A Nagy-Sós-tó peremén

- Kecskék - mondta Puppey.

- Puppey - mondták a kecskék.

A kecskéknek határozottan kecskesajt szaga volt. Vagy a kecskesajtnak volt határozottan kecskeszaga.

Ebbe nem akartam mélyebben belegondolni, bár a kecskét is szeretem és a sajtját is, bár most nem ebéd miatt jöttünk ide.

A Nagy-Sós-tó peremén levő mocsarak és farmok között csatangoltunk. Az ösvény egy része a farmok és másik része a madárrezervátum területén kanyargott.

Engem az első szakasz határozottan egy állatkerti sétára emlékeztetett, ahol a kiváncsi állatok kedvéért terelték az embereket be a farmok kerítései közé.

Miután fülesék megbámulták Puppeyt és Puppey megbámulta füleséket, jöttek a lovak.

Puppey szereti a lovakat, de amikor a lovak le tudnak nézni rá, akkor óvatosabb, amikor meg a vékony kerítés másik oldalán egy igazi szarvasmarha van, akkor elnémul és úgy tesz, mint aki nem veszi észre a vízszintesszarvút.

Az az állat nincs ott.

Pont.

Az ösvény itt kezdett átalakulni a szokásos roncsderbivé.

Rejtélyes épületmaradványok szegélyezték itt az utat. 

A legnagyobbról nem tudtam eldönteni, hogy megfigyelőtorony volt, vagy égőáldozat helyszínes, esetleg egy hinta.

A romokhoz egy ház is tartozott, megmagyarázhatatlanuk kicsi korához képest. Egy ekkora házban a 19. század második felében egy poligám család lakott békés egyetértésben három feleséggel és pár tucat gyerekkel, akiket a padláson stócoltak fel, de ez az épület ehhez túl új volt.

A szúnyogkeltetőnek használt halastó másik oldalán álló épület is nagyon újnak látszott.

Mire odaértünk, kiderült, hogy amennyire új, annyira elhagyatott.

Mivel egy árva "tilos az á" táblát se láttunk, bementnk és először egy kupac földdel szembesültünk.

Aztán megláttam az óriások polcait.

Az világos volt, hogy az alsó polcrendszert hogyan használták, de a felsőt!!! Na, az rejtély volt.

Lehet, kosárlabdázók dolgoztak itt.

Innen már a sós vizenyő következett az elengedhetetlen földbe visszatérő autóronccsal, ami nélkül nem létezik se tanya, se ösvény errefele.

A teherautó valószínűleg műemlék-jellegű, mert itt minden, ami ötven évnél régebbi, az védettnek számít, szóval rám is vigyázni kell.

Mi még tovább mentünk volna itt a pusztában, mert az enyhe szellő elvitte a szúnyogokat, de ugyanakkor a közeli madárlőtérről (ahol szezontól függően vagy madarakat lőnek vagy céltáblákat) hangos és folyamatos puskaropogást is hozott.

Puppey pedig ilyen szempontból nem amerikai. Utálja a fegyverdörgést és a távoli kompenzációt hallva nem ült le a padnál, ahol tízóraiztunk volna, hanem megfordult és visszaügetett az autóhoz.

Ha nem ügetett volna vissza, ez a bejegyzés hosszabb lett volna.

Willard Bay

- Ez egy igazi strand! - mondtam döbbenten.

- Igazi strandolókkal! - tettem hozzá.

- És mekkora! - ámultam el.

Egy dolog tudni, hogy Willard Bay az majdnem hetven négyzetkilométer és egy dolog rácsodálkozni a hatalmas víztükörre, amit a Nagy-Sós-tó vesz körül (már amikor van benne elég víz).

Willard Bay a Nagy-Sós-tó egy öble volt, amit egy hosszú gáttal leválasztottak a tótól, lecsapolták és édesvízzel töltöttek fel a Weber- és Ogden-folyóból a hatvanas években.

A vizet öntözésre és vizisportolásra használják, a környező mocsarakban pedig szunyogokat nevelnek.

Ezekben a mocsarakban egyszer már jártunk, de akkor nagyon hideg volt és ezért nem találkoztunk a helyi szúnyogpopulációval.

A parkon látszott, hogy itt sokkal, de sokkal többen szoktak lenni, a felhők azonban elriaszthatták a látogatók egy részét, noha az alacsony vízszint sokkal nagyobbá tette a homokos partot.

