Ma este Yoda macskát kergetett. Nem engedem, hogy a Mester békés és nála kétszer nagyobb macskákat hajkurásszon. Néha azonban a véletlenek szerencsés - vagy szerencsétlen - összjátéka nagy kergetőzésbe torkollik.
Ha cicához közeledünk, rövid pórázra fogom a Mestert. Ma este azonban igazi Csizmáskandúrba botlottunk. Szó szerint: amikor meglátott minket, eltünt. Azt hittem, kihasználja a köztünk levő nyolc métert és eloldalog. A kandúr azonban meglapult - hiába volt Yoda rövid pórázon: harminc centi nem távolság. Csizmáskandúr négy lába nyolcfele szaladt, ahogy Yoda megpróbálta elérni.
Eszembe jutott,macskarajongó barcelonai főbérlőm, aki legszívesebben minden macska mellé testőrt állított volna.
Általában viszonylag későn, hét-nyolc fele értem haza. A sarki pékségben még vettem egy friss - meleg - franciakenyeret, amihez kaptam ajándékba egy tűzforró bucit is. Még vacsora előtt a bucit megkentem vajjal, rácsorgattam egy kis aragóniai vadvirágmézet és megnyugodtam a hosszú nap után. Most kaptam egy haveromtól egy különleges, kemény házikolbászt is. Ezt szándékoztam megcsinálni egy kis csicseriborsóval.
A ház szűk lépcsőházában nem is tudtam, mire gondoljak. A ropogós bucira és a mézre vagy a kolbászra és a csicseriborsóra.
Ahogy belépten a lakásba, rájöttem, aznap este nem lesz se kolbász, se mézeskenyér.
Sötét volt, csak egy zseblámpa világított. A zseblámpát M. a hangtalan énekesnőbe oltott latintanár főbérlőm tartotta a plafon fele. A létra egy kezet világított meg, amint eltünt a mennyezeten a drótrengetegben.
A kéz J-hez, M. spirituális gurujához tartozott. Mivel sötét volt és nappali minden négyzetméterét belepték a macskák, leültem a heverőre, magamhoz szoriítottam a kenyeret és a kolbászomat és vártam.
- Nincs villany - mondta M. Láttam. Azaz nem láttam semmit.
- J megszereli a villanyt - folytatta M. Szerintem rádióriporternek kellett volna menjen, mert időnként kényszeresen elmondott egy csomó szemmel látható dolgot.
- Ha J. megszereli a villanyt, akkor majd lesz fény - lehet, M azért járt énekelni, mert félt, ha zárva tartja a száját, összenő.
Közben valamelyik macska az ölembe kuporodott. J. békésen matatott a drótok között, M. pedig tartotta a lámpát.
- El kéne menni Indiába - mondta M. (El kéne menni vacsorázni - gondolam én.)
- India varázslatos hely - felelte J - én már jártam ott. A gurumnál meditáltam.
A sarki marxista kocsmára gondoltam, ahol aznap este Orwellről beszélgettek. Meg arról, hogy Barcelona első, teljesen bekamerázott tere az Orwell tér volt.
- Keresnem kell egy indiai gurut - mondta M.
- Az indiai guruk biztosítják spirituális fejlődésünket - jelentetti ki J, miközben egy kalapáccsal szeretle a villanyt.
- Egy hét tiszta meditáció egy Mesterrel - ábrándozott M. Én a kolbász végét rágtam, hogy ne nevessek.
- Van ott egy guru - sóhajtott M - ő Jézus Krisztus részleges reinkarnációja.
J egyetértően rágta a fázisceruzáját. Én lemondtam a csicseriborsóról és félteni kezdtem rekeszizmomat.
- Én is Jézus Krisztus részleges reinkarnációja vagyok - állította J, miközben fogai közt egy fázisceruzával egy kalapáccsal szerelte a villanyt.
Ráharaptam a kolbászra.
- Oh, majd ha lesz villany, meditálunk? - kérdezte M. Óvatosan elhelyeztem a kolbász maradékát a macskában és kivettem egy könyvet hátizsákomból és elindultam az ajtó fele. Reméltem, J és M hamarosan megvilágosodik - de nem egy lakástűzben.
Ezt a régi macskás történetet tegnap szerettem volna megírni a nyávogó cicamicával együtt, elálmosodtunk és örültem, hogy azt a bejegyzést be tudtam fejezni.
Sok éve Barcelonában az óvárosban béreltem egy szobát. Onnan jártam ki minden nap a világ végére, Bellaterrára az egyemre. A ház az óváros rosszabbik felén egy sikátorban szorongott két nagyobb épület között. Nem volt nagy ház, négy emelete volt, minden emeleten egy lakással. Egy nagyobb bőrönddel már nem is igen lehetett elférni a "lépcsőházban". A szoba olcsó volt, a házinéni őrült.
