2011. december 9., péntek

Nosztalgia - Szellemfalu a Pireneusokban: Lanuza

Sallent de Gallego

Bevezetés: Iosepa szó szerint hült helyén mászkálva jutott eszembe egy hasonló kirándulás a világ másik feléről.



- Elindulsz lefele a régi országúton Sallentből. Addig mész, amíg egy vendéglőhöz nem érsz. Ott találkozunk. Tíz kilométer. Két óra alatt lesétálod. Ha nézel valamit közben, három. Három órám van, aztán utánad megyek kocsival.

Vendéglátómnak, S-nek sűrgős tanítanivalója akadt. Választhattam, vagy illusztráció leszek az óráján (“a magyar”) vagy csinálok valamit.

- Mit nézzek?

- Van ott egy elhagyott falu.


Egy évvel korábban, 1997-ben legtöbb hétvégémet elhagyott aragóniai hegyi falvakban töltöttem.

- Mi a falu neve?

- Lanuza. Ha elveszel, keresd Pueyo de Jacát. Ott ebédelünk.

- Ott melyik vendéglőbe menjek?

- A vendéglőbe.

Ebben maradtunk.

A régi makadámút lustán kanyargott lefele Sallent de Gallegóból. Szemerkélt az eső.

A Tena völgye a világvégi Pireneusoknak egy elszigetelt sarka volt. Az áthatolhatatlan hegyláncok szűk völgyeket zártak körbe. Minden völgy egy önálló egység volt saját kultúrával, gyakran önálló nyelvvel, nyelvjárással.

Manapság a földrajzi atlaszok a falvak népsűrűségéhez általában egy nagy NULLÁT írnak. Senki se maradt itt. A huszadik században az emberek előtt három út állt nyitva: állattenyésztés, csempészés vagy elvándoroltás. Az ötvenes években egyszercsak építettek egy völgyzárógátat a Tena-folyóra és Lanuzát elnyelte az új tó. Az emberek elmentek.

Lanuza pár háza megmaradt.

Lanuza

Az örökösök idővel kipofozták a házakat és nyaralóvá alakították őket. Ilyenkor azonban már nem sokan laktak erre.

Az első sarok után találkoztam a kutyával.
Először medvének néztem, de a Pireneusokban még élő pár medve nem nőtt ekkorára.

- Mrrrr - mondta az eb.

Kizárásos alapon azonosítottam az állatot. A pireneusi masztiff szukák nagyjából hetven kilósak. Ez az állat jóval nehezebbnek nézett ki. Szóval egy kan volt.

- Mrrr - lépett felém a kutya. Úgy éreztem, megremegnek a kőházak.

- Kutyuli - próbálkoztam a barátságos megközelítéssel. A kutyuli pofájáról jó kétliter nyál toccsan a kövezetre.

Reméltem, nem éhes.

- Mrrrr - lépett még egyett a kutyuli. Úgy látszott, két métert tett meg ezzel a lépéssel.

A nyál kis patakban csordogált a tó fele.

- Mrrrrrr.

Sose találnak meg - gondoltam - még a bakancsomat is meg fogja enni.

Mrrrr.

Hagyod békén a fiatalembert! - hallatszott az égi szózat. A nénike nagyjából annyi idősnek nézett ki, ahágy kilós a kutya lehetett. Szép kor a kilencven.

A kutya leült.

Most már nem fogja bántani! Mindennap eljön valamelyikünk és hoz neki enni egy keveset.

Sóhajtottam. A pireneusi masztiff majdnem kihalt a polgárháború után, mert az embereknek nem volt pénzük etetni őket. A néni lehet, fél diszókat hord fel a kutyának.

- Látta már a templomot? Nagyon szép templomunk van, megmutassam?

Megnéztük a templomot és elindultam tovább lefele.
Mire Pueyóba értem, éhesebb voltam, mint egy pireneusi masztiff.

3 megjegyzés:

Boston2 írta...

Szeretem ezeket a kis hangulatos és átélhető történeteidet. :)
Nekem csak elhagyott kísértet-állomásépületem meg téglagyáram volt, mint téma...

Jó Sir Robin a bátor írta...

az az eb igencsak felfokozhatta a drámai feszültséget :)

Ziebi írta...

Gyönyörű hely.
Egyszer mi két vicsorgó rotival találtuk magunkat szemben gombászás közben. Megúsztuk. Már nem emlékszem hogyan, törlődött negyed óra az életemből.