Maladi boltok

- Nem raccsolok, nem raccsolok, ezek nem maradi boltok, nem maradi boltok - motyogtam, miközben orrom az üveghez nyomva bámultam be.

- Nem skanzen, nem skanzen, nem skanzen - ismételgettem és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy szabadtéri skanzenben vagyok.

Malad City azonban működött. Relatív távolsága a nagy(obb) városoktól megvédte a kisboltokat csakúgy, mint a kicsi népsűrűség.

A nagyboltok, plázák túl messze vannak oda elautózni és a megaboltoknak nem éri meg ide áruházat építeni, ami tönkretenné a családi üzleteket.

A főutca megmaradt főutcának, ahol egy sétával mindent meg lehet venni egy ebéd és egy fodrászat között.

A kicsi vásárlóerő azonban azt jelenti, hogy a boltok úgy néznek ki, ahogy ötven éve. Vagy negyven. Vagy hatvan.

De mindenképpen egy időutazás bebámulni a kirakatokon.

Elképzelem, ahogy a vevő leül a boltossal szemben az íróasztalhoz (fenn és lenn), a boltos pár nyomtatott katalógust tesz elé és elmagyarázza melyik cucc miért jó és mik a hátrányai, aztán papíron ceruzával kiszámolja, mennyibe kerülne a kívánt mennyiség. A boltos kiveszi a vevő dossziéját a mögötte levő szekrényből, beírja a rendelést, a megrendelőlapot a iratszekrény megfelelő polcára teszi, az indigós másolatot lefűzi a többi indigós másolathoz.

Aztán elkezdi kitölteni kézzel a megrendelőlapot, a névjegykártyatartóból kikeresi a cég pontos címét, megcímzi a borítékot amit a kimenő postához tesz és másnap a lótifuti legény elviszi a többivel a postára.

És semmi se változik, Malad marad.

Átutazunk Junction-on

Fura volt a furaautók gyűjteménye, de ennél kevesebbet nem is vártunk egy településtől, amit úgy hívnak, hogy Junction.

Úgy éreztük, egy település megérdemelne egy ennél fantáziadúsabb nevet. Marysvale, ahonnan jöttünk, az például egy egész jó helynév volt. Centerville, amerre tartottunk kevésbé volt vonzó.

Junction Paiute megye székhelye.

A megye nem nagy, fele akkora, mint egy átlagos magyar megye, úgy kétezer négyzetkilométeres (bár annyira hegyes, hogy lakói szerint kisimítva Utah legnagyobb megyéje lenne) és összesen ezerötszáz ember él itt. (Kétszáz a megyeszékhelyen, négyszáz Marysvaleben, ötszáz Centervilleben.)

A megyeszékhely úgy nézett ki, mint egy nemhivatalos skanzen. 

A városka szépen rendben volt tartva, de látszott, nem veti fel őket a pénz.

Általában festőien romos volt, de egyáltalán nem hippisen.

A Junction-nak voltak modern épületei is: valahol a külvárosban (hehe), de azok észrevehetetlenek voltak.

Tudom, hogy láttuk őket az autóból, de nem vettük őket észre. Jellegtelenek voltak.

Nemúgy, mint a régi bíróság, ami mutatta, hogy a régi telepesek ha névadásban nem is, de legalább építkezésben jeleskedtek.

Cedar City

Cedar Cityben először télen voltunk, akkor enyhén kihalt hely volt és hideg.



Aztán tavaly nyáron elkeveredtünk ide Yodával, még mielőtt a hathónapos Shakespeare fesztivál kezdődött volna. Akkor már jobban éreztük magunkat. Végigsétáltunk a főutcán, ahol Yodának különösen a rengeteg életnagyságú szobor tetszett, mindegyiket alaposan megszaglászta, miközben én elolvastam, hogy a Msster éppen kinek az életét tanulmányozza.



Már tavaly is meleg volt, úgyhogy a főutca árnyékos oldalát Yoda sokkal jobban szerette.



Szomorúan láttuk, hogy a sok éve észrevett Red Wing cipőbolt bezárt. (Minnesotában voltunk a cipőgyár boltjában és nagyon jól éreztük ott magunkat.)



Idén a járvány miatt fesztivál elmaradt és Cedar City is sokkal csendesebb volt.



Deélig. Délben hirtelen előkerültek a helybeliek, családok, fiatalok, idősek és mindenki sorbaállt a belvárosi étkezdéknél és a rengeteg finomsággal megrakodva leült a város közepén levő parkban és enni kezdett.



