Pókszezon

Pókszezon van Utahban.

Mindenütt óriáspókok mászkálnak a sivatagban.

Szerintem eltévedt kisbölényeket esznek.

Nagyon kedvelem őket - messziről.

Az üzenet átalakulása

- De bonyolult! - olvastam a hosszú hosszú magyarázatot, hogy mit tilos itt.

A következő tábla már sokkal jobb volt. 

De a harmadik tábla vitte el a pálmát és nyerte el a szívem.

Ez szerintem a tiltó táblák non plus ultrája, a felülmúlhatatlan egyszerűség és tömörség mintaképe és az emberi kultúra több tízezer éves útjának csúcsa:

Örök lasagna

Átalában kirándulni szeretek friss ételt elvinni és ott megmelegíteni vagy csak megenni hidegen. Végszükség esetére azonban van az autóban kis főző és túlélő étel.

Ami mindent túlél.

Ott motoszkál bennem a kiváncsiság, hogy mi lenne, ha eltennék egy ilyent, hogy úgy harminc év múlva, 2055-ben március elsején kibontsam, hogy jó-e még.

Optimista kísérlet lesz.

Naplemente az Antilop-szigeten

 - Gyere Puppey, nézzük meg a naplementét!

- Gyíkot nézünk, macskát nézünk, más kutyát nézünk, de napot? Mit lehet azon nézni?

Aztán Puppey szerencsére meglátott egy gyíkot és ezzel megoldódott a probléma. Mentünk.

A Nagy-Sós-tón gyönyörűek a naplementék és ez így van ez nemcsak a Stansbury-szigeten, hanem Antilop-szigeten is.

Mi ott álltunk a White Rock Bay szélén és elindultunk ki az öblöt szegélyező félsziget vége fele, hogy onnan nézzünk meg a napnyugta szineit.

Ha ennyire felhős az idő, a naplemente sokkal színpompásabb.

Nem voltak sokan az ösvényen - a gyíkon kívül -, bár ezt az útvonalat tartják a sziget második legtöbbet használt gyalogútjának.

Az ösvény lustán kanyargott a tó partján. Most látszott, hogy mennyire kiszáradt idén nyáron a tó. Amióta hazajöttünk, egyszer esett mérhető mennyiségű csapadék, a reptéren 0.2 mm-t mértek. Már ha ennyit egyáltalán lehet mérni és nem párolog el egyből.

Bölényt szerencsére nem láttunk - se közel, se távol, úgyhogy nyugodtan mentünk tovább. Csak a bölények pihenőhelyeit láttuk, ahol letapossák maguknak a növényzetet, hogy tisztító porfürdőt vegyenek.

Még szép kavicsokat is láttunk, csillogó lila kvarcokat, amik az üledékes kőzetbe kövültek mozdíthatatlanul.

Sajnos itt nem lehet gyűjteni, mert az egész sziget védett, de hasonló köveket Ogden közelében is lehet találni, meg a Stansbury-sziget csúcsán is. Csak azok messzebb vannak - viszont nincsenek ott bölények.

A nap lassan bújt be a horizont mögé és az ég lassan vörösbe, Veronese-kékbe, szürkébe és bíborba öltözött.

Láttuk a távolban Lakeside-ot, meg a hegyeket a Lakeside közeli túrából. Hogy a dolog bonyolultabb legyen, ezt az ösvényt is Lakeside-nak hívják.

Ez volt a pont, ahol megfordultunk: tökéletes volt a naplemente és a tó is jól látszott. Valamikor szeretnék majd valahogy oda kievezni, de ennek ki kell találni a logisztikáját: jó sokat kell gyalogolni a homokon át a vízig.

De majd megoldjuk.

Erről a kirándulásról egy film is készült. Azt itt lehet megnézni.

Marketingzseni

Vintage charm - olvastam a roskadozó és enyhén mocskosnak látszó házon a feliratot. "Hagyományos báj" lenne? Morfondíroztam és arra gondoltam, hogy az "city living redefined", azaz az "újraértelmezett városi lét" kifejezés is megér egy gyémántokkal kirakott spanyolcsizmát kitalálójának, aki biztosan nem ilyen helyen lakik.

Copperton

Copperton nem meglepő módon rézbányászatból él.

A bánya építette a várost az huszadik század elején, amikor elkezdődött a közeli Bingham City betemetése és itt kínáltak olcsó lakásokat a tisztviselőknek és mérnököknek. (Talán ezért is van a lenti fotón egy ágyu a ház mellett.

Valószínűleg ekkor a - közeli - Bacchus sem létezett már.

Copperton azonban dacol az idővel: a város gondozott, takaros, csak mindenfelől bányák és ipari romok  - vasútak - veszik körül.

 

Negyed óra autózásra van a legközelebbi (egyetlen) bolt és a szolgáltatásokért is nagyjából ilyen messze kell elutazni.

Az elhagyott vasúti pályaudvarok, iskolák és tüchtig park mellett Copperton még a szarvasairól híres.

 

Az állatok lelkesen legelik a füvet a templomkertekben-

Az ágyukészítés mellett a falucska másik hobbija a fafaragás: több kertben láttunk totemoszlopot vagy egyéb óriási faragványt.

Nagyjából ennyi volt Copperton.

Talán az iskola hült helyét megnézni még visszajövünk. De ha nem akkor se veszítünk sokat.

Jó volt, főleg a városi szarvasok miatt. Így Puppey is talált valami izgalmas látnivalót magának.

A halott város temetője

"Bingham City helyett keressen Bringham City-re, biztosan elgépelte" - javasolta a Mesterséges Hülye a kereséskor.

Természetesen én az ötven éve nem létező Bingham City-re voltam kiváncsi, de ez nem zavarta az algoritmust és minden áron a hasonló levő és létező várost akarta rámtukmálni.

Bingham Cityből csak a temetője maradt - ami ma Copperton temetője. Az eredeti város nagy részét felfalta a bánya és az utolsó lakók az ötvenes években úgy döntöttek, hogy inkább feloszlatják ami városukból megmaradt és aztán az egész völgyet, ahol egykor a város állt hegymagasan betemették a kibányászott meddővel.

A temető viszont ott van, már amennyire, mert alatta még nem találtak ércet.

A temetőben főleg bányászcsaládok nyugszanak. Emberek, akik harminc országból vándoroltak be és jobb életet kerestek.

(Nem tudom, hogy a fenti Togliatti  rokona-e az egykori olasz kommunista vezérnek.)

Sokan jöttek az egykori Jugoszláviából.

Meg Franciaországból.

És Kínából.

Sok sír megmaradt, néhányat helyreállítottak, de soknál ma már nem lehet megmondani, ki nyugszik ott. (Ha nyugszik és nem  jár ide kisérteni - hazajárni már nem tud, a város helye egy meddőhányó ugyebár.

Meglepően sok volt az ismeretlen halott, ahol fejfa se maradt, csak valószínűleg pár csont.

Néha ezeket jelölték és néha meghagyták a régi sír darabjait.

Volt pár modern sír is: a közeli Copperton újabban ide temeti halottait.

Nekem tetszettek.

Felépíteni az elhunyt kedvenc halastavát giccses - de megható is.

Nekem majd tegyenek a síromra egy könyvespolcot. Nehogy kimásszak.