Benzinkúttalanság

- Pony express állomás, Skull Valley, Goshute törzs, benzin, élelmiszer, két mérföld - olvastam az öreg táblán és noha tudtam, mire számítsak, lelassítottam.

Sokszor elmentünk már az elhagyott benzinkút mellett, akkor is, amikor White Rock-ba mentünk vagy  a Pony Expressre vagy Iosepába, esetleg a autóztunk egyet a semmiben a sivatagi tavacskák és sziklarajzok után, hogy a Fisher-hágón át menjünk haza.

Most megálltunk megnézni.

Ma az Orr tanya volt a cél, de jól esett kinyújtóztatni a lábunkat és Puppey itt árnyékban emelhette fel a lábát az elhagyott töltőknél.

A goshute indián törzsnek Skull Valleyben él egy nemzetsége. Nem egy vidám történet, majd egy hosszú téli estén, amikor sose kel fel a nap és hollókárogás nyomja el az autók zaját megírom.

A lényeg, hogy ma az ősi goshute földeken, amik nem ősi goshute földek, mert azokat elvették az európaiak harmincan élnek, míg e nemzetségnek összesen százharminc tagja van.

Ők üzemeltették ezt a benzinkutat: a dugway-i katonai bázis és a közeli Tekoi katonai komplexum és a még meglévő pár egyházi (ha itt egyházit mondok, az mormont jelent) tulajdonú farm, meg a közeli Terra tanyavilága elég forgalmat biztosított a töltőállomásnak és boltnak. Mert ez volt a legjobb bolt 35 kilométeren belül.

Aztán vége lett a hidegháborúnak, a Tekoi bázis bezárt, Dugwayben épült benzinkút és bolt csak a katonák számára.

Az autók is jobbak lettek és lassan senki se állt meg itt, a törzs pedig bezárta a gazdaságtalan benzinkutat - a goshuték területén lévő legnagyobb munkaadót, ami aztán eltünt, mint Johnny Cash benzinkútja Ciscóban.

Szovjet bunkerekben

- Ott van!

A buján tenyésző növényzet egész jól elrejtette a lejáratot.

Természetesen, amikor Ribizli lát egy lejáratot, akkor lemegy.

Persze utahi reflexei élnek és nézi, hogy hova lép.

Vagy mire.

A bunker lakója egy békésen alvó sikló volt, de rá se szeretnék lépni.

Meg hát Magyarországon van vipera, jobb, mint a csörgőkígyó, viszont cserébe nem csörög, csak ha táncol.

Az óriási hodály végén derengett a fény, de a földalatti komplexum meglepően nagy volt és a bejárat fénye hamarosan eltünt a távolban.

A Lófingató-hegy tetejébe ásott bázist a szovjet légierő használta tartalék kommunikációs központként. 

Az elképzelés az volt, hogy "van másik". Ha a gonosz imperialisták kilövik az egyik kommunikációs központot, akkor ott a következő.

Mi két, egymással össze nem kötött bunkerrendszert találtunk. Azt olvastam, hogy van egy harmadik is. Azt nem tudom, hogy ezek is tartalékok voltak-e vagy mindhárom egyszerre kellett a légierő koordinálásához.

Az mindenesetre látszott, hogy a földalatti monstrum az örökkévalóságnak készült a hatvanas években.

Helyenként látszott, hogy az örökkévalóságnak is van határa.

Mozdítható dolog nem maradt itt, hacsak valaki nem téglában vagy járólapban utazik.

Valahogy ez a virágmintás, geometrikus padló számomra éles ellentétben állt a bunkerek céljával és kinézetével.

Esetleg Vasarelly tervezte a padlót?

Amennyire tudom, a szovjetek kiásták a bunkerek helyét, beeresztették az óriási betonelemeket, visszatemették őket és amikor minden elképszült, a legtöbb csűr méretű teret apróbb szobákra osztották.

Ezeknek a téglafalait több helyen lebontották, de a legtöbb teremben még megvannak.

Nekem az osztatlan, egylégterű helyiségek tetszettek, ha lehet ezt a szót használni.

Érdekes volt, izgalmas volt, de a 17 szobás troglodita paradicsomból jó volt visszatérni a felszínre.

Ezért se kerestük most meg a harmadik komplexumot, kettő pont elég volt a boldogságunkhoz.

Kinn jobban figyeltük, hogy hova lépünk: a szellőzők rácsai gyakran végezték a MÉH-telepen.

Legnagyobb meglepetésünkre, helyenként még maradt pár fémtárgy is a felszínen.

Érdekes volt és szomorú: mennyi feleslegesen elpocsékolt pénz, erőforrás, munka, fiatalság.

Jó volt megnézni, de aztán jó volt lenézni hazafele a hegytetőről és látni, hogy a világ még létezik.

Száraz uszoda

- Nincs életmentő, nem lehet úszni - foglaltam össze a táblát.

Az uszoda szárazon esett szét Wendover határában.

Teljesen olyan volt, amilyennek egy sugárzó ajtó közelében levő uszodát elképzelek. 

Azt az egyet nem tudtam elépzelni, hogy a betonból kinövő fű honnan szívja fel a vizet.

Az öltözőkről a nap leszívta a festéket - ha volt egyáltalán - és barna épületek reménytelenül száradtak bele az időtlenségbe.

- Milyen mély ez a medence! - lepődtem meg.

Itt van mélyvíz és mélyebb víz. 

