Online ajándékozás I - Spanyolország

Először a magyarországi ajándékozós bejegyzést szerettem volna megírni, de rájöttem, a megajándékozottak elolvashatják és mégse jó ötlet az online sajtóból értesülni az ajándékról.

Spanyol barátaim ritkán olvassák ribizlifozeléket. Bonyolult szófordulataimhoz nem elég a szókincsük és a Google translate pedig sótlanná teszi a ribizlifozeleket.

Nem bonyolítottam túl a dolgot, a legtöbben valami apróságot kaptak, amit innen postáztam. B és V azonban könyvet kapott. Mivel nem bonyolítom túl a dolgokat, mindketten az Utazás a koponyám körül-t kapják. Eredetileg angolul szerettem volna ezt elküldeni nekik, de aztán észrevettem, hogy a könyvnek van új spanyol fordítása.




Amit nem lehet beszerezni az Amazonon.

Viszont a spanyol Casa del Libro oldalán igen.

Regisztráltam. Azóta is ha valaki szidja nekem a online magyar kereskedelmet, csak legyintek fölényesen és mosolygok, de az emlékek hatására időnként még elkap egy-egy sírógörcs.

A regisztráció egyszerű.
Az oldal áttekinthető.
Ajándékot viszont nem lehet küldeni. Azaz lehet, de nincs olyan opció, hogy a kiszállítási név eltérjen a regisztrációs névtől. Minden egyes ajándékvásárláskor át kell írni a nevemet. Valljuk be, az önidentitásnak ez nem tesz jót.

De ezzel lehet élni, a Bookline ugyanezt csinálja. Valamiért ezek a könyvescégek nem hiszik el, hogy valaki ajándékba küldene könyvet.

Ezért nem is tudtam egyszerre megvenni a két Utazást.

Az első vásárlás zökkenőmentes volt.
Kiválasztottam a kétnapos kiszállítást.
Aktiváltam az 5 Eurós kupont.
Beírtam a bankkártyaadatokat.
Megnéztem a kiszállítást.
December 24.

December 16 volt.
December 16-tól 24-ig az én dimenziómban nem két nap telik el.
Próbáltam kiszámolni, hogy jön ebből ki a két nap. Jó, hétvége nem számít, mert akkor nem dolgoznak. Mondjuk péntek se, mert akkor meg normális spanyol bulizik és nem dolgozik. Hétfő se, mert akkor az ember kipiheni a hétvégét. De az akkor is öt nap. Mondjuk egy nap sztrájkolnak. És még mindig marad négy nap.
Legyintettem, vártam egy órát és rendeltem tovább.

Átírtam nevem, címem. Úgy váltogatom az identitást, mint politikus a nézeteit.


Kiválasztottam a kétnapos kiszállítást.
Aktiváltam az 5 Eurós kupont.
Levont 96 centet. 96-ot.

Aktiváltam még egyszer. Semmi.
Legalább a bank nem fog nyafogni a két egyforma és ugyanonnan érkező terhelés miatt .
Beírtam a bankkártyaadatokat.
Megnéztem a kiszállítást.
December 24.

Másnap visszanéztem.
Az egyik könyv elindult (még most is megy).
A másik nem csinált semmit.
A pénzt se vették le.

Írtam emilt, hogy mi van.

- Nincs raktáron, most rendeljük a kiadótól. Január elején várható.

Az elektronikus adatbázisok korában egy óra alatt csak frissülhetett volna a raktárkészlet. De nagy gond nincs, a Mikulás Spanyolországban január elején érkezik a Háromkirályok képében.

- Majd a Reyes hozza az ajándékot - legyintettem.
- Mikor? - kérdezték tőlem.
- Mañana.

A szabadság ára

Gondolatok az esetleges katalán függetlenségről.


Katalónia lelkesen függetlenedget. Hogy pontosan mikor, hogyan azt még nem tudják, de igyekeznek.

Bennem meg felmerült pár piszkos kérdés.

- Mi lesz az EU tagsággal? Automatikusan öröklôdik? Meg kell szavazni? Végig kell járni az egész felvételi folyamatot?

- Mi lesz Schengennel? (Lásd fenn.)

