Murray temető

- Nézd, ide bejöhetsz! - mondtam Puppeynak. Ismét találtunk egy temetőt, ahova lehetett jönni kutyával.

- De nem pisiled le a művirágokat! - tettem hozzá.

- Tilos?

Erre nem mondtam semmit, inkább elindultam megnézni egy enyhén budhista hatást tükröző sírkövet.

Először ráadásul Sawyer helyett Savior-t olvastam.

Csak mi voltunk itt (meg a lakók), Murray temetője jobb volt, mint a közeli park a nemlétező főnök létező szobrával.

Aztán megláttunk egy kosfejes sírt, amiről elsőre nem tudtam eldönteni, hogy egy Baphomet-imádó templomosé vagy egy megrögzött vadászé (az utóbbi).

Mindenesetre, amikor megláttam a sírt spanyolul előtört belőlem a szóvicc: Qué cabrón!

(Nem fordítom le. Nem is tudom.)

Aztán ott volt az ágyu.

Amiről az a pletyka, hogy az első világháború hőseinek olcsóbb volt egy leselejtezett löveget venni, mint szobrászt fizetni.

Aztán megláttuk a szokásos vérnyulakat és inkább elmenekültünk.

Murray belvárosa

Murray-nek két belvárosa van és máig ismeretlen okokból tizenkét éve mi megnéztük az egyiket.

Most volt egy órám amíg ellenőrizték a kerekeket az autón, megnéztem a másikat.

Ez a városközpont a State Street és a városi park mellett volt, ott, ahol a nemlétező főnök szobra nézi szoikusan a forgalmat.

A főnökön kívül nem sokan nézik már a forgalmat.

Vannak padog, téglával kirakott járda, kirakatok, kisboltok, fák, de a fákat leszámítva minden élettelen.

Valamikor mindenki ide járt táncolni péntek és szombat este. Aztán már csak péntekenként lehetett roponi.

A régi dekorációknál és kirakatoknál talán csak a tánciskola parkolójának reklámja tetszett jobban.

Jelmezt is lehetett itt bérelni, de a jelmezkölcsönző se tűnt egy nagyon virágzó üzletnek.

Valamikor, száz éve minden volt itt, ami egy belvároshoz kellett: boltok, ahol meg lehetett venni a meg nem termelhető élelmiszert, pár javítóműhely és kovács, ahol meg lehetett csináltatni az elromlott berendezéseket, rendelő, templomok, táncterem, balettiskola és mozik.

Az egyik mozi még tartotta is magát, a másikban már a cipész is feladta.

Talán még lesz ebből a moziból valami hasznos dolog, aminek örülnek az emberek.

Régen eljöttek ide az emberek és mindent el tudtak intézni, megjavíttatni, megvenni.

Ez ma a bevásárlóközpontokkal is így van, csak szerintem ezeknek a pici városközpontoknak lelke van.

Szerencsére valami romantika még maradt az emberekben, mert a virágbolt még nyitva van.

A városi múzeum most zárva volt: a Helyi GazdagEmber Házából alakították ki a helytörténeti gyűjteményt, amit épp felújítanak.

Talán egyszer visszaszáll bele az élet és akkor újra kinyitnak a boltok is.

Na, ennek a belvárosnak a feltámasztása lenne az igazi csoda!

Murray in a hurry

- Ott a fagyizó!

Természetesen zárva volt. Mit csináljon vasárnap egy becsületes utahi fagyizó? Pár éve vasárnaponként Salt Lake Cityben két dolgot lehetett csinálni: templomba menni és templom mellé menni. Vásárolni, enni, inni, mulatni nem lehetett. Még az országos láncok se nyitottak ki vasárnaponként. Sokak szerint az volt az aranykor. Ha a részeges csőcselék meg akart inni egy sört, klubtagságit kellett vegyen a kocsmában. Vagy el kellett autózzon Nevadába. Idővel mindez megváltozott, a nem-mormon lakosság száma megnőtt, de a legrégibb patináns, szinte intézményi státuszú kávézók ma is bezárnak vasárnaponként.



A szomszédos Főutcában annál nagyobb volt az élet - ellentétben a másik városközponttal, ahol minden haldoklott.



Murrayben voltunk. Ez nagyjából úgy hangzik, mintha azt mondanánk, Pesterzsébeten voltunk. A régi Murray egy kisváros volt Salt Lake City és a vonat mellett. A főutcát ma is egy helyi vasúttársaság telephelye zárja. Valamikor a helyi mormon elit sétálgatott a főutcán, nézegették a kirakatokat, moziba mentek, szombatonként vendéglőbe jártak és mindent meg tudtak itt venni, amire szükségük volt.



Egy adott pillanatban Murray önkormányzata ráébredt, hogy a régi főutcát elfelejtették eldózerolni a fejlődés jegyében - szemben az össze környező előváros főutcájával. Amikor valami tucatáruból egy lesz, hirtelen megnő az értéke. Részben ezt történt a Főutcával is. A házakat védettnek nyilvánították, némelyiket kipofozták és remélték, az egészből lesz valami.



Valami lett. Ma a Főutca a murraybeli hispán közösség központja vidám mexikói éttermekkel, mariachi zenével és haldokló boltokkal. Viszonylag sok a bolt, a kínálat azonban behatárolt: lehet vidám mexikói éttermekbe járni mariachi zenével. Lehet kocsmákba járni vidám mariachi zenével. Lehet pénzt küldeni Mexikóba vidám mariachi zenével. Lehet hajat vágatni Frankeinseinnénél. Emellett még lehet ruhákat venni keresztelőre és egyéb olyan mexikói ünnepekre, aminek része a mariachi zene.



A kínálatot egy vegyesbolt és két, régről ittmaradt bolt szinesíti: van egy kárpitos és egy messzeföldön híres baseballkártya üzlet. Ez utóbbiba állítólag a szomszédos államokból is jönnek gyűjtők és a Mississippi és a Sierra Nevada között itt a legvalószínűbb, hogy valaki tud venni egy plakátot DiMaggio aláírásával.



A Főutca ma chilango territory. A chilango nem egy hispán gang, hanem a mexikóvárosban születettek beceneve. A chilangók a többi mexikói szerint úgy vélik, rajtuk kívül minden más mexikói vidéki bugris. A chilangók egy része szerint a többi mexikóinak abszolút igaza van. A vidéki mexikóiak gyakran hívják Mexikóvárost és környékét Chilangolandiának.



Végigvonultunk a Főutcán.



Nagyjából úgy éreztem magam, mint amikor Magyarországon egy egésznapos gyalogtúra után megérkeztünk egy elhagyott Csereháti faluba. A helybeliek elkerekedett szemekkel bámultak és anno Magyarországon egy kisfiú hitetlenkedve meg is kérdezte:

- Maguk, maguk turisták? - látszott, akkor kezd tisztázódni benne a szó jelentése.

Itt ilyet nem kérdeztek, de éreztük, mindenki minket néz. Talán mert féltek Yodától.