Tó a barlangban

- Disznók! Disznók! - mutattam Puppeynak, aki izgatottan nyiffogni kezdett. 

- Játsszunk! Játsszunk!

Puppey reakciójából is látni, hogy nem politikusokat, hanem igazi malacokat láttunk. Méghozzá az út mellett sétálni. 

A Best Friendsben ez megszokott, de mi ritkán járunk az óriási állatmenhelyen. 

Az alapítvány valamikor az egész szurdokrendszert megvette a sziklákkal és az ősi romokkal együtt és azóta is terjeszkedik a környéken. 

Az út nagy része alapítványi területen vezetett át. 

- Mindjárt ott vagyunk! - mondtam az egyre izgatottabb ebnek, miközben az autót agyagoztam össze. 

A leírások szerint az utolsó kilométer az nagyon rossz volt, ott már gyalogolni akartam. 

Az út nem volt rosszabb, mint korábban, de jól esett a séta és a sziklaformákat is jobban meg lehetett nézni. A gyaloglás azt is biztosította, hogy az autó ne csak kivülről legyen agyagos. 

A változatosság kedvéért a barlangba mély agyag helyett mély homokban kellett becsörtetni. 

Nagy volt. 

Nagyobb, mint vártuk.

A lenti fotó csalóka: alig kellett meggörnyednem, hogy be tudjak menni a bejáraton és utána már felegyenesedve lehetett menni egészen a víz széléig. 

Ez az a hely, ahova egy forró nyári napon kell jönni, nem egy kellemes télin. (15 fok volt kinn, valamiért a hó makacsul nem akart elolvadni.)

Akkor talán a vízbe is begázolnánk. 

- Van itt pár rom a közelben, amit még nem láttunk… - vetettem fel csakúgy gyengéd célzásként. 

- Menjünk!

Úgyhogy kimentünk a barlangból és elindultunk megkeresni a romokat.