M., a házinéni latint és katalánt tanított középiskolában. Hobbija az éneklés és a zongorázás volt. Ahhoz képest, hogy milyen rosszul zongorázott, egész pocsékul énekelt. Aktív állatvédő volt. A macskákra specializálódott: a kóbor macskákat mentette. Ha épp nem lehetett őket menteni, befogadta őket. Amikor beköltöztem, egy darabig exponenciálisan növekedett az állomány: 1, 2, 4, aztán szerencsére a növekedés ritmusa lecsökkent, 5, 6. Nyolcnál tetőzés, aztán a létszám beállt négyre. Azt hiszem, a macskákat kedveltem M-ben a legjobban. Sajnos, ő jobban szeretett énekelni.
M. 32 éves volt.
Esténként néha meggyújtott pár gyertyát, leült a zongorához. Néha egyszerre zongorázott és énekelt. Olyankor a szomszédok becsukták az ablakot.
A macskák imádták: leültek köré, nézték a lángokat és hallgatták a zenét.
A koncert végeztével M. aludni tért, a macskák meg tovább bűvölték a lángokat és titokzatos dolgokra gondoltak. Én meg arra, ki merjek-e ugrani az emeletről, ha egy éjszaka kigyullad a ház.
Egy nap Caruso, a kisebbik cica férfivá érett. M. kétségbe volt esve: mi fog történni az éjjel Caruso és a macskalányok között. Erre nem kerülhet sor.
M. ült az ágyon, kisírt szemekkel és Carusot fogta, nehogy történjen valami. A lányok pedig ott rajzottak körülöttük.
Felajánlottam, aludjon Caruso a szobámban.
- Nem lehet, akkor nagyon komoly trauma érné...
Ebben biztos voltam. Nem engedtem meg volna neki, hogy az ágyamban aludjon.
- Nyugtató kéne... - mondta M.
Nem akartam zavarni, ezért szokásommal ellentétben inkább elmentem vacsorázni a szomszédos kulturális kiskocsmába. A kulturális kiskocsmában esténként - ha nem volt foci - előadásokat tartottak, filmet vetítettek, vitaestet rendeztek. Az étel jó volt és olcsó, az előadások, beszélgetések, sakkpartik izgalmasak. Főleg helybeliek jártak ide: diákok, anarchisták, nyugdíjasok és anarchista nyugdíjasok.
Megvacsoráztam, fél füllel hallgattam a vitát (mit mondott Marx a lakáskérdésről, ha mondott valamit egyáltalán), aztán hazamentem.
Tíz óra volt. Pislákoltak a mécsesek. M. a zongoránál ült, fél kézzel Carusot szorította magához és fél kézzel játszani próbált. A lányok körülötte keringtek.
- És miért nem alszol a lányokkal és hagyod a nappaliban Carusót? - már akkor is durván leegyszerűsítően gondolkodtam és hittem az egyszerű megoldásokban.
- Az traumatizálná. Mi egy család vagyunk. Különben is, megszökhetne.
Nem volt teljesen világos, hogy Caruso hogy szökhetne meg egy lezárt lakásból, de nem vitatkoztam. Visszavonultam a szombámba. Olvastam és próbáltam megérteni egy érthetetlenül megírt cikket. Éjfélkor még a katalán szótárral és a mezőgazdasági tájnyelvi szavakkal küszködtem - se a katalánnak, se a mezőgazdasági tájnyelvi szavaknak nem volt köze ahhoz, amivel akkoriban foglalkoztam. A cikk viszont valamiért kötelező olvasmány volt.
A nappaliból közben énekszó szűrődött be a szomámba. Egykor még hallottam valami altatót.
Reggel hatkor elindultam a fürdőszoba és a kávéfőző fele.
M. ott ült a nappaliban a heverőn és Carusót simogatta. Szeme vörösebb volt, mint Caruso bundája.
- Nem aludtam egész éjjel - mondta -, de szerencsére nem történt semmi!
M. még aznap elment Carusóval az állatorvoshoz és attól kezdve Caruso csak sokkal magasabb hangon énekelhetett.
Este csend volt, én pedig kivételesen vettem egy nagy darab felvágottat Carusonak.
Jórészt véletlen, hogy ma Barcelonáról írok. A könyvtárban teljesen véletlenül rám nézett egy könyv az újdonságok között. Meglepő volt, hogy Spanyolországról szóljon. A könyv (Giles Tremlett, Ghosts of Spain – Travel Through Spain and Its Silente Past) nem Barcelonáról, hanem a polgárháborúról szól.
A polgárháborút a spanyolok megpróbálták elfelejteni – megpróbáltak nem tudomást venni arról, hogy Isten, Haza, Marx és Engels nevében a jobb és bal oldal együtt lemészárolt majdnem negyedmillió civilt.
Franco eltemette a saját halottainak egy részét. A kivégzettek zöme azonban ma is tömegsírokban nyugszik. Nem kommiszárok, nem katonák – sokszor asszonyok és gyerekek, akik rossz családba vagy éppen rossz faluba születtek.