A pavilonok a felhők ellenére tele voltak és mindegyikben vidám mexikói zene szólt. Természetesen mexikói hangerővel. És mindegyik pavilonban más vidám zene szólt és ezt a kakofóniát Puppey nehezen viselte el.

Nem tudta eldönteni, hogy meneküljön vagy sülthúst tarháljon.

Mi találtunk egy üres pavilont, ettünk és mivel nálunk nem szólt zene, Puppey is nyugodtan tudott tarhálni egy kicsit.

Mi tervbe vettünk egy majdani kajakos kirándulást ide, akár egyik marinából át a másikba, meg némi pancsolást, aztán, mert a felhők és a szél ellenére kezdtek előbújni a szúnyogok, visszavonulót fújtunk.

Willard Bay-jel kapcsolatos terveinket ezek a vérszívók húzhatják keresztbe: ha most, egy szeles, felhős napon ennyi itt a szúnyog, mennyien lehetnek itt egy nyugodt napon? Nem akarunk mi belehalni a vérveszteségbe...

Ki ül a Nagy-Sós-tónál?

Mindenféle online fotóarchívumok böngészése közben találtam ezt a fotót Black Rock-ról.

Még akkor készülhetett, amikor nem létezett a fürdőhely és amikor a tó sokkal magasabb volt. Akkor ült ott ez az ember és nézte a tavat.

Szerintem ez a fotó az első bizonyíték arra, hogy József Attila időutazó volt.

A költőt ugyanis ugyanebben a pózban ülve fotózták le a Dunaparton a lépcsőkön ülve.

További kutatással megtaláltam az következő képet is a sorozatból, amin a költő a kamerába néz háttal a tónak.

Archívumok hosszas böngészése következett. Mikrofilmolvasók égették rá szemgolyóm képét koponyám belső felére, de a sok merev bámulást siker koronázta és egy obskurus amerikai újság, a Horseneck Truth Teller and Gossip Journal (aminek születésénél a hidrogénbomba atyja bábáskodott)  egy régi számában megtaláltam a végső bizonyítékot.

A kutatás következő fázisa kiderítette, hogy a fényképet Abraham Ignac készítette, aki összes fotográfiáját neve kezdőbetűivel szignálta.

Ezek után több kérdést kell tisztázni. A dinnye a Green River-ben termesztett híres dinnye-e? József Attila a dinnyehéjat először a Nagy-Sós-tóban látta elúszni vagy a Dunában és végül, hogy megbüntették-e a költőt szemetelésért?

Utóirat: az alábbi bejegyzés írásakor Abraham Lincoln híres aforizmáját tartottam szem előtt, miszerint minden, amit az interneten olvasunk, az igaz.

Ez különösen igaz a 3-as, 4-es és 5-ös fényképre.

A Nagy-Sós-tó élő kövei

Szokásos kajaktúránkon a Nagy-Sós-tón egyszercsak zátonyra futottunk.

A part mellett a kristálytiszta tóban nem láttuk a feneket és nem ért le az evezőnk se, aztán hirtelen eltünt alólunk a víz és fennakadtunk egy szirten.

Picit arrébb egy hosszú zátony húzódott a parttal párhuzamosan.

Ezt egy időben korallszirtnek nevezték, de ez nem korallzátony.

Nem korall, de él.

A korallok azok állatok, a Nagy-Sós-tó zátonyait algák építik. 

Mint megtudtam, ezeket a kerek képződményeket - amiknek víz alatt kellene lenniük, de hát szárazság van - sztromatolitoknak vagy mikrobialitoknak nevezik.

A víz alatt élő kék algák egy filmet képeznek, ami megköti a tóban lebegő üledékszemcséket, homokot, mészkődarabokat és ezek megkeményednek. Ezeken újabb algaréteg képződik, ami további üledéket köt meg.

Manapság kevés helyen élnek ilyen sztromatolitok: szeretik a sekély, meleg és nagyon sós vizet. Vannak a Bahamákon, Ausztráliában meg még pár helyen és a Nagy-Sós-tóban.

Pár milliárd éve sokkal többen voltak és sok megkövült sztromatolit maradvány létezik. Mi láttunk is egyet a Capitol Reef-ben, de elfelejtettem megírni. Magyarországon a Villányi-hegységben van pár megkövült sztromatolit, de nem tudom, meg lehet-e őket nézni.

