Willard Bay

- Ez egy igazi strand! - mondtam döbbenten.

- Igazi strandolókkal! - tettem hozzá.

- És mekkora! - ámultam el.

Egy dolog tudni, hogy Willard Bay az majdnem hetven négyzetkilométer és egy dolog rácsodálkozni a hatalmas víztükörre, amit a Nagy-Sós-tó vesz körül (már amikor van benne elég víz).

Willard Bay a Nagy-Sós-tó egy öble volt, amit egy hosszú gáttal leválasztottak a tótól, lecsapolták és édesvízzel töltöttek fel a Weber- és Ogden-folyóból a hatvanas években.

A vizet öntözésre és vizisportolásra használják, a környező mocsarakban pedig szunyogokat nevelnek.

Ezekben a mocsarakban egyszer már jártunk, de akkor nagyon hideg volt és ezért nem találkoztunk a helyi szúnyogpopulációval.

A parkon látszott, hogy itt sokkal, de sokkal többen szoktak lenni, a felhők azonban elriaszthatták a látogatók egy részét, noha az alacsony vízszint sokkal nagyobbá tette a homokos partot.

A pavilonok a felhők ellenére tele voltak és mindegyikben vidám mexikói zene szólt. Természetesen mexikói hangerővel. És mindegyik pavilonban más vidám zene szólt és ezt a kakofóniát Puppey nehezen viselte el.

Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön vagy sülthúst tarháljon.

Mi találtunk egy üres pavilont, ettünk és mivel nálunk nem szólt zene, Puppey is nyugodtan tudott tarhálni egy kicsit.

Mi tervbe vettünk egy majdani kajakos kirándulást ide, akár egyik marinából át a másikba, meg némi pancsolást, aztán, mert a felhők és a szél ellenére kezdtek előbújni a szúnyogok, visszavonulót fújtunk.

Willard Bay-jel kapcsolatos terveinket ezek a vérszívók húzhatják keresztbe: ha most, egy szeles, felhős napon ennyi itt a szúnyog, mennyien lehetnek itt egy nyugodt napon? Nem akarunk mi belehalni a vérveszteségbe...

Tatai - alga a tóba'

Megjegyzés: az alábbi bejegyzés június második felében készült, csak nem tettem fel.

Gyönyörű volt a tatai Öreg-tó.

Miatta Tata Magyarország egyik legszebb városa, majdnem olyan jó, mint Tapolca.

Már megcsodáltuk a múzeumi kávézó erkélyéről. Aztán lesétáltunk a partjára.

Ahogy közeledtünk, a víz egyre zöldebb lett.

A szárazság, a hőség és a rengeteg tápanyag (műtrágya), amit a patakok mostak a tóba egy algakeltetővé változtatták a vizet.

Talán ezért nem láttunk egyetlen vizijárművet és fürdőzőt se a tóban.

Csak egy magányos kacsa haladt algatörőként a sűrű vízben.

Elképesztő volt látni, hogy a "kacsasodorban" hogy megnyílt az alga és hogy mennyire lehetett követni a kacsák mozgását az algában - mint hajókét a tengeren repülőgépről.

Remélem, amikor legközelebb jövök és az időjárás engedi, tudunk csobbanni vagy evezni.

Arról, ahogy a kacsa úszik az algás vízben, készült egy rövid videó, amit itt lehet megnézni.

Deer Creek Felett

- A víztározó megvan, de hol a víz? - tettem fel a költői kérdést. A vizet megittuk, ellocsoltuk, elpárolgott és most várjuk, hogy télen legyen elég csapadék, hogy feltöltse a tározót.

Azért vacak volt látni, hogy valami nincs.

Viszont érdekes volt innen fentről látni, hogy tározót tápláló patakok újra megtalálták régi medrüket és ugyanarra folytak tovább, mint mielőtt elkészült volna ez a mesterséges tó.

Nyáron egyszer pont ott szemben ebédeltünk egy kirándulás után és már akkor se volt itt sok víz. Nem is voltak sokan.

Azt néztük, hogy honnan tudnánk beevezni a tározó egy pici szigetéhez.