Nyári táborok fogyasztották itt el az ebédet, kilencvenes párok és totyogó csecsemők népesítették be a parkot. Aztán elmúlt az ebédidő és a park hirtelen kiürült és csak páran maradtak játszani, beszélgetni.



Általában mi is elindultunk valahova ebéd után. Vagy a skanzenbe vagy fel a hegyekbe a Navajo lake-hez.



Cedar City megtestesíti a népi bölcsességet: télen itt sétálni túl hideg van, se nyáron túl meleg.

Színes házak

Park City olyan, mint Szentendre. Nemcsak arra gondolok, hogy drága és hogy turistacsapda.



Arra is, hogy a megszokott “csapásról” letérve egy meredek lépcsőn pillanatok alatt turistamentes övezetbe érünk.



Vásárolni nem lehet, de lehet színes házakat nézni.

A félig elhagyott város

Amikor összeállítottam a kirándulást Deltába, sokat olvastam a környékről, de Leamingtonról semmi érdekeset sem találtam. Pici mezőgazdasági közösség volt, amit 1871-ben alapítottak és arról híres, hogy mellette van Oak City, ami majdnem a Manhattan Project titkos laboratóriuma lett, de Oppenheimer inkább Los Alamost választotta.



Leamington nevét először akkor olvastam, amikor az erre vezető vasútvonalnak néztem utána. Akkor akadt meg a szemem a szomszéd falu nevén, Lynndyl-en. Lynndyl annyira kicsi, hogy mire eszembe jutott, hogy lefotózzam, már túl is szaladtunk rajta, visszafordultam, de semmi jellegzetest nem sikerült észrevenni, pedig ennek a városnak van az egyik legszebb neve Utahban.



Lynndyl azért lett Lynndyl, mert a távírászkisasszony szerette a cipőket. A vasutat kiszolgáló városkát még nem nevezték el, de a távírdát már bekapcsolták a hálózatba. Salt Lake Cityben ülő főtávírdász meg rádörrent (már ha ez távírón lehetséges) a kisasszonyra:

- Maga meg hol van?

Mit lehet erre válaszolni, ha a település még el sincs nevezve? A kisasszony kétségbeesetten körülnézett és megakadt a szeme a cipője feliratán: Lynn, Massachusetts.

- Lynn-ben vagyok!

- Olyan már van Box Elderben - felelte a főnök. Valószínűleg ott is szerették a cipőket.

- Akkor Lynndylben vagyok! - és ott lett.



Leamington mellett van két elhagyott szénégető boksa. Ezeket akartuk megnézni Yodával, de mielőtt odaértünk, megláttuk Leamingtont. Azaz először egy út mellett parkoló autót egy elhagyott ház előtt. Aztán egy másikat. Aztán egy harmadikat és utána jött a benzinkút újabb autókkal. Mint egy szabadtéri emlékműve az autópályák előtti Amerikának.



Majd ott volt a régi templom a városi múzeummal. Nyitva évente egyszer, vagy telefonáljanak. Yodát legjobban a hatalmas fák érdekelték, meg a kalyiba.



Engem a főkapcsoló ragadott meg, elképzeltem, hogy megrántom és minden fénybe borul. Persze ahhoz villanydrót is kellett volna.

Twin Falls belvárosa

A "Twin Falls belvárosa" kifejezés korábban oximoronnak számított volna nálam. De végül úgy döntöttünk, adunk a városkának egy esélyt. Hátha nemcsak a folyóvölgy szép itt. Nem bántuk meg!



Pont most volt az Oktoberfest. Utah után hihetetlen volt, hogy az emberek SÖRT ittak az utcán. (Erkölcsi fertő, mondaná egy utahi mormon.) Sőt, SÖRT csapoltak az utcán. Úgy, hogy mindenki láthatta. A sört. Csapolás közben. Erkölcsi fertő.

Az Októberfestet jelentősen befolyásolta a Kétfarkú Kutyapárt: volt ingyen sör! (Azt hiszem, ettől egy hithű mormon agya már kiégett volna.)

Az ünnepi nyüzsgésben láttuk, hogy a városka is szép. Valóban volt itt egy pici, két háztömbnyi belváros.



A belvárosi boltok jórészt nem turistalátványosságok voltak. Ide valóban a helybeliek jártak vásárolni, például varrógépet. Természetesen voltak kávézók, sörözők (sörözők!!!!), éttermek és egy pici szövetkezeti bolt, ami speci sajtokat árult. Nagyon jó sajtok voltak. Ribizli nem szereti a sört, de a sajtokat imádja és ezek tényleg jó sajtok voltak.

