Goosberry mesa

Kanab és Szent György között nincs nagyon sok minden. Ott van Pipe Springs, meg Colorado Springs, amik amúgy se annyira érdekesk. 

Az út közelében még van pár hely, ahol lehet érdekes köveket találni, de ahhoz le kell menni az aszfaltról, ami eső után nem mindenütt szerencsés. Úgyhogy Gooseberry Mesánál álltunk meg.

Goosberry Mesa híres bicajos hely, mi bicaj hiányában most csak sétáltunk egy keveset. Különben sem hiszem, hogy itt én mernék bicajozni.

Nekem ehhez tériszonyom van.

Miközben az álábbi videót néztem Gooseberry hegyikerékpáros ösvényeiről, elgondoltam, hogy hol kakilnám össze magam a félelemtől, hol köpném ki a fogaimat egy ugratónál és  hol veszíteném el nemzőképességemet.

Sétálni viszont jó volt.

Majd jövünk még ide, de akkor se bicajjal.

Ember-kutya egyenlőség

A Nautilus után még kicsit körülnéztünk a környéken. Nem nagyon: már kezdett sötétedni, de azért még jutott idő arra, hogy beugorjunk a Fehérházba. Nem a washingtoniba, hanem a utahiba: ez egy kemping két fával (lásd fotó fenn) és sok sziklával.

Hátha valamikor eljövünk ide táborozni és akkor már nagyjából tudjuk, mire számíthatunk.

Itt láttunk meg egy táblát, ami megerősítette meggyőződésemet, hogy az emberek és a kutyák egyenlőek.

A kemping mögött egy fokozottan védett sivatag kezdődik, ahol belépőt kell fizetni.

A belépő embereknek hat dollár.

Kutyáknak hat dollár.

Szóval egyenlőség van.

Nautilus

- A Nautilushoz megyünk. 

Senki se kérdezett semmit Nemo kapitány tengeralattjárójáról. 

Kicsit elszomorodtam, pedig ezt a Nautilust nem arról a Nautilusról nevezték el, hanem a kagylóról. 

A szem nehezen fogta fel, hogy kanyarodtak és tekeredtek a fehér kövek. 

Lemászni nem is mertünk. Szerencsére a sziklaformációt meg lehetett kerülni, hogy felmászhassunk. 

A Nautilus rövid volt, de elképesztő és hihetetlen. 

A környéke is gyönyörű volt - igazi utahi marsbéli táj, ahol még egy kempinget is találtunk.

Tetszett és végül Puppey is talált valami kedvére valót. 

Kutyás hotel

- Egy disznó! - enyhén sokkoló volt egy emelet magas disznóra bámulni. Sokkolóbb, mint sétáló malacokat látni. 

A Best Friends támogatói körét egyre jobban kiterjeszti és egyre több réteg pénzt fejt le támogatóiról. 

Eljönnek a lelkes állatbarátok egy állatkát örökbefogadni és nemcsak adományoznak illetve az örökbefogadási illetéket perkálják le, hanem a hetekig is eltartó procedúra alatt a Best Friends szállodájában húzzák meg magukat. 

A szálloda elegáns. Állatbarát. És drága. A mi egyszerű, mezei szállodánkban a koffeines feketevíz ingyen áll a vendégek rendelkezésére. A Best Friends hotelben ezért hét dollárt kell fizetni. Boldogan, mert ez az állatkák javát szolgálja. 

És egy kutyáért ugyebár mindent…

Puppey be is állt pózolni a helyi kutyaszobor mellé:

- Van köztünk egy nagy különbség. 

- Mi?

- Nekem nem adtál ilyen szép nagy csontot. 

Romok az alkóvban

- A lakott barlangok délre néztek, hogy kihasználják a téli napfényt - magyaráztam Puppeynak. 

- Akkor miért van itt hó, miközben a többi úton csak sár van?

Ezek a kiskutyák olyan oktondiak…

A barlangi tó után rövid séta vezetett a magtárak maradványaihoz. 