Nem tudom, ez a szárazság mennyire fog nekik jót tenni - azt tudom, hogy a tó északi részén az élő kövek már kihaltak, de remélem, jövőre természetes közegükben, víz alatt tudom őket megkukkolni.

Mivel Ribizlifőzelék sokminden, de nem sztromatolita szakértő, ezért ide csatolom a felhasznált irodalmat, hátha valaki mást is érdekelnek ezek a fura valamik. 

Felhasznált irodalom:

Carney, Stephanie - Vanden Berg, Michael D: Microbialites of Bridger Bay, Antelope Island, Great Salt Lake, Utah Geological Survey, https://geology.utah.gov/map-pub/survey-notes/geosights/geosights-microbialites-of-bridger-bay-antelope-island-great-salt-lake/

Davis, Jim: Is there coral in the Great Salt Lake? Utah Geological Survey https://geology.utah.gov/map-pub/survey-notes/glad-you-asked/is-there-coral-in-the-great-salt-lake/

Eisenberg, L. 2003. Giant stromatolites and a supersurface in the Navajo Sandstone, Capitol Reef National Park, Utah. Geology 31(2):111-114.

Pace, A., Bourillot, R., Bouton, A. et al. Microbial and diagenetic steps leading to the mineralisation of Great Salt Lake microbialites. Sci Rep 6, 31495 (2016). https://doi.org/10.1038/srep31495

Vanden Berg, Michael: Domes, Rings, Ridges, and Polygons: Characteristics of Microbialites from Utah’s Great Salt Lake, Sedimentary, Vol 17, No1, March 2019.

Nem evilági tájon

- Arra van! - mondtam Puppeynak.

- Mi? A fa? - én még hallottam valami sziszegő betűt a végére, de Puppey egy úrifiú, szóval ő ilyeneket nem mond.

- Nem fa, a móló vége!

- Milyen móló?

Puppey enyhén megnyugtatóan nézett rám, ahogy egy lázas őrültre szoktak, mielőtt ráhúzzák a kényszerzubbonyt és leöntik hideg vízzel.

- Ez itt egy móló volt. Eredetileg sólepárlók voltak itt 1865 körül, utána innen indultak hajók a transzkontinentális vasút építéséhez. Munkásokat és építőanyagot szállítottak.

- Látod, ott még látni a cölöpök alját. Ezen volt a járófelület. Amikor az egészet felszámolták, a cölöpöket is levágták, mint a fákat St Thomasban.

- Cölöpök? Cölöpök! - lelkendezett Puppey - megjelölöm, hogy nehogy eltévedjünk!

Gyorsan haladtunk befele, elvégre nem volt sok látnivaló.

Néha egy-egy elhagyott rejtélyes berendezés maradványai emelkedtek ki a sóból. Ezeket Puppey gondosan megjelölte, én meg megnéztem.

A sókristályvadászat is népszerű volt: helyenként gyönyörű darabokat lehetett látni.

Máshol források kicsi tölcséreit vettük észre. Ezeket a hegyekből leszivárgó és itt felszivárgó víz készíti és némelyik nagyon mély tud lenni. (Érdemes megnézni a linkbe tett filmet, amint kihúzok egy kétméteres nádszálat a lyukból.)

Ezzel se lehetett órákat eltölteni, úgyhogy mentünk tovább. Nagyon meg akartam nézni ennek a mólónak a végét és reméltem, hogy ehhez nem kell az Antilop-szigetig kigyalogolni.

- Fa! Fa! Fa! Fa! - lelkesedett Puppey és meglátta a környék legnagyobb fáját.

Végre Puppey is kiszórakozhatta magát, bár nem hiszem, hogy lenne az a sárga vízmennyiség, amitől ez a fa magához térne.

De innen már nem volt messze a vége. Mármint a móló vége, ahol egykor kikötő is volt, meg házak, meg melegedő, meg kiskonyha, meg hajók, raktárak.

Most semmi nem volt itt, csak mi, egy valamikor virágzó kikötő maradványai között.

Arra gondoltam, ha picit több lesz a víz, ide el tudunk majd kajakozni, és akkor ugyanazt tudjuk csinálni, mint most: enni valamit is inni egy csomó vizet és elmerengeni a civilizáción, meg ilyesmiken.

Erről a túráról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.