- A katalánok egyik fô anyagi érve a függetlenség mellett, hogy ôk nem akarják Madridon keresztül finanszírozni az elmaradott spanyol régiókat, mint például Extremadurát. Katalónia éves GDP-je 30700€. (A magyar ennek nagyjából a fele.) Tehát nem lehet, hogy a katalánok ezentúl Szabolcsot fogják még finanszírozni? Vagy - szeretem az abszurd példákat- ezentúl még több pénzt fognak Extremadurára költeni, de most Brüsszelen keresztül?

Na jó, tudom, a szabadsâgnak ára van.



Ettôl függetlenül eszembe jutott egy rasszista spanyol vicc.

- Hogy fedezték fel a drótot?
- Két katalán összeveszett egy egycentesen.

Magyar helynevek Spanyolországban

- Tudsz magyar helynevekről Spanyolországban?

Néztem a képernyőt. Hajnal volt. Szálloda. Las Vegas. Nevada. Egyesült Államok. Föld. Naprendszer. A világ legdrágább süteményéről álmodoztam hajnalok hajnalán.

- Elkezdtem gyűjteni a spanyolországi magyar helyneveket - mondta S a világ másik végéről.

Beindult az agyam. Félretettem az édes ábrándokat és a munkát, majd megpróbáltam gondolkodni. Adtam pár tippet.

S azóta rengeteget dolgozott a projekten és szorgalmasan gyűjtögetett helyneveket. Puskásra számítottam. Árpádházi Szent Erzsébetről tudtam. De S rengeteg olyan helynevet talált, amire (sütis) álmomban sem gondoltam volna.

S térképe még nem végleges, egyre újabb zászlócskák kerülnek bele, de már most is egy lenyűgöző munka.

Jó böngészést.


Ver Hungría en el callejero español y España en el callejero húngaro en un mapa más grande

Nosztalgia - Szellemfalu a Pireneusokban: Lanuza

Bevezetés: Iosepa szó szerint hült helyén mászkálva jutott eszembe egy hasonló kirándulás a világ másik feléről.



- Elindulsz lefele a régi országúton Sallentből. Addig mész, amíg egy vendéglőhöz nem érsz. Ott találkozunk. Tíz kilométer. Két óra alatt lesétálod. Ha nézel valamit közben, három. Három órám van, aztán utánad megyek kocsival.

Vendéglátómnak, S-nek sűrgős tanítanivalója akadt. Választhattam, vagy illusztráció leszek az óráján (“a magyar”) vagy csinálok valamit.

- Mit nézzek?

- Van ott egy elhagyott falu.


Egy évvel korábban, 1997-ben legtöbb hétvégémet elhagyott aragóniai hegyi falvakban töltöttem.

- Mi a falu neve?

- Lanuza. Ha elveszel, keresd Pueyo de Jacát. Ott ebédelünk.

- Ott melyik vendéglőbe menjek?

- A vendéglőbe.

Ebben maradtunk.

A régi makadámút lustán kanyargott lefele Sallent de Gallegóból. Szemerkélt az eső.

A Tena völgye a világvégi Pireneusoknak egy elszigetelt sarka volt. Az áthatolhatatlan hegyláncok szűk völgyeket zártak körbe. Minden völgy egy önálló egység volt saját kultúrával, gyakran önálló nyelvvel, nyelvjárással.

Manapság a földrajzi atlaszok a falvak népsűrűségéhez általában egy nagy NULLÁT írnak. Senki se maradt itt. A huszadik században az emberek előtt három út állt nyitva: állattenyésztés, csempészés vagy elvándoroltás. Az ötvenes években egyszercsak építettek egy völgyzárógátat a Tena-folyóra és Lanuzát elnyelte az új tó. Az emberek elmentek.

Lanuza pár háza megmaradt.



Az örökösök idővel kipofozták a házakat és nyaralóvá alakították őket. Ilyenkor azonban már nem sokan laktak erre.

Az első sarok után találkoztam a kutyával.
Először medvének néztem, de a Pireneusokban még élő pár medve nem nőtt ekkorára.

- Mrrrr - mondta az eb.

Kizárásos alapon azonosítottam az állatot. A pireneusi masztiff szukák nagyjából hetven kilósak. Ez az állat jóval nehezebbnek nézett ki. Szóval egy kan volt.

