyát, zöld fénnyel felvillant és hangos kattanással beengedett.

Kávémat letettem a márványasztalra, hátradőlten a kényelmes székben, zsebemből elővettem kulcscsomómat, amiből kihajtottam a rejtett USB-tárat.

Ezt bedugtam a monitor keretébe épített leolvasóba.

Hörpöltem egyet a kávéból.

Megnyitottam a filet és nyomtattam.

A szoba sarkában beindult egy nyomtató. Úgy éreztem magam, mint James Bond.

Ezentúl így fogok bemutatkozni.

- Fozelek vagyok. Ribizli Fozelek.

Híd a Kígyó-folyó felett

Szeretem a szép hidakat.

Még jobban szeretem a gyönyörű helyen levő szép hidakat.



A Perrine bridge merész és gyönyörű és ugyanakkor egy fantasztikus helyen van.



Elnézve a hidat és az alatta hűzódó völgyet nem is gondoltuk volna, hogy egy ötvenezres "nagyváros" van mögöttünk.

Ahonnan ejtőernyősök érkeztek és elkezdték ernyúiket ellenőrizni. Olvastam, de valahogy nem hittem el. A Perrine-híd az Egyesült Államok egyetlen mesterséges létesítménye, ahonnan engedély nélkül lehet bázisugrani le a szakadékba.

Megnéztünk pár ugrást és ezzel én kiéltem több éves horrorszükségletem.

A Kígyó-szurdok

A hatalmas hasadás a Föld felszínén váratlan volt, mint egy béremelés. A fű és törpebozót borította hepehupás felszín hirtelen véget ért egy lyukban.

Először csak egy nagy lyuk szélét láttuk. Vulkanikus kőzetek, lávafolyások, bazaltkockák borították az élettelen, fekete lejtőt.



Ahogy közeledtünk, megláttuk lenn a zöldszínű folyót.

A Kígyó-folyó, a Snake river ott kanyargott lenn sziklás és erdős partjai között.



Óvatosan közeledtünk a peremhez és kitárult elöttünk a szurdok őszi pompába borult fáival, fekete lávafolyásaival és smaragdvizével.



Ameddig a szem ellátott, ott kanyargott az összeszűkülő és kiszélesedő szurdok mélyen a folyó. Majdnem alattunk golfpályák és parkok ölelték körül a vizet, majd a távolban a galériaerdők és bozótosok következtek. Mindez meredek sziklafalak között.

Néztük és ámultunk.



Aztán a másik irányban megpillantottuk a hidat.

Idaho

- Idahóba menni? Nyaralni?

Az ötlet bizarrul hangzott. Mintha valaki Kazincbarcikára menne nyaralni.

Egyszer már átutaztunk Idahón és akkor se láttunk semmit az autóból, csak egy autószervízt, úgyhogy megalapozott előítéleteink voltak.

- Ott csak krumpli van!

Idaho a krumpliföldjeiről híres. Az állam jelmondata is krumpli: Famous potatoes.

Mit kezdjünk mi a burgonyatermelők között? Együnk krumplit krumplival?

Ahol nincs krumpli, ott végtelen fűtenger hullámzik, amit csak végtelen szúrós bozótosok szakítanak meg. Vagy valami ilyesmi.

Ennek ellenére elindultunk Twin Fallsba.

Ez okozott eleinte egy kis zavart, mert Idahóban nem igazán erőltették meg az emberek az agyukat helynévadáskor.

Mi Twin Fallsba mentünk.
Egyszer jártunk Idaho Fallsban. (A szervízben.)
Van Falls.
Meg Falls City.
American Falls.

A térképet böngészve láttam egy Atomic City-t is, le is csaptam rá, mert olyan izgalmas volt a neve, de a falunak csak a neve érdekes, huszonhatan laknak benne, ha meg nem haltak.

Ilyen borongós gondolatokkal a fejünkben közeledtünk Twin Fallshoz, ahova egy hídon áthaladva érkeztünk meg. Ahogy átmentünk a hídon, csak annyit mondtunk: Hoppá!

Éberség

"Az, hogy paranoid vagy, nem jelenti azt, hogy nem üldöznek" - jutott eszembe a mondás, amikor az erdő közepén megláttam egy faoszlopban egy kamerára emlékeztető lencsét.

Az oszlop másik oldalán levő felirat szerint ez nem kamera volt, hanem infravörös forgalomszámláló, ami az erre járó turistákat (és medvéket?) számolta.

Vagy nem.

Mindenesetre a Mester tudta, hogy mit kezdjen az oszlopkba szerelt kamerákkal.

Lake Blanche

A Lake Blanche az egy külön világ. Ott már augusztus közepén ősz volt. Valószínűleg most, október elején már leesett az első hó, de erről nem akarok tudni semmit.

Augusztusban a kánikulában jó volt feljönni. Kigyalogologoltunk a füstből és a melegből, egyenesen bele az őszbe.



Mondjuk meredeken kellett felfele menni. Az út nem volt hosszú, de alaposan próbára tette az ember vádliját. Folyamatosan, erősen emelkedett, fel, fel a felhőkön is túl, az üveghegyen is túl és még az oxigénhatáron is túl, talán egészen a Holdig. Na jó, addig nem.



Szerencsére az erdőben volt málna, úgyhogy néha meg lehetett állni és felfrissülni és mászni tovább.



Aztán, amikor azt hittük, már nem lehet tovább felfele menni, elfogyott az erdő és az újabb kaptató lábánál elértünk a vadvirágok birodalmába.



Ekkor felértünk a nyeregbe rengeteg felirást láttunk meg a sziklákon. A 19. század végétől kapirgálták be a túrázók a nevüket a kőbe. Mi ettől eltekintettünk, lehet, ez ma büntetendő. De nem biztos.



Ekkor lenéztünk a hegygerincről és ott volt a tó, a Lake Blanche. Megérte mászni. Olyan volt, mint egy tündérmese.

Napi orosz

Uszoda.
5:55
Reggel.
Azaz hajnal.

Várukn az uszoda előtt, az öreg orosz meg én.
Lassan szállingóztak a vendégek.

Már vagy öten vártunk.

Köztük egy harmincas "új fiú", aki egy közeli házból slattyoghatott le papucsban és pizsamában. Slicces, de a sliccen gombot nem tartalmazó pizsamában, ami bizonyos részleteket is látni engedett.

Az öreg orosz nagyot sóhajtott:

- Bátor ember maga, hogy nem fél a macskáktól, pedig az ilyen kis dolgokat is bekapnak...