Jópofa volt a főutca és ekkor még nem láttuk a régi autókat.

Price

Sokan azt mondják, a szénbányászat halott.

Ez azért Price-ban nem teljesen igaz. Mondjuk Priceban a szénbányászat még éldegél. Nem az igazi, de azért még eltartja a várost.



A régi dicsőség múlóban van, a főutca fénye megkopott, de még mindig szép. Jó végigsétálni rajta.



Nem mintha sok lenne a látogató. Mi csak akkor láttunk turistát, amikor tükörbe néztünk.

A legtöbb errejáró Pricenak a körgyűrűjét ismeri. Mi sok év után először megálltunk és végigsétáltunk a főutcán. (Itt Yoda megpróbált beosonni az összes hamburgerezőbe, mintegy véletlenül.) Ugyanolyan kellemesen meglepődtünk, mint csaknem nyolc éve a szomszédos Helperben.



Olyan volt a belváros, mint egy vadnyugati film díszlete, csak lovak helyett autók poroszkáltak az utcán.



Tetszett és Price leghíresebb látnivalóját, a múzeumot még nem is láttuk.

Utahi Stonehenge

Elôször azt hittem, eltévedtem. De tudtam, lehetetlen. Egy óceánon nem lehetmvéletlenül átkelni, fôleg autóval nem.

Ráadásul ez más is volt, mint Stonehedge.

Kevesebb volt a turista. Nem volt kerítés. És hát nem Anglia volt, hanem Orem, Utah.

Tudtam, hogy Stonehedgenek legalább nyolcvan modern más van, de hogy ide is pottyant egy, arról nem is hallottam. (Később véletlenül belebotlottam egy másik Stonehengebe is Thompson Springsben.

Ez valódi kôbôl volt, valódi fû vette körül és valódi beton rörögzítette a tömböket.

- Ez jobb, mint az eredeti - nyúlt el a Mester a fûben - Ezt megjelölhetem.

A neospanyol Boulder City

Még a kertészek se keltek fel, a szemetet se vitték el és még a helybeliek se mentek munkába, annyira korán volt, de az októberi nap már perzselte a tarkómat.

Boulder Cityben meleg volt.



Boulder Cityt a Hoover gát munkásainak építették. Igazi, tip-top mintaváros lett enyhén romantikus, Spanish Revival, neospanyol stílusban.



Jó okkal választották a semmiben felépített városhoz a neospanyol stílust. Nemcsak azért, mert a kopár sziklákon teremtett oázishoz illettek az árkádos házak, hanem mert a hosszú árkádok árnyékot adtak az eltikkadt munkásoknak (na jó, inkább mérnököknek, a munkásoknak évente volt két szabadnapjuk, ők nem sokat mászkálhattak errefele).



A városnak nagyon jót tett, hogy a közigazgatási központ épületeit ugyanabban a stílusban építették fel. A városka olyan lett, mint egy mediterrén Dunaújváros, ahol ma már lehet alkoholt inni, de a szerencsejáték az továbbra is tilos. Egész Nevadában két olyan város van, ahol nem lehet szerencsejátékot játszani. Az egyik Boulder City (ha valakit érdekelnek a haszontalan adatok, akkor megmondom, hogy a másik Panaca).



Ma a főutca árkádjai alatt népmúvészeti boltok és régiségárusok üzletei találhatók. Az álmos tulajdonosok még csak most gondolkodtak azon, kinyissanak-e vagy sem.



Olyan korán volt, hogy még kutyát se sétáltattak a parkban, aminek a tetején egy szövetségi épület trónolt elvéve a kilátást az állampolgárok elől. A közelben van egy másik kilátó, onnan lehet igazán jól látni a tavat. Innen még jobban lehetne, de a város építésekor szigorú hierarchia szerint helyezték el a házakat.



Lenn voltak a munkáslakótelepek, feljebb a mérnökök és vezetők házai, szövetségi épületek és a posta, majd lefelül az adminisztráció.



Itt volt az iskola is.

A várost valószínűleg egy agglegény tervezte, mert kifelejtette a tervekből az iskolát és az óvodát. A melósok így első évben maguk dobták össze az iskolára valót, a következő évben pedig felébredt a szövetségi kormány és felépített egy neospanyol stílusú iskolát, ami ma a városháza.



Jó volt itt reggel sétálni, de szorított az idő, oda akartunk érni nyitásra a Hoover gáthoz, hogy megnézzük a gátat belülről is.