Nem sok maradt ezekből az épületekből és ezeket helyre se állították ellentétben a Best Friends központja közelében található maradványokkal. 

Viszont innen el se takarították a leleteket és a szorgos látogatók egész kis múzeumot hagytak a sziklákon. 

Régészetileg helytelen a cseréptöredékeket és a kőszerszámokat így összeszedni, mert ha esetleg valaki valaha feltárná ezt a helyet, a legfontosabb dolgoz nem találná meg: a környezetet ahol a kőkorszaki szakik cuccai voltak. 

Itt ez már lényegtelen volt, ezt a helyet eleget bolygathatták. 

Az elmúlt évszázadok a sziklarajzok nagyját is eltüntették innen. 

A kőzet legfelső rétege - a rajzokkal együtt - lepotyogott. 

Azért vigyáztunk a helyre. 

Ha találtunk valamit a felszínen, néha lefotóztuk és gondosan ugyanoda visszatettük a porba. 

Kevesen lakhattak itt, ez a hely inkább raktárbak látszott, ahol maximum egy kisebb család élhetett. 

A barlangól jó kilátás nyílt a szurdokra. Akik itt laktak, jól láthatták, mikor jön valaki vendégségbe. 

Hogy hol lehetett a lakótelep?

Talán legközelebb kiderítjük és megnézzük. 

Most siettünk, hogy kiérjünk innen, mielőtt végképp kienged az összes út. Nem akartunk négy keréken síelni az agyagban. 

Világos volt, hogy most ezeket az utakat jobb elkerülni és szárazabb helyeken érdemes kirándulni. 

Tó a barlangban

- Disznók! Disznók! - mutattam Puppeynak, aki izgatottan nyiffogni kezdett. 

- Játsszunk! Játsszunk!

Puppey reakciójából is látni, hogy nem politikusokat, hanem igazi malacokat láttunk. Méghozzá az út mellett sétálni. 

A Best Friendsben ez megszokott, de mi ritkán járunk az óriási állatmenhelyen. 

Az alapítvány valamikor az egész szurdokrendszert megvette a sziklákkal és az ősi romokkal együtt és azóta is terjeszkedik a környéken. 

Az út nagy része alapítványi területen vezetett át. 

- Mindjárt ott vagyunk! - mondtam az egyre izgatottabb ebnek, miközben az autót agyagoztam össze. 

A leírások szerint az utolsó kilométer az nagyon rossz volt, ott már gyalogolni akartam. 

Az út nem volt rosszabb, mint korábban, de jól esett a séta és a sziklaformákat is jobban meg lehetett nézni. A gyaloglás azt is biztosította, hogy az autó ne csak kivülről legyen agyagos. 

A változatosság kedvéért a barlangba mély agyag helyett mély homokban kellett becsörtetni. 

Nagy volt. 

Nagyobb, mint vártuk.

A lenti fotó csalóka: alig kellett meggörnyednem, hogy be tudjak menni a bejáraton és utána már felegyenesedve lehetett menni egészen a víz széléig. 

Ez az a hely, ahova egy forró nyári napon kell jönni, nem egy kellemes télin. (15 fok volt kinn, valamiért a hó makacsul nem akart elolvadni.)

Akkor talán a vízbe is begázolnánk. 

- Van itt pár rom a közelben, amit még nem láttunk… - vetettem fel csakúgy gyengéd célzásként. 

- Menjünk!

Úgyhogy kimentünk a barlangból és elindultunk megkeresni a romokat. 

Kövületek a tóparton

- Gyere! Menjünk fa kövületeket keresni!

- Azt nem lehet megrágni - sóhajtotta Puppey, de azért jött. 

Kanabi előkarácsonyozáskor kell egy kis séta a tóparton. 

Itt lehet kövületeket, kristályokat nézegetni séta közben. Jó kaland, kellemes levezetés a hosszú autózás után. 

