Maladi boltok

- Nem raccsolok, nem raccsolok, ezek nem maradi boltok, nem maradi boltok - motyogtam, miközben orrom az üveghez nyomva bámultam be.

- Nem skanzen, nem skanzen, nem skanzen - ismételgettem és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy egy szabadtéri skanzenben vagyok.

Malad City azonban működött. Relatív távolsága a nagy(obb) városoktól megvédte a kisboltokat csakúgy, mint a kicsi népsűrűség.

A nagyboltok, plázák túl messze vannak oda elautózni és a megaboltoknak nem éri meg ide áruházat építeni, ami tönkretenné a családi üzleteket.

A főutca megmaradt főutcának, ahol egy sétával mindent meg lehet venni egy ebéd és egy fodrászat között.

A kicsi vásárlóerő azonban azt jelenti, hogy a boltok úgy néznek ki, ahogy ötven éve. Vagy negyven. Vagy hatvan.

De mindenképpen egy időutazás bebámulni a kirakatokon.

Elképzelem, ahogy a vevő leül a boltossal szemben az íróasztalhoz (fenn és lenn), a boltos pár nyomtatott katalógust tesz elé és elmagyarázza melyik cucc miért jó és mik a hátrányai, aztán papíron ceruzával kiszámolja, mennyibe kerülne a kívánt mennyiség. A boltos kiveszi a vevő dossziéját a mögötte levő szekrényből, beírja a rendelést, a megrendelőlapot a iratszekrény megfelelő polcára teszi, az indigós másolatot lefűzi a többi indigós másolathoz.

Aztán elkezdi kitölteni kézzel a megrendelőlapot, a névjegykártyatartóból kikeresi a cég pontos címét, megcímzi a borítékot amit a kimenő postához tesz és másnap a lótifuti legény elviszi a többivel a postára.

És semmi se változik, Malad marad.