A Fehérpalota

- Ez... ez egy bordély volt? - kérdeztem óvatosan a nyílt napon az egyik idegenvezetőt.

- Háááát ... - felelte óvatosan - a házat eredetileg Fehérpalotának nevezték, de utána úgy hívták egy időben, hogy Gyönyörpalota.

Erre csak bólogattam.

Az épület külseje szögesen eltért belsejétől.

Belülről az emeletbe beépítettek egy mediterrán utcát egy utcai bárral.

Meglepő módon a hatvanas évekbeli dekorhoz se a mostani tulajdonos (egy ügyvédi iroda), se a korábbi tulajdonosok nem nyúltak.

Megmaradt a szökőkút, a festmények, a belső utcácska, minden.

- Tiszta Las Vegas - morogtam magamban miközben a tetőteraszon levő medencét nézegettem.

Valószínűnek tűnt, hogy az épület fénykorában másféle medencéket nézegettek itt.

- A festményeket egy magyar festő festette.

Azt hittem, rosszul hallok.

Az egykori hálószóbákat (hehe, lehet, nem hálni jártak oda) méretes, mediterrán tájakat ábrázoló falfestmények borították.

Tüzetesebb vizsgálat után (Korfu?) észrevettem, hogy minden festményen bólogat egy-két olajkút. (Fenti kép, jobboldal, középen.)

Az egész ház teljesen bizarr volt.

- Mi volt a magyar festő neve? - kérdeztem.

- Nem tudom, nem találtunk erről információt.

- Lehet, hogy Anonymus festett is - morogtam magamban, de aztán megtaláltam a festő aláírását.

Ha valaki elolvassa vagy tudja, hogy kicsoda, remélem, megosztja velünk.

Hölgyek irodalmi klubja

- Hölgyek irodalmi klubja - ízlelgettem a kifejezést az éves Történelmi Otthonok Bejárásán.

Salt Lake City Andrássy útján, a South Temple-n levő épületet az 1910-es években építették, amikor az 1877-ben alapított klub kinőtte első épületét.

De mit csináltak a hölgyek egy irodalmi klubban?

- Irodalomról beszélgettek, mert még nem volt Instagram - gondoltam, aztán beléptem az épületbe.

- Lehet, színdarabokat is előadtak - változtattam meg véleményem, miután beléptem az épületbe és azt mondam, "oh".

A színházteremben első gondolatom az volt, hogy "milyen világos". A második, hogy a Prairie School-hoz tartozó építészek tudtak valamit.

Például ablakot csinálni.

(A Prairie School a 19. század végének, 20. század elejének egyik amerikai építészeti irányzata. Az épületeket vízszintes vonalak uralják, a sátortető kis dőlésszögű. Ahogy olvastam, az elnyúló épületek a préri végtelenségét idézték.)

Több helyen olvastam arról is, hogy ezt az építészeti stílust a természetes anyagok használata jellemzi, akármit is jelentsen ez, mert hát a huszadik század elején még nem sok műanyag volt.

Abba nem megyek bele, hogy miért kellett külön hölgy irodalmi klub, hogy kik lehettek a hölgyek (nem, nem a szakácsné), hogy miért nem voltak kis olvasószobák, hogy miként is történtek a felolvasóestek és irodalmi viták és, hogy miért szűnt meg a klub.

A Hölgyek egészek 2010-ig olvasgattak itt, majd az épületet egy non-profit alapítványnak ajándékozták. (Rossz májam szerint felfedezték az Instagramot.)

A lényeg, hogy az épületet ma is kulturális célokra használják és most nekünk is sikerült megnézni.

Temetői séta

Salt Lake City nagy temetőjébe jó benézni és sétálni egye, mindig lehet itt valami érdekeset találni.

Ez most is így történt.

Alig néztünk körül, megjelent a temető egyik lakója.

Nagyon elégetettnek tűnt, amint aki most ette meg az összes művirágot a temetőből.

Egy kemence jellegű sír felől jött, ami faszénnel volt tele. Remélem faszénnel.

