Kék-szurdok - Bányát találunk

- De jó virágok!

- Álljunk meg!

- El akar hervadni - tette hozzá Puppey.

A virágok nagyon jól néztek ki és valóban, Puppey látogatása után már az elhervadás veszélye se fenyegette őket.

Egy hosszabb túrát terveztünk a Fisher-hágó és Clover Springs között, de szokásos helyeink foglaltak voltak a háromnapos ünnep miatt.

A virágnézés arra is jó ürügy volt, hogy kitaláljuk, hova is menjünk.

Szemben velünk ott terült el a West Desert, musztángokkal, porral, hegyláncokkal, oázisokkal.

Viszonylag késő volt és nem akartunk nagyon mélyen bemenni a sivatagba.

Viszont megláttunk valamit oldalt.

- Jól néz ki az a völgy - jegyeztem meg.

A völgyet hivatalosan Blue Canyon-nak hívták, ez rajta volt offline térképünkön. Errefele a mobil lefedettség sci-fi kategória, valakinek akkor van mobil lefedettsége, ha fejére teszi a telefonját.

Az nem derült ki a térképből, hogy mi van a szurdokban. (Ha letöltöttem volna erre telefonra az offline jegyzeteket, tudtam volna, hogy mi van ott, de nem töltöttem le. Így még érdekesebb volt a felfedezés.)

Elindultunk befele.

Dolomittornyok és sziklafalak között kanyargott az ösvény és már ennyi alapján megérte bejönni ide.

Az út járható volt és nem volt meredek.

Egy kanyar után elszenesedett és ropogósra sült fák közé értünk. Látszott, itt valamikor egy erdőtűz pusztított és a fák még nem találtak magukra.

Meleg volt és gondolkodtam azon, hogy forduljunk-e vissza.

De arra gondoltam, hogy nézzük már meg, mi van a következő kanyar mögött.

Egy újabb kanyar volt, úgyhogy továbbmentünk megnézni, mi van a következőt követő kanyar mögött.

Elvégre ez az ösvény csak ment valahova.

A szokásos kövületeket már megtaláltuk, de reméltem mást is lelünk itt.

A következőt követő kanyart követő kanyar után aztán tényleg megláttunk valami nem odaillőt.

A földkupacok teljesen olyanok voltak, mint a bányák kitermelt meddője.

Ekkor már derengett, hogy valahol a Fisher-hágó alatt mintha olvastam volna valamit egy bányáról, de hogy milyen bánya volt és mikor, arra nem emlékeztem, de Puppey nyomában bátran haladtam tovább.

A fűben heverő rozsdás vacakok is mutatták, hogy itt valami történt.

Találtunk (szétlőtt) vödröt, kilyuggatott sparheltet és szitává lőtt csillét.

A fiatalúr gondosan le is ellenőrizte, hogy valóban lyukasak-e.

Az út egy sziklafalban ért véget, ahol sárga tábla hírdette, hogy a bányászati jogokat valaki továbbra is fenntartja.

Ez általában azt jelent, hogy más nem bányászhat itt.

Bejönni viszont lehetett, mi pedig éltünk is ezzel a lehetőséggel.

Puppeynak ez az oszlop is elnyerte a tetszését.

A sziklafal aljában megtaláltuk a bejáratot is - vagy törpék dolgoztak itt vagy feltöltődött, de az is lehet, hogy máshol volt egy másik bejárat és itt csak a csillék jöttek ki.

Beljebb most nem mentünk, bár nemcsak befele vezettek nyomok.

Puppeynak itt már amúgy is elege volt a felfedezésből: meleg volt és a sziklakatlan felerősítette a hőséget.

Most visszafordultunk - majd egyszer megnézzük, hova vezet az ösvény hátralevő része - és egy árnyékos helyen letelepedtünk és megettük szendvicseinket és felállítottuk a függőágyakat, hogy kipihenjük a felfedezés fáradalmait.

Otthon egyből meglettek a jegyzeteim: ez az Alstrom-bánya volt, ahol aranyat, ezüstöt és rezet bányásztak egy ideig és azon az ösvényen, ahol mi alig fértünk el, valamikor teherautók és bányagépek jártak.