Akkor megállapítottuk, hogy nem onnan.

Bele is süllyedtünk felderítés közben a sárba.

Most a kilátásért jöttünk, a túráért és azért, hogy ránézzünk a vonatra. (Lásd a lent fotón középtől kicsit balra.)

Jó volt a sok elhagyott, felszedett, tönkrement vasút után egy működő, létező vonatot látni.

Valamikor ez a vonat Heber-ből ment Provóba a Bridalveil Falls mellett. Aztán csak Vivien Parkig járt. Most szerintem addig se, de majd ennek utánanézek.

A vonal jórészt kirándulókat szállít, de legalább jár. Van rajta egy üvegtetejű kocsi (majd erről írok valamikor), aminek a tetejéről csodálatos lehet a kilátás. (Lásd lenn a mozdony utáni kocsit).

ű

Szóval jó kirándulás volt és sok mindent láttunk.

Majd ide is visszajövünk valamikor és egyszer talán vonatozunk is.

Mágnes horgászat

Elképzeltem, ahogy egyik horgász kipirult arccal mutatja, hogy “ekkora mágnest fogtam”.  (Amikor ezt a bejegyzést írtam, nem sejtettem, hogy hamarosan én is fogok mágneshorgászni.)

Persze tudom, hogy a mágneshorgászat mást jelent: bedobják a mágnest a tóba és kihúzzák és a mágnes kifog mindenféle vastárgyat. 

Ami biztos zavarja a halakat és ezért tilos. 

Vagy, mert így fogják ki azokat a halakat, amiknek vasakaratuk van. 

Sivatagi tó

Ez a tó Kanab egyik titka. Jórészt csak a helybeliek ismerik és ők járnak ide pancsolni, evezni. 

A tó körüli sétányon gyakran botlani millió éves fák megkövült maradványaiba. 

Kanab jó hely. 

Kék-tó a sóssivatagban

 - Legközelebbi benzinkút kétszáz kilométer - néztem a táblára - Jófele megyünk.

Azért is volt fontos a tábla, mert tudtam, nem sokkal utána kell letértni egy, a leírásokban "jó minőségű földútként" emlegetett mellékútra.

A mellékút abból a szempontból jó minőségű volt, hogy nem voltak rajta kátyúk vagy homokos szakaszok, viszont pár munkagéppel enyhén hullámosra gyalulták a felszínét. Ettől az út tartósabb és sokkal döcögősebb lett. 

Mi nagyjából tízzel mentünk, de még ennél a sebességnél is csak a véletlenen múlt, hogy nem haraptuk le a nyelvünket.

De legalább jól meg tudtuk nézni az elágazásokat! Én ezeket a térképeket előre lementem és biztos, ami biztos, előre megtanulom, hogy első fa után második mellékúton jobbra.

Ez kellett, mert a letérő után csak egy tábla volt, de is elfáradt, úgyhogy teljesen magunktól találtuk meg a tavakat, amik az egykori Bonneville-tó medrének - a mai sóssivatagnak - a partján voltak. Ez a sóssivatag felnyúlik Wendoverig és még azon is túl, fel a Napalagutakig és transzkontinentális vasútig, ami eredetileg északról kerülte meg az egykori medret. Ahogy ereszkedtünk lefele, már messziről láttuk a sík sós pusztát.

Ennek a sós pusztának egy részét a hadsereg ma is használja lőgyakorlatokra meg minden egyébre. Néha a légierő leszáll az elhagyott wendoveri légibázison is. Wendover mellett pedig gyorsulási versenyeket rendeznek a Bonneville Salt Flats-on. Itt-ott bányásznak rajta. Elvetemültek futnak rajta. (A fenti és lenti fotón látszó legtávolabbi hegyet kerülik meg.) Egyébként nem sok mindenre jó.

Fentről láttuk meg először a tavakat, aztán amikor leértünk a sóspuszta szélére egy nádasban találtuk magunkat. Innen csak a távoli hófödte hegyek látszottak.

Ami a felszínből látszott, az meggyőzött arról, hogy le ne hajtsak az útról. Errefele nemcsak benzinkút nincs, lefedettség se nagyon.