(A hawaiiak gyakran kijárnak rokonaikhoz szépen kiöltözve és isznak és esznek az egészségükre, majd zenélnek nekik.)

Setáltunk egy kicsit a japán, majd a kínai parcellák között.

Aztán megláttuk a talán legszomorúbb sírt.

Nagyon reméltem, hogy nem a kedvességet temették ide.

Ekkorra már lejárt az időnk: haza kellett menni az éjjeli viharban leszakadt ereszeket megszerelni.

Autóroncsok újabb szurdoka

Van egy, kihalóban levő utahi népszokás, miszerint a feleslegessé vált autókat leparkolják egy szakadék szélén, majd egy diszkrét pöccintéssel elindítják a mélybe.

Most egy újabb autótemetőbe mentünk, ami a város egy elegáns, hegyszéli negyedének a házai között kanyarog.

Azaz a házak alatt. És között.

A patakot rég csatornázta és felitta a város és az ösvény most hegyibicajosok kedvence. Úgyhogy mi óvatosan haladtunk felfele, készen, hogy elugorjunk, ha jönne egy bringa.

Rövid séta és pár kanyar után idilli, fás tisztásra érkeztünk, ami pici katlanként bújt meg a szurdok mélyén.

Fenn a katlan peremén voltak a csilivili házak, lenn a fák, az árnyék, a rét és az autók.

Azt hiszem, az autókat az előtt tajgetoszolták a mélybe, hogy ezek a házak megépültek volna.

 

Csak itt három autó alussza örök álmát, amit csak néha zavar meg a beléjük kötözött darazsak döngicsélése.

Ezért se készítettünk sok belső képet és csak kívülről néztük meg Detroit termékeit.

Amiket egy másik ősi népszokást követve természetesen szitává lőttek.

Ami szintén rég történhetett: elvileg ma nem szabad a város határán belül lövöldözni.

Miután végeztünk a roncsokkal, Puppey jelölt rajtuk egyet, aztán elindultunk vissza az autóhoz, amit szerencsére senki se lökött a mélybe.

Megcsodáltuk a millió dolláros panorámát és elindultunk haza. A másik három itt nyugvó autót majd máshonnan nézzük meg.

Mecset a Jordán mellett

 Salt Lake City nagymecsetét már Yodával is megnéztük egy séta alkalmával a Jordán mellett. Most, hogy visszajöttünk Puppeyval megnézni a Redwood mocsarakat, valami eszembe jutott a mecset kapcsán.

Otthon aztán emlékeim vizsgálata után intenzív filosz-munkába kezdtem és gondosan tanulmányoztam az eredeti Jordán-folyó térképét, majd a Google Térkép segítségével műholdas képen is végigkövettem útját.

Aztán megállapítottam, hogy Salt Lake City Jordánja mellett nagyságrendekkel több mecset található (összesen egy), mint az Ígéret Földjén folyó Jordán mellett.

Egy régi ház

"Ha lenne végtelen pénzem, megvenném" - mondtam Puppeynak, aki lelkesen szimatolt és azon ábrándozott, hogy milyen gyorsulási versenyeket rendezhetne a hatalmas hátsó udvarban a mókusokkal.

Én meg azon, hogy ha végtelen pénzem lenne és megvenném, megcsinálnám ezt a mini-erkélyt és minden reggel ott innám a kávémat.

Esetleg ott is dolgoznék és onnan írnám a blogot is.

Aztán megláttam még valamit, amit ma már ritkán látni ezeken a régi házakon: itt-ott megmaradt a régi festés.

Azaz régen, például 1894-ben, amikor ez a ház épült, szorgos mesteremberek gondosan mindent sokszínűre festettek. 

Manapság az ingatlanos és házépítő mantra az az, hogy semleges színeket kell használni. Szürkét és fehéret. 

Itt meg lehetett nyomokban látni, mennyire jól néztek ki a szépen színesre festett korlátok és egyéb díszítő elemek.