Mivel a kőzetnek kicsi volt az érctartalma, a bányát rövid idő után bezárták és egyike lett a megye kilencszáz elhagyott bányájának.

Erről a kirándulásról készült egy film is, amit itt lehet megnézni.

Davenport Canyon I

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bánya, mit Rose-bányának hívták, bár nem rózsát bányásztak benne.

Hogy ki volt Rose, még nem derítettem ki, de talán egyszer odáig is eljutok a felesleges iratok olvasásában, hogy megtudom, ki volt az a Rose.

A lényeg, hogy 1891 óta valamit bányásztak itt. Aranyat kerestek, de azt nem nagyon találtak, csak annyit, hogy ne hagyják abba a munkát.

A sokadik bányatulajdonos a hatvanas években aztán úgy gondolta - ezt már hatvan-hetvenéves pletykalapokból raktam össze -, hogy jó lenne platinát találni, mert akkor az egész vacakot el tudná adni és többet nem kellene veszteséges bányákkal foglalkozni.

A platinának híre ment és érdeklődők is jöttek, mint macik a mézre. A bányaigazgató és a tulajdonos muttott is nekik pár platinadarabot, meg kőzetet, amik arra utaltak, hogy fenn a kanyonban több a platina, mint Puppeyn a szőr.

A reménybeli vevők kezdtek is titokban összehozni egy konzorciumot, hogy rengeteg dollárért megvegyék a platninabányát. 

Titokban, mert nem akarták, hogy más elhappolja az üzletet. A bányaigazgató biztosította is őket, hogy rá számíthatnak, haveri alapon megkaphatnak mindent.

Az igazgató szempontjából (elnézést, nem végeztem jó filosz munkát, mert nem jegyzeteltem ki a nevét, nem lexikont írok) két újabb látogató volt problémás. 

Utahban van arany, réz, meg urán, de platina kevesebb és ezért az állami geológusok is felkapták a fejüket és írtak is a bányatulajdonosnak, hogy mennénk platinatűznézőbe.

Az igazgató elfelejtett válaszolni, de egy igazi geológus az van olyan kemény, mint Indiana Jones és a geológusok felmentek a hegyre megkeresni a platinát.

Elképeztően részletesen leírták, milyen volt elhagyott 1911-es bányákat megnézni, hogy az egyik tárnába nem mentek be, mert beomlott, a másikba benéztek, de inkább nem mentek tovább, bár a gerendák egész jól néztek ki. Illetve ránézésre megmondták, hogy melyik feltáró árkot hány éve és milyen markolóval ástak ki.

Még azt is megmondták pillanatok alatt, hogy saccperkábé mennyi platina van a kanyoban: semennyi.

Ezek után az igazgató és a tulaj eltüntek, mint fagylalt a tölcsérből.

Engem az egészből az érdekelt, hogy a Grantsville víztározója feletti kanybonban a bányák közelében lehet barnakorallkövületet találni.

Normál körülmények között eszembe se jutott volna idejönni februárban, mert az egész hely pár méter hó alatt kellene legyen, de idén eddig havat a téliolimpián lehetett látni, de nem itt.

Úgyhogy elindultunk próba szerencse alapon, hátha fel tudunk menni a bányákig és a korallig. 

Ribizli azért paraniod is, mert amikor láttuk, hogy egy erre járó teherautónak négykerék meghajtással felezővel meggyűlik a baja az első sáros folttal, elhatároztam, hogy amint van hely, megfordulunk.

Mi átsuhantunk a sáron, de amint az út tíz centivel szélesebb lett Behemótnál, megfordultunk. Ha az a korall kibírta ott pár millió évig, ez a pár hónap nem fog számítani.

Sétáltunk egyet, megnéztük a kilátást és a Rose Mine-t és a fentebbi Deseret Mine-t eltettük legközelebbre.

A halott város temetője

"Bingham City helyett keressen Bringham City-re, biztosan elgépelte" - javasolta a Mesterséges Hülye a kereséskor.

Természetesen én az ötven éve nem létező Bingham City-re voltam kiváncsi, de ez nem zavarta az algoritmust és minden áron a hasonló levő és létező várost akarta rámtukmálni.