A parkolóból (egy sós placctól), ahova esős időben be nem tenném a járművem kerekeit, egy recsegő-ropogó, keskeny stég vezetett a legnagyobb tóhoz.

A nádasban több tó bújik meg, némelyiket nem is nagyon lehet megközelíteni úton, ösvényen. A legtöbbjük termáltó és mindegyikben élnek sósvizi halak. Nem, nem őshonbosak, valamikor valaki beléjük borított egy csomó tengeri halat, akik azóta is itt virgonckodnak. (Horgászni szabad.)

A tavak elképesztően kékek voltak. És melegek. Nem forrók, csak melegek. Pont annyira, hogy el lehessen menni valamikor télen és úszni egyet bennük.

Persze nyáron se rosszak, csak olyankor a környék tele van szúró-, csipő- és harapó bogarakkal, amik élve fogyasztják a kirándulókat és a búvárokat.

A búvárok előszeretettel jönnek ide, a mintegy húsz méter mély tóba gyakorlolni. Ők egy recsegő-ropogó, ingó-bingó stéget is építettek maguknak.

Azt olvastam, hogy a tó fenekén a búvárok vicces táblákat és acélbók készült cápacsontvázakat helyeztek el. Majd egyszer talán ezt is megnézzük.

Ami biztos, hogy fürdeni ide majd visszajövünk télen a 24 Celsius fokos vízbe.

Rockport tavasszal

Olyan volt, mintha egy tengerparton lettünk volna. Homok, kék víz, felhők.

Az illuziót csak picit rombolta a hó a hegyekben.

 

Teljesen mediterrán hangulatunk volt.

Sétáltunk az erdőben..

Kerestük a kilátókat.

Tele hassal nem igazán tervezünk komoly túrákat és Yoda is inkább csak napozott a parton.

Nyáron sokkal többen voltak - most szinte csak a miénk volt a hely.

Néhányan a vízről horgásztak,  mások a lábukat fagyasztották le a patakban.

Jó volt sétálgatni, nézni a vizet, az erdőt és a hegyeket.

Idefele jövet egy dombtetőn egy temetőt véltem látni.

Nem voltunk biztosak benne, hogy tényleg temető-e és, hogy tényleg láttam-e. Vezetés közben csak felvillanni láttam valami fehéret.

Most leálltunk és felszaladtunk a dombra.

És tényleg ott volt. 

A pici dombtetőt apró temető foglalta el.

Rockport sose volt világváros. Fénykorában alig százötvenen lakták.

Jórészt Angliából bevándorolt mormonok éltek itt.

Francis Vernon, a városka egyik alapítója sokoldalú ember volt. Eredetileg kőműves volt. Első házát Angliában építette fel. Negyvenévesen emigrált az éppen megalapított Utahba. Itt farmerkedett és felépítette második házát.

Szabad idejében hegedűket készített és azokon játszott.

A falu pont a domb lábánál volt, lenn a völgyben a patak parton.

Azóta a patakot, a falu földjeit és magát a falut is felfalta a huszadik század derekán épített víztározó.

A víztározót eredetileg Wanship-nek nevezték volna el a kövezkező feluról, aminek határában a gátat emelték.

A rockportiak fellázadtak.

Azt akarták, hogy a viztározót nevezzék el Rockportnak, mert féltek - tudták -, hogy másként falujuk neve örökre feledésbe merül. (Vagy víztározóba.)

Végül kompromisszum született: a gátat magát Wanship-gátnak nevezték, a mesterséges tavat pedig Rockportnak.

A rockportiak leszármazottai ma is eljönnek néha és emlékeznek.

Kimentünk a gátra és megnéztük a kilátást. Főleg a kilátásért és azért, mert itt ritkán lehet kimenni a völgyzárógátakra. Itt se mehettünk végig a gáton, de legalább rámehettünk.

Ezek a földek már, a gáton túl, Wanship-hez tartoztak.

Ilyen lehetett a völgy másik oldala is, ahol Rockport állt.

Tetszett.

Nyáron majd jövünk úszni is és egyszer, ha még ennél is alacsonyabb a víz, talán meglátjuk Rockport romjait is.