Persze akkor nem számláztak annyit a mesteremberek, mint ma.

"És ha végtelen pénzem lenne és megvenném és helyreállíttatnám, akkor minden úgy lenne rajta kifestve csiricsáréra, mint régen."

Erre Puppey gondosan megjelölte a ház sarkát, nem tudom, azért-e, hogy újra megtaláljuk, ha véletlenül lenne végtelen pénzem megvenni, vagy azért, hogy mutassa, bilibe ér a kezem.

Pinecrest vasútja

Nem hagyott nyugodni az elhagyott bánya a Brigham szurdokban. Próbáltam mindenféle újabb adatot kibogarászni róla, de a bányáról nem igazán találtam semmi újat.

Bezzeg a vasútról, ami itt kanyargott felfele rengeteg érdekességet olvastam.

Salt Lake City építéséhez a legtöbb követ ebből a kanyonból szállították. A vörös és sárga homokkőből épült a város nagy része.

A köveket a kőfejtőkből óriási, öszvér vontatta (azaz mivel jórészt lefele kellett jönni, fékezte) szekerek szállították az építőanyagot.

Lassan és drágán.

Ezért gondolta pár üzletember 1901-ben, hogy milyen jó lenne egy villamos vasutat építeni a völgybe.

A gondolatot tett követte és hamarosan egy keskeny nyomtávú vasút kanyargott fel a hegyre. A fővonalból mellékvágányok ágaztak le a kőfejtők fele.

Az építkezés sokba került és a befektetők ahol lehet, spóroltak: a helyi villamostársaságok leselejtezett személykocsijait alakították át tehervagonná és két leselejtezett villanymozdonyt is vásároltak az Emigration Canyon Railroad Company számára.

És biztosan haladtak a csőd fele.

Csak a villanyszámla havi több ezer dollárt tett ki és sziklákból nem folyt be elég bevétel. Csak csordogált, hogy a képzavarnál maradjak.

Egy nap az igazgató következő állásán gondolkodott, amikor meglátta, hogy a tehervagonokon pár helybeli üldögél.

Mint megtudta, a városiak körében népszerű volt felvonatozni a hűvös hegyekbe a nyári forróságban.

Erre az igazgató egy nagyot álmodott: vett pár személyvagont, szépen kifestette őket zöldre, arany díszítéssel, süppedős üléseket szerelt beléjük és azt mondta: 50 cent, de nem rap-pelni akart, hanem ennyi volt egy út fel a hegyekbe.

Az út az egyetem közelében levő telephelyről egy óra volt, ennyi idő alatt küzdötte le az Emigration canyon 16 kilométerét a vasút.

Egyes szerelvények a belvárosból indultak, mások a telephelyről. Az utasok a legjobban a belvárosból szerettek indulni, onnan döcögtek fel 2500 méterre.

Persze volt, aki már leszálltak Utah első serfőzdéjénél és nem mentek tovább.

A többség azonban felvonatozott Pinecrestre, ahol hamarosan hetvenötszobás fogadó épült. Volt villanyvilágítás, fürdőszobás szobák, étterem és mulatságok.

Pinecrestben pedig elkezdtek parcellázni.

150 dollárért már egy négyszáz négyzetméteres patakparti telket lehetett venni pici házikóval, de volt nagy házikó is nagy teljen hatezerért.

A vasúttársaság ingatlanos céget is alapított és ingyen vitték fel (és le is) a potenciális vásárlókat. 

Kiadtak egy kis könyvet is Pinecrestről, ahol leírták, mit csinálnak itt az emberek: hűsölnek. Kirándulnak. 

1905-ben még sátrakban kempingeztek itt a városiak vagy csak felvonatoztak egy napra (külön több újságcikkben ajánlották, hogy a gyerekek megfelelő ruhában érkezzenek, amiben nyugodtan lehet bujocskázni a patakparton.)

Ha a sok túrázás és hűsölés után valaki enni akart, a Pinecrest fogadóban fantasztikus menükből válogathatott.