- Mrrr - lépett felém a kutya. Úgy éreztem, megremegnek a kőházak.

- Kutyuli - próbálkoztam a barátságos megközelítéssel. A kutyuli pofájáról jó kétliter nyál toccsan a kövezetre.

Reméltem, nem éhes.

- Mrrrr - lépett még egyett a kutyuli. Úgy látszott, két métert tett meg ezzel a lépéssel.

A nyál kis patakban csordogált a tó fele.

- Mrrrrrr.

Sose találnak meg - gondoltam - még a bakancsomat is meg fogja enni.

Mrrrr.

Hagyod békén a fiatalembert! - hallatszott az égi szózat. A nénike nagyjából annyi idősnek nézett ki, ahágy kilós a kutya lehetett. Szép kor a kilencven.

A kutya leült.

Most már nem fogja bántani! Mindennap eljön valamelyikünk és hoz neki enni egy keveset.

Sóhajtottam. A pireneusi masztiff majdnem kihalt a polgárháború után, mert az embereknek nem volt pénzük etetni őket. A néni lehet, fél diszókat hord fel a kutyának.

- Látta már a templomot? Nagyon szép templomunk van, megmutassam?

Megnéztük a templomot és elindultam tovább lefele.
Mire Pueyóba értem, éhesebb voltam, mint egy pireneusi masztiff.

Spanyol győzelmi sms-ek

Madrid
Originally uploaded by ribizlifozelek

A spanyol győzelem után özönleni kezdek hispán barátaim smsei. A telefonom csipogott, mint egy szómenéses R2D2.



A sokadik sms után, hajnalban már nem bírtam tovább, ahogy elillant az álom a szememből, előtört agyamból az állat:

- AKKOR ÍRJATOK, HA MUNKANÉLKÜLISÉG 11% LESZ, NEM 22%.

Aztán kikapcsoltam a telefont.
A paplant csak azért nem húztam a fejemre, mert leolvadt volna róla a melegben.

San Baudelio - Egy régi történet

San Baudelio
Originally uploaded by ribizlifozelek

Továbbra is lelkesen pakolom fel a flickrre régi, beszkennelt fényképeket. Jó szórakozás és sokszor jutnak közben régi események, történetek az eszembe. Időnként nosztalgiázom és leírom őket. Ez is egy ilyen bejegyzés lesz.

A San Baudelio kápolna Spanyolország közepe mellett van a semmiben. A kápolnát hivatalosan San Baudelio de Berlangának hívják. 1997 telén jártam erre - hideg volt és három napon át esett az eső. Aztán elkezdett havazni.



Sose gondoltam volna, hogy eljutok ide. Rajta volt a de jó lenne megnézni listán, de nem sok esélyt láttam rá. San Baudelio mindentől messze van.


San Baudelio magában áll a mező közepén, nyolc kilométerre Berlanga de Duerótól. Berlanga de Duero egy álmos kisváros, Duero folyó partján. A tizedik században a Duero volt a határ a mór és a keresztény államok között. Mór és keresztény csapatok rendszeresen jártak át a víz másik oldalára rabolni, fosztogatni és megelőző ellencsapásokkal távoltartani az ellenfelet. Hatalmas várak épültek, masszív kőfalakkal.



Valószínűleg a mór kapcsolatnak köszönhetően került Berlanga de Duero székesegyházába egy krokodilmúmia. Ma is ott lóg a templom falán és szívja magába a tömjénfüstöt.

A kápolnát mélyen a mór területen belül, a tizenegyedik században építették egy kis barlang fölé. A barlangba a tizedik században remeték temetkeztek. Kivájtak maguknak egy kis kőszarkofágot és ott nyugodtak békében a 14. századig, amikor a remeték maradványait kiszórták (eleget aludtak már! felkiáltással) és a felszabadult helyre temették a váltást, az újabb remetéket. (A fotó illusztráció, hasonló szarkofágokat látni rajta, de máshonnan.)



A San Baudelio kápolnát valószínűleg félig-meddig elarabosodott keresztények emelhették maguknak. A kör alaprajzú épület közepén hatalmas pálmafaként áll egy oszlop, aminek nyolc ága tartja a mennyezetet. Az oszlophoz erődszerű szószék támaszkodik.

