Kozma utca III

Már eltemettük magunkban a temető értékeit, amikor megláttunk valamit és jobban meglepődtünk, mintha az egyik kriptából kisétált volna egy lakó és kért volna egy kis sóletet. Ez azért se lett volna nagyon meglepő, mert némelyik kripta valóban lakottnak látszott.

Az eddigiek alapján viszont erre nem számítottunk.



A Schmidl család Lajta Bélát és Lechner Ödönt kérte fel síremléke elkészítésére. Az eredmény maga a szecesszió. Fantastikusan kidolgozott részletek, tökéletes kivitelezés és gyönyörű végeredmény, amit ráadásul a 90-es években helyreállítottak.



Néztük a sírboltot. Örültünk, hogy legalább ez megmenekült, ezt sikerült megmenteni. Már ezért az egy sírért megérte eljönni.

Kozma utca II

A másik kapu természetesen nyitva volt. Beléptünk.

Úgy emlékeztem, hogy a kerítésnek támaszkodó kriptasor, itt nem annyira látványos, mint a Salgótarjáni uti temetőben. Budapest világvárosi lendülete kifulladt a századfordulót követően, kevesebb volt a pénz látványos síremlékeket emelni. Azét sikerült párat.



Lajta Béla egy, a Kerepesi temetőéhez hasonló szecessziós árkádsort tervezett ide, de ez már nem valósult meg. A 19 század végén épült hatalmas fehér ravatalozó a tervezett nagyság leglátványosabb emléke.



A temető ma is működik. Több mint 300000 embert temettek itt el. Akriptasoron végigsétálva ezt nehéz elhinni. Az egyik oldalon hiába látunk egy gondozott sírkertet, a pusztuló szecessziós mauzóleumok félig nyitott ajtajai inkább egy horrorfilm ittfelejtett díszletére emlékeztetnek.



Vagy egy elhagyott, az őserdő éltal felfalt városra, egy buja dzsungelből, ami ma is arra vár, hogy valaki felfedezze.



Van mit felfedezni.



Szeretem a szecessziót és az eklektikát. Itt van. Fantasztikus értékek enyésznek itt el napról napra. Tűnnek el nyomtalanul.



Olyan, mintha a kripták lakói sietve távoztak volna. Ajtó-ablak nyitva.



Lehet, hogy van valami oka annak, hogy nem zárják be az ajtókat, kisebb munkával nem állítják meg a pusztulást.



Nem vagyunk gazdagok. Ezért sem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen értékek tünjenek el nyomtalanul. Ami még fontosabb, tragikusabb, hogy a kriptákkal együtt az itt eltemetett embereknek, családoknak, történelmünknek utolsó darabjai is eltünnek.



Remény azonban mindig van. Itt is volt.

Kozma utca I

Az Új Köztemető bejáratára rá se lehetett ismerni: a kaotikus, öt út kereszteződéséből kialakult csomópont helyét kényelmes körforgalom foglalta el. Pár méterrel arrébb viszont ismét visszaértünk a régi Kozma utcára.

A kátyútengerbe kitett hatvanas táblán még fogainkat kockáztatva nevetni se volt időnk, mert szinte azonnal követte egy ötvenes. (Ennek sok értelme volt.)

Azán megláttam az izraelita temetőt és huszonvalahány éves emlékeimet elfeledve azonnal balra kanyarodtam, be a villamosmegállóba.



Úgy látszott, a karbantartók itt véres küzdelmet folytatnak a támadó növényzettel, ami már felfalta a sinpárokat. Az egyik vágányt fel is szedték, a villamos már nem ment tovább. Lehet, arrébb emberevő liánok támadnák meg.



A gyönyörű kovácsoltvas kapu romjaiban is fennséges volt. Még a virágbolt műanyag táblája sem tudta elrontani szépségét. A csorba kapudíszek és a valamikor, valahogy letört zár, meg a vastag rozsdás lánc is illett hozzá.



- Akkor nem megyünk be - sajnálkozó pillantást vetettünk a háttérben magasodó ravatalozóra.
- Esetleg nézzük meg a másik kaput - jutott eszembe valami halvány emlék a másik bejáratról.