A Nagy-Sós-tó peremén

- Kecskék - mondta Puppey.

- Puppey - mondták a kecskék.

A kecskéknek határozottan kecskesajt szaga volt. Vagy a kecskesajtnak volt határozottan kecskeszaga.

Ebbe nem akartam mélyebben belegondolni, bár a kecskét is szeretem és a sajtját is, bár most nem ebéd miatt jöttünk ide.

A Nagy-Sós-tó peremén levő mocsarak és farmok között csatangoltunk. Az ösvény egy része a farmok és másik része a madárrezervátum területén kanyargott.

Engem az első szakasz határozottan egy állatkerti sétára emlékeztetett, ahol a kiváncsi állatok kedvéért terelték az embereket be a farmok kerítései közé.

Miután fülesék megbámulták Puppeyt és Puppey megbámulta füleséket, jöttek a lovak.

Puppey szereti a lovakat, de amikor a lovak le tudnak nézni rá, akkor óvatosabb, amikor meg a vékony kerítés másik oldalán egy igazi szarvasmarha van, akkor elnémul és úgy tesz, mint aki nem veszi észre a vízszintesszarvút.

Az az állat nincs ott.

Pont.

Az ösvény itt kezdett átalakulni a szokásos roncsderbivé.

Rejtélyes épületmaradványok szegélyezték itt az utat. 

A legnagyobbról nem tudtam eldönteni, hogy megfigyelőtorony volt, vagy égőáldozat helyszínes, esetleg egy hinta.

A romokhoz egy ház is tartozott, megmagyarázhatatlanuk kicsi korához képest. Egy ekkora házban a 19. század második felében egy poligám család lakott békés egyetértésben három feleséggel és pár tucat gyerekkel, akiket a padláson stócoltak fel, de ez az épület ehhez túl új volt.

A szúnyogkeltetőnek használt halastó másik oldalán álló épület is nagyon újnak látszott.

Mire odaértünk, kiderült, hogy amennyire új, annyira elhagyatott.

Mivel egy árva "tilos az á" táblát se láttunk, bementnk és először egy kupac földdel szembesültünk.

Aztán megláttam az óriások polcait.

Az világos volt, hogy az alsó polcrendszert hogyan használták, de a felsőt!!! Na, az rejtély volt.

Lehet, kosárlabdázók dolgoztak itt.

Innen már a sós vizenyő következett az elengedhetetlen földbe visszatérő autóronccsal, ami nélkül nem létezik se tanya, se ösvény errefele.

A teherautó valószínűleg műemlék-jellegű, mert itt minden, ami ötven évnél régebbi, az védettnek számít, szóval rám is vigyázni kell.

Mi még tovább mentünk volna itt a pusztában, mert az enyhe szellő elvitte a szúnyogokat, de ugyanakkor a közeli madárlőtérről (ahol szezontól függően vagy madarakat lőnek vagy céltáblákat) hangos és folyamatos puskaropogást is hozott.

Puppey pedig ilyen szempontból nem amerikai. Utálja a fegyverdörgést és a távoli kompenzációt hallva nem ült le a padnál, ahol tízóraiztunk volna, hanem megfordult és visszaügetett az autóhoz.

Ha nem ügetett volna vissza, ez a bejegyzés hosszabb lett volna.

A Nagy-Sós-tó mocsaraiban

Megjegyzés: A mocsarakba még február elején mentünk el, csak a bejegyzést elfelejtettem aktiválni.



A Nagy-Sós-tavat keletről több helyen mocsaras, vizenyős terület veszi körül. A mocsár egy része természetvédelmi terület, a másik része repülőtér. A természetvédelmi terület egy része szigorúan védett, azaz kutyával nem lehet bemenni, mert az megzavarja a madarakat. Ugyanakkor ezen a területen a madarakat szabadon le lehet lőni. Valószínűleg az nem zavarja őket annyira.


View Larger Map

Yoda egy életreszóló traumát okozhat egy gázlómadárnak - bár ugyanezt egy sörétespuska lövéséről is el lehet mondani.



Vannak olyan természetvédelmi területek is, ahova lehet menni kutyával és lőni is lehet. (Olyan nem volt, ahol nem lehetett lőni és lehetett menni kutyával.)



Felvettünk valami rikítószínű ruhát, hangosan gyakoroltuk angolul a NEM VAGYOK GÁZLÓMADÁR kiáltást és nekivágtunk a Willard Bay-nek.



A Willard Bay az egyik legnagyobb, a Nagy-Sós-tavat övező susnyások közül. Szaknyelven ezeket magyarul wetland-nek mondják. A magam részéről maradok a mocsárnál, bár lehet, az picit más.



A Willard-öblöt övező mocsarak egy része - a gátrendszer - szövetségi tulajdon. A mocsarak részben magán-, részben állami kézben vannak. Az állami tulajdonú mocsarak között vannak állami parkok és védett területek is.



Az öböl a tó legkevésbé sós nyúlványa, a hegyekből alárohanó patakok felhigítják a vizet és az befagy. (Vagy csak állati hideg volt, nem tudom.) A mocsaras nádasba a utahi kormány utakat, zsilipeket épített, míg a szövetségiek gátakat emeltek. Itt-ott rejtélyes munkát végző markolókat láttunk.



Felbukkantak láthatatlan valamikre lövöldöző lövöldöző emberek és négykerékmeghajtású, minimum hatezer köbcentis motorral rendelkező kisteherautók, amiknek gazdái arcukon gyermeki vigyorral dagaszották a sarat körbe-körbe autókázva.



Mi inkább gyalogoltunk.
Elhagytuk az utakat, eltüntek az emberek és magunkramaradtunk a náddal, a hegyekkel, a tóval, a jéggel, a vízfolyásokkal.

Mentünk a csatornák mellett, számoltuk a fákat (egy). A madarak a hidegre és a szabadon szálló sörétekre való tekintettel nem szálltak.



Mentünk, mentünk, mentünk. Lapos volt a világ.

Tetszett.