A templomot a tizenkettedik században teljesen kifestették. A festők - valószínűleg három helyi mester - katolikusabb nevelést kaptak, mint az építészek, de azért a muszlim uralom alatt eltöltött pár évszázad is nyomott hagyott munkájukon. Káin és Ábel története mellett harci elefántok és egyéb egzotikus állatok, például tevék mászkálnak össze-vissza a falakon.

A környéken rengeteg kisebb, nagyobb és újabb kápolna volt, San Baudeliót valamikor az 1700-as években magára hagyták. Pár helybeli család vette meg az épületet. Ők ökofűtéses pásztorszállásnak használták. Az ökofűtést a beterelt birkák biztosították.



1917-ben aztán arra járt pár történész, bementek a kápolnába, eltátották az szájukat és befogták az orrukat - a földön vastagon állt a birkaszar, a falakot meg vastagon beborították a csodás festmények. (Amikor ott jártam, az őr megmutatta, milyen magasan állt benn a trágya a restaurálás előtt.)

A történészek azonnal a hatóságokhoz fordultak, a kápolna védett műemlék, a nemzet (Nemzet) örökségének része lett. A nemzet képviselői persze gyakran rossz gazdák, úgyhogy a birkákhoz hasonlóan tojtak az épületre (már elnézést). Annyi történt, hogy a történészek írtak pár cikket a kápolnáról, a közlönyben meg megjelent egy rövid hír, miszerint a templomocska immár a patrimonio nacional része.

A birkák és a pásztorok nem olvasták a közlönyt és továbbra is szállásnak használták az épületet. Egy régiségkereskedő azonban olvasta a közlönyt. Ő elutazott Berlanga de Dueróba. Megnézte a krokodilt a székesegyházban, aztán tovább utazott a kápolnához.



A pásztorok készségesen kiterelték a nyájat, a vendég pedig belépett a kápolnába.

Valószínűleg úgy érezte, nemcsak fizikai értelemben lépett szarba, hanem metafórikusan is.

- Megveszem - mondta a pásztoroknak.

- Akkor hol laknak majd a birkák?

- Akkor csak a freskókat veszem meg.

- De mi azokban gyönyörködünk esténként.

- Akkor csak a fele freskót veszem meg.

- Mennyi?

- Hatvanhétezer pezeta.

67,000 pezeta 1922-ben tízezer dollárt ért. Tízezer 1922-es dollár mai értéke 134 ezer zöldhasú lehet. Az üzlet nagyon jónak tünt.

- Vigye! - mondták a pásztorok és valószínűleg gyorsan eladták a nyájat is és elköltöztek egy kellemesebb vidékre. A kereskedő meg szépen leszedte egy darab fallal együtt a freskókat és vitte volna őket eladni. Az üzletről azonban a Hivatal is értesült:

- Elkótyavetyéljük az örökségünket! - mondták. A sajtóban felháborodott cikkek jelentek meg a haza kiárusításáról és a lelkiismeretlen kereskedőkről, pásztorokról. Az ügy a legfelsőbb bíróság elé került, a bírák meg úgy döntöttek, hogy az üzlet jogszerű volt, ők nem tehetnek semmit. A freskók mehettek Amerikába.

Közben újabb pásztorok költöztek be a nemzet örökségébe, új birkákkal és minden ment a maga útján, igaz, hogy a tető nyolcszáz év után kicsit elengedett és a befolyó víz örökre tönkretette a nemzet örökségének ittmaradt felét.

A védettebb helyeken itt-ott marad mutatóba valami restaurálható festék, de a zöm jóvátehetetlenül szétázott. (A restaurálásra látogatásom után került sor, ezt majd legközelebb nézem meg.) Az esőt senki sem citálta bíróság elé.

A freskók békésen elvoltak amerikai gyűjtményekben. Amikor az egyik eladó lett, Spanyolország visszavásárolta. Több szakértő szerette volna, hogy a freskó kerüljön vissza a már múzeumként működő kápolnába. A fresó azonban a Pradóba került, ott néztem meg én is 1998-ban. Úgy gondoltam, a többit sosem fogom látni.