Arra is jó, hogy felmérjük, mennyire süppedős a talaj. Ez azért fontos, mert ha kicsit is nedves, akkor nem szabad erre a vörös agyagra ráhajtani kocsival, mert könnyen el lehet akadni rajta. 

Benne. 

Ezt a további programok miatt volt fontos megállapítani. 

Megállapítottuk, a napnak kitett vörös agyag száraz, míg az árnyékbanlevőbe bokáig lehet süllyedni. 

Ezét a Peek-A-Boo kanyont eltettük későbbre és rövid túraként beterveztünk egy újabb látogatást a Catstair-szurdokba. 

És kerestük a kövületeket.

Boldog karácsonyt!

Boldog karácsonyt!

Szépek ezek a hóborította fenyők Salt Lake Cityben, de mi inkább megyünk Szent Györgybe villanykörte-borította pálmákat nézni. 

A romlás útján

- Én még sose ittam ilyent… - mondtam és éreztem, hogy fülig pirulok. 

- Egyszer el kell kezdeni - mondta a nálam minumum harminc évvel fiatalabb pultoslány és úgy nézett rám, mint egy kiskorúra. 

- Azt se tudom, mit kell kérni… 

- Egy old fashioned ice cream soda-t ajánlok, azzal szokták kezdeni. 

Felnéztem a táblára. 

- Sprittal szokták - tette hozzá - és a vanilia fagyi megy hozzá. Milyen szörpit tehetek hozzá?

- Szamócát - adtam meg magam. 

- Mehet hozzá egy kis tejszín?

Valahol mélyen megborzongtam. Ott még nem tartok. 

- Nem, tejszínt nem…

A lányka sóhajtott és elém tolta a sprite-tos, vaniliafagylaltos szamócaszörpöt. Tejszín nélkül. 

Használati utasítás

“Ne sebesítsd meg az ujjaidat, amikor a kést használod” - ez egy nagyon jó tanács volt. Köszönöm. 

Orosz ceruzákról

Caran d'Ache láttam meg a ceruza márkáját és a homkokomra csaptam:

- Каранда́ш!

Azaz azoknak, akik már nem tanultak oroszul, karandash, ceruza. 

- Szóval az oroszok egy ceruzamárka nevét vitték át a tárgy nevére! - következtettem villámgyorsan. Van ilyenre példa, a kleenex az a spanyol világban papírzsebkendő, a magyar fridzsider pedig a Frigid Air cég nevéből honosodott meg.

Meg is osztottam a felfedezést Á-val, aki igazi filoszként rákeresett és szólt, hogy ez pont fordítva van: egy francia-orosz író, Emmanuel Poiré az orosz ceruzát franciásította előkelően Caran d'Ache-ra.

Amikor pedig egy Arnold Schweitzer nevű fickó megvette az Ecridor nevű ceruzagyárat, ezt a nevet adta új szerzeményének 1924-ben.

A karandash pedig valószínűleg egy török szó: kara az fekete, taş az kő (mint Tas vezér). Fekete kő, azaz grafit.

Ami nagyon jól hangzik, de mai törökül a ceruza a kalem. Persze valószínű, hogy az ezerhatszázas években, amikor a szó átkerült az oroszba, ezt még másként mondták.

Jön a karácsony!

Megjött a nagy hó és megjöttek a karácsonyi dekorok is. Nemcsak boltokba, ahova már szeptemberben beszöktek a rénszarvasok, hanem a kertekbe is.

A Mikulás meg egyenesen az Északi-sarkról érkezett repülővel, valószínűleg a navigációs nyilakat követve.

Mások mertek álmodni és még nagyobb karácsonyi dekorációt helyeztek ki.

Azt az egyet nem tudom, hogy azt a hatalmas fát mivel díszítették fel.

Daruval?

Ez az út zárva!

Nagyon jó, hogy a parkolóházban idetették ezt a táblát, hátha valaki nem veszi észre a betonfalat.