Sólepárlók nyomában

- Arra van! - mutattam az irányt.

Ezeken a régi, elhagyott, elmosott mólókon egyszerű a tájékozódás: egy irányba lehet menni és nincs sok értelme letérni róluk: van oka, hogy a körülöttük levő helyeket sárlapálynak hívják.

Lehetne mocsárnak is mondani, de a mocsárban nő valami, itt meg ezeken a lapályokon esetleg sókristályok nőnek és azok is ritkán.

A mormonok bejövetele óta a só itt nagy üzlet: a telepesek mindenhol hozatták maguknak a sót. Nemcsak azt amit ők ettek, hanem azt is, amit állataik (nemcsak vén kecskéik) nyalogattak.

Só pedig a Nagy-Sós-tóban van elég.

A telepesek eleinte felforralták a tóvizet, a víz elpárolgott és maradt utána a só. Ez egyszerű dolog volt, de kellett hozzá sok fa, meg tűz, meg kondér.

Idővel rájöttek, hogy a egyszerűbb elpárologtatni a tóvizet és összegyűjteni az ottmaradt sót. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor az aranybányászat sószükséglete miatt egyre több só kellett.

Aki sóba fektette pénzét, az nem volt sóher. (Bocsánat.)

A tópartot ellepték a sólepárlók. A legnagyobb ilyen cégben a csendestárs a mormon egyház volt.

Az Inland Salt Company lepárlóinak vasúti kapcsolata volt: naponta annyi sót termeltek, hogy egy egész vasúti szerelvényt meg tudtak pakolni sóval.

Mára mindez megszünt: a tó visszahúzódott, a sólepárlók és sóbányák elköltöztek és az egykori infrastrukturának nyoma se maradt.

Vagy csak nyomai maradtak.

Ma az egykori móló a Lee Creek természetvédelmi terület része.

Itt mi követtük az egykori vágányt és fő útvonalat befele a tó belseje fele.

A legtöbb épület arrafele volt, de pár dolog a mai autópálya alatt van (mögöttünk).

Az egykori kikötőig gyorsan eljutottunk.

Innen vittek sót és hoztak hajóval építőanyagot a tóparti településekre, amikor volt ehhez víz.

Itt ágazott el és ért véget az iparvágány is: volt egy sín a jobboldali ágán a kikötőnek és egy a baloldalin.

Itt egy lyukban láttuk is milyen volt a móló alapja: lenn gerendák tartották a ráhordott sódert és földet.

Innen nehezebb volt továbbjutni: a mólót alapját elmosta a tó és mi a kiálló cölöpöket követtük.

Itt-ott rozsdás maradványokat láttunk, aminek közelében hangos csámcsogást lehetett hallani: a só ette a fémet.

Valahol erre jött a villanyvezeték is, ami az áramot vitte el a pumpákhoz, amik a sós lét mozgatták a csövekben.

A gépház pár nagy cölöpön állt. Itt volt egy kis kikötő is pár csónaknak.

Amikor az egész mólót felszámolták és elvitték ócskavasnak a gépeket, felszedték a síneket, talpfákat, sódert, mindent, akkor a cölöpök vízből kiálló részét is lefűrészelték, "jó lesz az valamire" felkiáltással.

Szóval akkor itt ekkora víz volt.

Itt viszont megmaradt a vízvezeték.

A cső jórészt elsüllyedt az iszapban.

De kellő türelemmel el lehetett érni a természettel még dacoló darabjaihoz.

Elképesztő volt itt gyalogolni a semmiben és hirtelen ilyen maradványokat találni. Látni, hogy mennyi munka, erőfeszítés, idő enyészett el szinte nyomtalanul itt.

Erről a kirándulásról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.