Négy évvel később a bostoni szépművészeti múzeumban láttam egy freskót - ismerősnek tünt. Ez volt az Utolsó vacsora a San Baudelióból.

Tegnap, miután feltettem a fotót a flickre megkerestem hol van a többi kép és írtam egy listát.

Pár emlék

Barcelona
Originally uploaded by ribizlifozelek

Jórészt véletlen, hogy ma Barcelonáról írok. A könyvtárban teljesen véletlenül rám nézett egy könyv az újdonságok között. Meglepő volt, hogy Spanyolországról szóljon. A könyv (Giles Tremlett, Ghosts of Spain – Travel Through Spain and Its Silente Past) nem Barcelonáról, hanem a polgárháborúról szól.



A polgárháborút a spanyolok megpróbálták elfelejteni – megpróbáltak nem tudomást venni arról, hogy Isten, Haza, Marx és Engels nevében a jobb és bal oldal együtt lemészárolt majdnem negyedmillió civilt.



Franco eltemette a saját halottainak egy részét. A kivégzettek zöme azonban ma is tömegsírokban nyugszik. Nem kommiszárok, nem katonák – sokszor asszonyok és gyerekek, akik rossz családba vagy éppen rossz faluba születtek.
Tremlett könyve arról szól, hogyan kerülnek napjainkban elő a tömegsírok és hogy viszonyulnak mindehhez a spanyolok. Ahogy olvastam, pont előkerült egy érdekes fényképem. A fénykép 1997-es, kifakult, a digitalizálás után erőteljesen meg kellett editálni, hogy ismét élvezhető legyen.



A képet Barcelonában az óvárosban készítettem. Amikor először jártam ezen a téren, meglepődtem – Barcelonában az óváros itt-ott büdös, itt-ott mediterrán módra koszos, de golyólyuggatta homlokzatokat nem látni. Azon a téren meg rengeteg golyónyom volt. Lefotóztam és körülnéztem.

A térre két sikátor vezet, az egyiken akár négy ember is elfér egymás mellett, a másikon inkább kettő. Eldugott terecske ez pár fával, kedvenc szentem, Néri Fülöp templomával és a Cipőtörténeti Múzeummal. Néha az volt az érzésem, a teret csak véletlenül lehet megtalálni, este pedig jobb békénhagyni. 1997 telén, valamikor decemberben kiégett A villanykörte a téren – márciusra ki is cserélték, addig csak a hold világított itt.



Kérdezősködni kezdtem. Mi történt itt, mik ezek a golyónyomok. Emléktábla nem volt sehol. Egy haverom azt mesélte, a Falangisták itt végezték ki az elfogott anarchistákat – egy anarchista ismerősöm erről nem tudott semmit. A golyónyomok jókora területet borítottak be a házfalon. Valaki megjegyezte, ekkora szórása nem nagyon lehet egy kivégzőosztag sortüzének, még akkor sem, ha többen szándékosan mellélőnek.


Évekkel később – szintén véletlenül – belebotlottam egy angol versbe.

Sam Abrams: Bullet-holes from the Spanish Civil War

These pockmarks of death that deface the walls
were once the open wounds of war.
Today they stand caked with dust and grime
as time dulls the edges of gunblast and memory.

A senseless tribute to excess passion,
gaping witnesses to human waste,
a backstreet memorial that passers-by ignore
and history overlooks or tries to hide.


Olyan volt, mintha erről a térről szólt volna. Ismét keresgélni kezdtem. Ekkor vagy ügyesebb, vagy szerencsésebb voltam, vagy az internet fejlődött. Megtaláltam a választ.



1938 január 30-án olasz (vagy spanyol) vadászgépek támadták a várost. Vaktában csaptak le, nem kerestek gyárakat, laktanyákat, felszálltak, lőttek, elrepültek. A templomban sokan voltak – a támadás kezdetén pedig még többen menekültek ide. A bejártnál nagy tömeg torlódott fel.

Több pilóta is észrevette a sokadalmat. Az emberek könnyű célpontnak bizonyultak a mélyrepülésben támadó gépek számára.

Húsz-harminc ember halt meg. Zömmel nők.

2004-ben megint elsétáltam ide. A tér megvolt. A golyónyomok is. Emléktáblát továbbra sem találtam.