Tremlett könyve arról szól, hogyan kerülnek napjainkban elő a tömegsírok és hogy viszonyulnak mindehhez a spanyolok. Ahogy olvastam, pont előkerült egy érdekes fényképem. A fénykép 1997-es, kifakult, a digitalizálás után erőteljesen meg kellett editálni, hogy ismét élvezhető legyen.
A képet Barcelonában az óvárosban készítettem. Amikor először jártam ezen a téren, meglepődtem – Barcelonában az óváros itt-ott büdös, itt-ott mediterrán módra koszos, de golyólyuggatta homlokzatokat nem látni. Azon a téren meg rengeteg golyónyom volt. Lefotóztam és körülnéztem.
A térre két sikátor vezet, az egyiken akár négy ember is elfér egymás mellett, a másikon inkább kettő. Eldugott terecske ez pár fával, kedvenc szentem, Néri Fülöp templomával és a Cipőtörténeti Múzeummal. Néha az volt az érzésem, a teret csak véletlenül lehet megtalálni, este pedig jobb békénhagyni. 1997 telén, valamikor decemberben kiégett A villanykörte a téren – márciusra ki is cserélték, addig csak a hold világított itt.
Kérdezősködni kezdtem. Mi történt itt, mik ezek a golyónyomok. Emléktábla nem volt sehol. Egy haverom azt mesélte, a Falangisták itt végezték ki az elfogott anarchistákat – egy anarchista ismerősöm erről nem tudott semmit. A golyónyomok jókora területet borítottak be a házfalon. Valaki megjegyezte, ekkora szórása nem nagyon lehet egy kivégzőosztag sortüzének, még akkor sem, ha többen szándékosan mellélőnek.
Évekkel később – szintén véletlenül – belebotlottam egy angol versbe.
Sam Abrams: Bullet-holes from the Spanish Civil War
These pockmarks of death that deface the walls
were once the open wounds of war.
Today they stand caked with dust and grime
as time dulls the edges of gunblast and memory.
A senseless tribute to excess passion,
gaping witnesses to human waste,
a backstreet memorial that passers-by ignore
and history overlooks or tries to hide.
Olyan volt, mintha erről a térről szólt volna. Ismét keresgélni kezdtem. Ekkor vagy ügyesebb, vagy szerencsésebb voltam, vagy az internet fejlődött. Megtaláltam a választ.
1938 január 30-án olasz (vagy spanyol) vadászgépek támadták a várost. Vaktában csaptak le, nem kerestek gyárakat, laktanyákat, felszálltak, lőttek, elrepültek. A templomban sokan voltak – a támadás kezdetén pedig még többen menekültek ide. A bejártnál nagy tömeg torlódott fel.
Több pilóta is észrevette a sokadalmat. Az emberek könnyű célpontnak bizonyultak a mélyrepülésben támadó gépek számára.
Húsz-harminc ember halt meg. Zömmel nők.
2004-ben megint elsétáltam ide. A tér megvolt. A golyónyomok is. Emléktáblát továbbra sem találtam.
Egy évig hetente négy-öt nap elmentem a fenti falfestmény előtt a Barcelonai Autonóm egyetemen.
A spanyol egyetemisták - és főleg bölcsészek - között elsöprő többségben vannak a baloldaliak. Ez talán a negyven éven át uralmon levő jobboldali diktatúrának köszönhető.
Az autonóm egyetemeken pedig talán több balos, anarchista, maoista embert találni, mint egy szovjet gulágon.
Ez magyarázza a festmény keletkezését is. A nyolcvanas években Spanyolországban még volt kötelező katonai szolgálat: az anarchista fekete bárány nem lép be a hadseregbe, hátat fordít nekik és a béke jelével a fenekén boldogan rágcsál egy virágot, míg a többiek fegyelmezetten, horogkereszttel vagy számmal a szőrükön vonulnak a kitüntetésekkel kidekorált tiszt után.
Egy vöröscsillagos tornacipő meg eltapossa a hadsereget. Felül a szöveg annyit mond: Surt del ramat. Szószerint ez annyit jelent, hogy hagyd ott a csordát, azaz állj ki a sorból.
Húsz éve festette a képet pár diák.
Akkoriban komoly bátorság kellett a kötelező katonai szolgálat megtagadásához. Spanyolország nem olyan volt, mint a későkádárista és posztkádárista Magyarország, ahol viszonylag könnyen el lehetett lógni a katonáskodást. Ráadásul Spanyolországban sokan büszkén tagadták meg a sorkatonai szolgálatot.
Most leszedik és mást festenek a helyére.
Sokan tiltakoznak, de azt hiszem, hiába. A tiltakozók azt mondják, az egyetem múltjának egy darabja tűnik el. Mások viszont úgy érvelnek, hogy már nincs katonai szolgálat, új festmény kell.
Kíváncsi vagyok, ha lesz új festmény, akkor annak lesz-e ideológiai tartalma.
Azt hiszem, hirdetést csak nem fognak odamázolni.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
