A Holdvirág-szurdok

Amikor a moabita masztodont kerestük, akkor láttuk meg a Moonflower canyont. Tudtam, hogy valahogy le lehet menni az őselefánt pereméről a szurdokba, de azt is olvastam, hogy ez nem egyszerű.

Valóban, a szurdok sziklarajzainak megnézése közben megtaláltuk a feljáratot is.

Megtalálni és kihagyni egy pillanat műve volt.

Inkább a szurdokba mentünk be megnézni, milyen.

Röviden jó volt.

Hosszabban nagyon jó volt.

Még hosszabban nagyon jó és nagyon hideg volt.

A meredek sziklafalak közé alig-alig sütött be a nap.

Mi a befagyott patakot követtük egészen a befagyott tóig.

Miénk volt a szurdokvölgy, annak ellenére, hogy a völgy közel volt Moabhoz és valamennyire ismert túrának számított.

Talán azért voltunk csak mi, mert mások tudták, hogy itt hideg van.

Vagy mások még híresebb helyekre mentek.

Én mindenesetre nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy a nyári hőségben milyen lehet ebben a medencében pancsolni.

Vízesés Ogdenben

Ogden-kanyonban egy látványos vízesés készteti megállásra az utazót. A vízesés több mint száz méter magasból lépcsőzetesen hullik alá a mélybe és a csillogó vízsugár elkeveredik a sebesen rohanó Ogden-folyó vizével.



Milyen fenséges munkája Természet Anyánknak!



Azaz nem is.

A vízesés mesterséges, csakúgy, mint a lillafüredi és hasonló okokból is készült.



Az ogdeniek (helyi nyelven: Ogdenites) irigyelték Provo fantasztikus Bridalveil vízesését és akartak egyet közel városukhoz. Méghozzá az Ogden kanyonban, ha már Provo vízesése a Provo kanyonban van.

A vízesést az elhagyott mészégetőboksa és a város közé álmodták meg.



Ember tervez, ogdeni végez. Fogtak egy köteg dinamitot és felrobbantották a frissen épített vízvetéket a hegy gerincén, hogy legyen egy vízesés. Lett.

Az ogdenieknek tetszett a dolog, de panaszkodtak, hogy a vízesést nem látni a városból. Gondolkodtak, gondolkodtak és építettek egy vízvetéket, hogy átvezessék a vízesést a város fölé. Meg is épült, de nyáron nem sok vizet hozott és mire beállt a tél, az időjárás és egy vandál megrongálták az új vízvetéket, a városiaknak meg elment a kedvük a természetátalakítástól, a vízesés pedig rövid séta után visszakerült mostani helyére.

A Santa Clara völgyében

"Akkor jöjjünk vissza, ha majd nem lobog a fülem a szélben!" - mondta egy éve Yoda, amikor a Santa Clara folyó völgyébe mentünk volna.

Most nem fújt a szél és kifejezetten meleg volt, úgyhogy mentünk.



Másfelöl közelítettük meg a folyót, innen a folyó is közelebb volt.



Kaktuszok és lávafolyások között ereszkedtünk le egy régi földúton.



A kilátás egyre szebb volt, folyóvölgy egyre vadabbnak látszott.



A sziklafalak visszaverték a decemberi napsütést és úgy 25 fok (Celsius!!!) lehetett a folyóparton.



Itt voltak a sziklarajzok.



Valahol fenn, a sziklák között, a szakadék peremén sokkal több sziklarajz van. Azokat majd legközelebb nézzük meg.



Az ősi indián rajzok után a modern régészet következett. A bokrok és kőomlások között egy palacsintává lapult autóroncs bújt meg.



Jó nagyon eshetett.



Mint a filmekben. Csak ott nincsenek az autóroncsok közelében mosógéproncsok, amiket a Mester megjelölhetett.

- Ide még vissza kell jönnük - jelentette ki Yoda.

Malad Gorge - Idaho

Sík volt a vidék, csak lávafolyások tarkították, de már azok is belesimultak a talajba. A vulkánok meg olyan messze voltak, hogy nem is lehetett látni őket.

Mentünk az ösvényen a síkságon és akkor megláttunk egy hidat. Olyan volt, mintha csak letették volna a földre. Amikor közelebb mentünk, láttuk, hogy a hídhoz tartozik egy szakadék is.



Utána láttuk, hogy a szakadék alján még zúgó folyó is van.



Ami egy sziklahasadékből tör elő.



Ezt nevezték az Ördög Mosdótáljának (Devil's Washbowl).

Elvileg volt még pár kilátó és érdekesség errefele. Ezt írta a bejártanál az információs tábla is, ott, ahol becsületkasszába kellett fizetni a belépőt.

