Evezés a Little Dell-en

A Nagy-Sós-tó melletti másik közeli hely evezni a Little Dell. Télen már láttuk és egy nyári nap eljöttünk ide megnézni, milyen lehet itt kajakozi.

Magányos. Ha a megfelelő időben jövünk, akkor nagyon magányos, ami persze nem baj: megtanultuk, délelőtt "sokan" vannak, négy-hat kajak is kinn van a vizen. Délfele a látogatók száma közelít a nullához és miénk az egész tó. Délután kettő tájt jön a tömeg, olyankor tíz-tizenkét "hajó" is szeli a habokat.

A látogatás maga ingyenes - de ha az alsó parkolókat akarjuk használni, fizetni kell öt dollárt egy napra. Általában akarjuk, mert a kajakot nagy macera lecipelni fentről.

Sokkal úriasabb leparkolni pár méterre a parttól, felfújni a hajót és már lehet is vízreszállni.

Motorizált jármű nem jöhet, csak olyan, amiben benne ül az evezős: úszni se lehetm - sajnos -. Innen van Salt Lake City ivóvizének nagy része, úgyhogy vigyáznak a vízminőségre, ebbe a tározóba csak a halak pisilhetnek bele.

Idén különösen jó itt evezni, mert a víztározó teljesen tele van és be lehet hajózni a végén levő elárasztott erdőbe a visszaduzzadt patak mentén.

Ez olyan,  mint egy természetfilm, amikor a felfedezők (vagy a stáb) behatol az Amazonas őserdejébe.

Szűk csatornában eveztünk felfele az egyre jobban összeboruló fák között. Amikor teljesen elfogyott a hely, hátramentetbe kapcsoltunk és kieveztünk a feltorlódott fáktól vissza a nyílt víz fele.

Itt egyszer ki is szálltunk - ennek az élménynek a hatására vettem egy horgonyt is legközelebbre.

Pont ahol kiszálltunk, ott húzódott a Mormon Trail, ahol Donner-ék és később a moromonok érkeztek a völgybe Mormon Flats felöl.

Evezés közben láttuk, hogy a víz kristálytiszta volt, háromméteres vízbe simán le lehetett látni.

Maga tározó középen úgy hatvan méter mély.

Viszonylag kicsi méretéhez képest egész nagy hullámok tudnak rajta lenni, főleg délutánonként, amikor tarajos hullámok között suhan a kajak. (Ekkor nem fotóztam, el voltam foglalva azzal, hogy evezzek.)

Jó volt megpihenni a fák árnyékában és enni egy szendvicset a vízhatlan zsákból, ahol a kocsikulcsot is tartjuk.

Most igazi magyaros szalámis zsömlét hoztunk.

Lelkesen ettünk a lágyan ringatózó kajakban és erőt gyűjtöttünk arra, hogy széllel szemben visszaevezzünk a kikötőbe.

Nyugodt volt, békés és, leszámítva a visszautat a kikötőbe, könnyű.

Ezért is szeretünk idejönni és jövünk is elég gyakran.

Csak a kajakot pakolná el a szmélyzet a végén, az egy nagy macera.

Viharban a Lost Creek-en

Lost Creek már nincs elveszve: a törvényhozás megtalálta. 

 Korábban fanatikus horgászok és kajakosok jártak ide: nem voltak sokan és az infrastrukturát a víztározó meg pár pottyantós WC jelentette. Tíz-húsz ember kijött ide, evezgettek, horgászgattak. Motorcsónakot lehetett használni , de csak lassan. 

Vizisíelni vagy jetskyzni (ezt vajon hogy írják?) tilos volt és tilos lesz. A benzingőzös kikapcsolódás hívei így elkerülik és el fogják kerülni ezt a helyet. 

 De a törvényhozás felfedezte és csinált belőle egy state parkot. Lesz majd civilizált kemping villannyal, vízzel, internettel (most a mohilok se működnek). 

Lesznek leaszfaltozott parkolók. Van ami jó lesz, van, ami nem. De a lényeg, hogy több ember tudja majd élvezni a vizet és a hegyeket. A nagy tervekből egyelőre csak egy valósult meg: a fizetőállomás a bejáratnál, ahol 10 dollárt kell fizetni a belépésért. Másért nincs miért fizetni. Nekünk éves bérletünk van az összes utahi state parkba, úgyhogy csak kitettük a kis kártyánkat és mentünk tovább. 

Akartunk egyet evezni, mielőtt civilizálódik a hely, mint a közeli Echo-víztározó, ahol a civilizálódás és a fejlesztés nem sikerült tökéletesen. 

Délután volt - a legjobb helyeket elfoglalták, mi a tó egyik öblének végén találtunk egy elhagyatott helyet. Itt leparkoltunk, felfújtuk a hajót és a kék ég alatt kilapátoltunk az öbölből.

A víztározó egyik nagy öblében voltunk, innen akartunk kinézni a tó fő vízfelületére, amit a fok mögött sejtettünk.

A fog mögött azonban csak újabb fokot találtunk, majd még újabbat.

Közben fekete felhők kezdtek beúszni fölénk és távoli mennydörgés hangját hozta a szél:

- Ne nézzük meg a következő fokot! - döntöttünk és elkezdtünk egyre gyorsabban visszafele evezni. Kellett nekünk a legtávolabbi ponton táborozni!

Csepegett az eső, mire partotértünk és a következő pillanatban már dézsából öntötték a vizet. Eleinte próbáltam szépen összecsomagolni a hajót, de pár perc után úgy néztem ki a jégesőben, mint aki iszapbírkózás után indult egy vizespoló versenyen is, úgyhogy feladtam és az evezőket meg a hajót hosszában bedobtam a Behemótba.

Aztán iszkoltunk is haza - mint később megtudtuk, a viharban egy nap alatt lehullott az egész nyári csapadékmennyiség.

Úgyhogy a többi látnivalóért vissza kell jönnünk és talán sikerül megelőznünk a civilizációt.