Ez az a mélység, ahol mindenki egyforma magas mert mindenkinek csak a válla és a feje látszik ki. Ha nem látszik ki, jön az életmentő.

Arra gondoltam, hogy be kellene menni és fürdőruhában pózolni a medence mellett.

Egész jó fotók lennének.

Majd egyer, ha majd megtelik a medence...

Nem evilági tájon

- Arra van! - mondtam Puppeynak.

- Mi? A fa? - én még hallottam valami sziszegő betűt a végére, de Puppey egy úrifiú, szóval ő ilyeneket nem mond.

- Nem fa, a móló vége!

- Milyen móló?

Puppey enyhén megnyugtatóan nézett rám, ahogy egy lázas őrültre szoktak, mielőtt ráhúzzák a kényszerzubbonyt és leöntik hideg vízzel.

- Ez itt egy móló volt. Eredetileg sólepárlók voltak itt 1865 körül, utána innen indultak hajók a transzkontinentális vasút építéséhez. Munkásokat és építőanyagot szállítottak.

- Látod, ott még látni a cölöpök alját. Ezen volt a járófelület. Amikor az egészet felszámolták, a cölöpöket is levágták, mint a fákat St Thomasban.

- Cölöpök? Cölöpök! - lelkendezett Puppey - megjelölöm, hogy nehogy eltévedjünk!

Gyorsan haladtunk befele, elvégre nem volt sok látnivaló.

Néha egy-egy elhagyott rejtélyes berendezés maradványai emelkedtek ki a sóból. Ezeket Puppey gondosan megjelölte, én meg megnéztem.

A sókristályvadászat is népszerű volt: helyenként gyönyörű darabokat lehetett látni.

Máshol források kicsi tölcséreit vettük észre. Ezeket a hegyekből leszivárgó és itt felszivárgó víz készíti és némelyik nagyon mély tud lenni. (Érdemes megnézni a linkbe tett filmet, amint kihúzok egy kétméteres nádszálat a lyukból.)

Ezzel se lehetett órákat eltölteni, úgyhogy mentünk tovább. Nagyon meg akartam nézni ennek a mólónak a végét és reméltem, hogy ehhez nem kell az Antilop-szigetig kigyalogolni.

- Fa! Fa! Fa! Fa! - lelkesedett Puppey és meglátta a környék legnagyobb fáját.

Végre Puppey is kiszórakozhatta magát, bár nem hiszem, hogy lenne az a sárga vízmennyiség, amitől ez a fa magához térne.

De innen már nem volt messze a vége. Mármint a móló vége, ahol egykor kikötő is volt, meg házak, meg melegedő, meg kiskonyha, meg hajók, raktárak.

Most semmi nem volt itt, csak mi, egy valamikor virágzó kikötő maradványai között.

Arra gondoltam, ha picit több lesz a víz, ide el tudunk majd kajakozni, és akkor ugyanazt tudjuk csinálni, mint most: enni valamit is inni egy csomó vizet és elmerengeni a civilizáción, meg ilyesmiken.

Erről a túráról is készült egy videó, amit itt lehet megnézni.

A vasút helyén

A mormon állam vezetője, Brigham Young úgy gondolta, hogy a transzkontinentális vasút Salt Lake City-n keresztül fog áthaladni. Olyan verseny folyt a vasútért, mint később az autósokért Echo környékén.

Az állam vezetése ezért is támogatta a vasútépítést és az államalapító egyik gyermeke (az 57-ből) vezetésével egy részvénytársaság is létrejött, hogy elkezdték az munkát és a Parleys Canyonon át vasútat építsenek a transzkontinentális vasút fele.

A vasút azonban a könnyebben járható és kevésbé meredek Echo kanyonban épült meg és Ogden irányában haladt tovább Nyugatra. Ott épült az első nagy vasútállomás is.

Park Cityt végül egy szárnyvonal kötötte össze a transzkoninális vasúttal és egy keskeny nyomtávú vasút Salt Lake Cityvel. A vasút Sugarhouson át az Öngyilkos-szikla mellett lépett be a hegyek közé. (A városi szakasz helyére építették a mellettünk járó villamost és kedvenc kerékpárutamat.)

Ez a vonal 6% emelkedőkön (és lejtőkön) mászott fel a bányászvárosba. Idővel egy nagy vasúttársaság felvásárolta az anyagi gondokkal küszködő kisvasutat és átépítették a vonalat 4%-os lejtésűre.

Ehhez egy három kilométeres dupla lópatkó alakú lejtőt építettek a hegyek közé.

A lópatkók között a szakadékokat három hatalmas töltéssel hidalták át.

Az átvágott hegyekből kinyert földdel töltötték fel ezeket a szakadékokat.

A vasút egy háromszáz méter hosszú alagútban vezetett tovább - de a berobbantott alagút helyéig most nem jutottunk el.

Most csak a lópatkókat jártuk végig.

A vonal alig termelt nyereséget, mert a hegyi szakasz miatt drága volt fenntartani. Ezért a második világháborút követően a vasút nagy részét bezárták.

Ma csak a pálya helye maradt az autópálya mellett egy eldugott hegyoldalban. (A négy órás séta alatt senkivel se találkoztunk.)

Itt-ott láttunk pár talpfát. Valami vasdarabot vagy pár téglát. Ennyi maradt itt egy ötven éven át működő vasútból.

Meg pár blogbejegyzés. Mint ez.