Három dollárért már egy DeLuxe Steak menüt lehetett rendelni minden földi jóval.

Belegondoltam, hogy ötven centért feljöttek és három dollárért egy ilyen ebédet ehettek. Az akkori egy dollár ma harminchármat ér, szóval ez az ebéd nagyjából ma egy százas lenne.

Hiába, a jó levegőt meg kellett fizetni.

Aztán jött az autó, a vasút 1947-re megszünt, a fogadó eltűnt, még nem jöttem rá, hol lehetett. A síneket felszedték, de a házak maradtak: Pinecrest pár tucat háza ma is tehetős emberek otthona.

És szinte semmi, de semmi nyoma nem maradt a vasútnak a pálya helyén kívül. Itt-ott látni egy-egy rozsás csavart, oszlopot, de ránézésre nem lehet megmondani, hogy valamikor itt kőbányák, nyári táborok, éttermek voltak.

Neffs-szurdok északi ága

Remélem, jól magyarítottam a Neffs Canyon North Fork kifejezést.

A Neffs Canyon egy városszéli vadon, aminek északi völgyét nem jártuk még be végig.

- Most se fogjuk? - néztem a ZÁRVA tábla után a szkeptikus Puppey-ra, aki lemondóan visszagömbölyödött székébe.

Aztán eszembe jutott, hogy ez a tábla októberben is itt volt. Meg talán korábban is.

Esetleg a helybeliek így próbálják megakadályozni, hogy az évi ötvenmillió dollár alatt kereső söpredék bűzös lehellete beszennyezze erdőszéli magányukat.

(Az alábbi fotó nem most készült és csak illusztráció, lehet, hogy a ház tulajdonosai évi százötven millánál húzzák meg a határt.)

Mindenesetre nekem gyanús, hogy egy itt lakó vett pár ilyen táblát és kitette az útra. Minden egyes elriasztott hippi nyereség.

Nem is volt senki az ösvényen, amikor elindultunk. (Mert Ribizli KEurópai és már októberben se érdekelte ez a tábla és most májusban se nagyon foglalkozott vele.)

Inkább a kilátást csodáltuk.

Jó, Puppey a fákat, én a kilátást.

Alig másfél kilométer után átkeltünk a patakon és elindultunk felfele. Komolyan felfele.

Igazából az odaút felét már megtettük. Innen már szinte többet kellett felfele menni, mint vízszintesen.

A patakban bőven zubogott a víz és mi egyenesen mentünk fel a tavacskáig.

Csak egy vagy két nimfa hiányzott belőle.

Itt voltak a tizenkilencedik század végén épített vízművek is.

Valahol vannak újabbak is, nekik köszönhető, hogy nyáron a tavacska alatt ritkán folyik valami. Kivéve, amikor Puppey errejár.

Itt a víz java eltünik egy csőben és megy a városba.

Lenn késő tavasz volt, itt késő tél.

Hamarosan havat tapostunk - de csak azért, mert véletlenül letértünk az ösvényről. Kimásztunk a hóból és visszaereszkedtünk egy fenyvesbe.

Egy speciális helyet kerestünk, ahol 2002-ben eldugtak egy geoládát.

Reméltem, nem kell minden gúlát szétszedni - és nem is kellett.

A kincs egy nagy kőtömb alatt volt. 

Úgyhogy a nagy sziklák alá néztünk be óvatosan, nehogy medvét vagy kígyót találjunk.

Először találtunk egy pár alsóneműt (férfi, női), aztán egy, már 2005-ben emlegetett titkos sörkészletet. Hat doboz sör lapult a kő alatt. 

Mivel Ribizli nem sörös, otthagyta a következő látogatónak.

A becsületességet a kincs megalálása jutatlmazta.

Puppeyval elfogyasztottunk egy almaszószt és elindultunk visszafele. Nagyjából olyan volt feljönni és lemenni, mint három kilométert menni fel és le egy meredek lépcsőn, úgyhogy hazafele Puppey nem szkeptikusan aludt a helyén, hanem fáradtan.