Azt már nem írták, hogy ez most télire zárva van.

De a WC a park közepén legalább fűtött volt.



Madj legközelebb visszajövünk és megnézzük a többit. Ugyanúgy, mint a Vadnyugat Niagaráját.

Vízesések között

Ennek a bejegyzésnek a címe lehetne a "rossz vízesésfotók" vagy "Ribizlifozelek legrosszabb vízesésfotói".

Ezek a fotók a Kígyó-folyó szurdokának mélyéből készültek és igyekeztem lefotózni a kismillió patakot, amint lezubogtak a mélybe. Szinte egyik fotó se sikerült jól.



Természetesen gondolkodtam azon, hogy magyarázzam meg.

Rossz szögből sütött a nap.

Nem sütött a nap.

Szűrt fénnyel sütött a nap.

Direkt a szemembe sütött a nap.



Felhős volt az ég.

Magas volt a vízesés.

Csillogott a víz.

Messze volt a víz.

Telefonnal fotóztam.



A Mester nagyot rántott rajtam, amikor célra tartottam a telefont.

A Mester nem akart közelebb menni a sokadik vízeséshez sem.

- Persze, hogy nem, hát le lehet pisilni a vizet????

A Kígyó-szurdok

A hatalmas hasadás a Föld felszínén váratlan volt, mint egy béremelés. A fű és törpebozót borította hepehupás felszín hirtelen véget ért egy lyukban.

Először csak egy nagy lyuk szélét láttuk. Vulkanikus kőzetek, lávafolyások, bazaltkockák borították az élettelen, fekete lejtőt.



Ahogy közeledtünk, megláttuk lenn a zöldszínű folyót.

A Kígyó-folyó, a Snake river ott kanyargott lenn sziklás és erdős partjai között.



Óvatosan közeledtünk a peremhez és kitárult elöttünk a szurdok őszi pompába borult fáival, fekete lávafolyásaival és smaragdvizével.



Ameddig a szem ellátott, ott kanyargott az összeszűkülő és kiszélesedő szurdok mélyen a folyó. Majdnem alattunk golfpályák és parkok ölelték körül a vizet, majd a távolban a galériaerdők és bozótosok következtek. Mindez meredek sziklafalak között.

Néztük és ámultunk.



Aztán a másik irányban megpillantottuk a hidat.

Utahi Békási-szoros

- Érdemes arra menni, nagyon szép - ajánlották a látogatóközpontban.

Elmentünk.



Három kanyaron és egy harapós kutyán túl az út elágazott jobbra, egy oldalszurdokba. Az országút összeszűkült és az eddigi minimális forgalom is eltünt róla. Amíg erre jártunk, összesen két autót láttunk, abból az egyik javította a vadrácsot az úton.

A következú pillanatban az út szinte nekivezetett a sziklafalnak.



Szűk szurdokban kanyarogtunk, mellettünk még valahogy volt hely a pataknak.

- Olyan, mint a Békási-szoros - néztem az összeboruló sziklafalakra.

- Csak kicsit kisebb - tettem hozzá. De valami még hiányzott.



- És nem árulnak benne törölközőket és nincs benne zsibvásár! - csaptam a homlokomra.

Szurdoktúra

St George jó hely. Pár száz (vertikális) méterre a belvárostol ott a Pioneer Park. Amit a térkép zölddel jelöl.




Ahol valóságban a leggyakoribb zöld a kutyakakiösszeszedő zacskóé.



A hatalmas "park" egy óriási természetvédelmi területben folytatódik. Az egész sziklák, teknőckerítések, kanyonok, cukorsüvegek, szurdokok kusza labirintusa.



Yodával imádtuk ezt a helyet. Minden sarkon jött szembe valami meglepetés vagy barlanglakás.



Egy szűk kanyont kerestünk. Azt olvastam, hogy ez volt az itteni főiskolások éjjeli bátorságpróbájának a helye. Bemenni a szurdokba, ahol nem lehetett megfordulni és elmenni a végéig. Sőtétben.



Yoda élvezte a szurdokot, lelkesen kutatott benne, halálra rémítve a rágcsálópopulációt.



A falak összezárultak és lassan már csak lapjával lehetett menni.

- Van ennek kijárata - nézett hátra a Mester. Irigyeltem, ő még tudott hátranézni.



- Elvileg igen, itt voltak a bátorságpróbák.

- Ahhoz kell igazi bátorság, hogy felismerd korlátaidat - mondta a Mester hümmögve.

- Benned egy Coelho veszett el - mondtam miközben szinte kicuppantunk a sziklák közül.

- De legalább mi nem vesztünk el - jelentette ki Yoda és felemelte a lábát és vigyorgott - Vigyázat, szökőár!