Bingham Cityből csak a temetője maradt - ami ma Copperton temetője. Az eredeti város nagy részét felfalta a bánya és az utolsó lakók az ötvenes években úgy döntöttek, hogy inkább feloszlatják ami városukból megmaradt és aztán az egész völgyet, ahol egykor a város állt hegymagasan betemették a kibányászott meddővel.

A temető viszont ott van, már amennyire, mert alatta még nem találtak ércet.

A temetőben főleg bányászcsaládok nyugszanak. Emberek, akik harminc országból vándoroltak be és jobb életet kerestek.

(Nem tudom, hogy a fenti Togliatti  rokona-e az egykori olasz kommunista vezérnek.)

Sokan jöttek az egykori Jugoszláviából.

Meg Franciaországból.

És Kínából.

Sok sír megmaradt, néhányat helyreállítottak, de soknál ma már nem lehet megmondani, ki nyugszik ott. (Ha nyugszik és nem  jár ide kisérteni - hazajárni már nem tud, a város helye egy meddőhányó ugyebár.

Meglepően sok volt az ismeretlen halott, ahol fejfa se maradt, csak valószínűleg pár csont.

Néha ezeket jelölték és néha meghagyták a régi sír darabjait.

Volt pár modern sír is: a közeli Copperton újabban ide temeti halottait.

Nekem tetszettek.

Felépíteni az elhunyt kedvenc halastavát giccses - de megható is.

Nekem majd tegyenek a síromra egy könyvespolcot. Nehogy kimásszak.

Bánya a Brigham-völgyben

Az égő béka büdös füstje elől felmenekültünk a hegyekbe. 

Már rég kinéztem egy utat az Emigration Canyon egyik leágazásában. (Azért Emigration, mert itt jöttek be a mormonok, szóval ez a mormon Verecke.)

Az Emigration canyon általában hideg és Pinecrest még hidegebb. Most azonban lenn meleg volt. A kilátás pedig egyre szebb lett ahogy kimásztunk a völgyből és beleereszkedtünk egy másikba.

Ez volt a Brigham-canyon. Egyik a sok ilyen nevű völgy közül.

Amint beértünk, egy viszonylag széles úton haladtunk tovább: valamikor itt egy keskeny nyomtávú vasút haladt a kőbányákba.

A vasútból már semmi se maradt.

Tavaszi virágok között haladtunk felfele.

Meleg volt.

A szembelevő hegyoldalon megláttunk pár szarvast.

Békésen legeltek és nem törődtek velünk.

Egy darabig figyeltük őket, hogy milyen ügyesen egyensúlyoznak a hegyoldalon. Székelyföldön magyarázták el nekem, hogy ezeknek az állatoknak egyik oldalon hosszabb a két lába, hogy jobban tudjanak a meredek hegyoldalakon mászkálni.

A kőfejő után még egy darabig jó volt az út. Látszott, hogy bemélyítették a hegyoldalba.

Aztán az ösvény meredekebb lett. Valószínűleg valahol elhagytuk a "végállomást".

Egy kis patak után az ösvény meredekebb is lett.

Egy újabb patak után hatalmas fenyőfa állta utunkat.

Eredetileg eddig akartunk jönni.

Itt, egy kőomlás mögött volt a bánya bejárata. (A kőomlás nem természetes, egyes újságcikkek szerint a bányatulajdonos örökösei robbantották be a bejáratot, hogy ha a kincs nem lehet az övék, akkor másé se legyen.)

Mielőtt átmásztunk volna a köveken, megtaláltuk a bejárat kapufélfáját.

A sziklák mögött pedig ott volt a bánya - ami inkább egy feltáró járat volt.

Több ellentmondásos történetet olvastam erről a helyről.

A legvalószínűbb (legrégebben emlegetett) sztori egy őrült bányászról szól, aki fejébe vette, hogy itt arany van és éveken át ásta ezt a járatot és kereste az aranyat.

És sok-sok év után se találta meg.

A hosszú, többszöresen elágazó, vízben álló járatot 2014-ben lezárták, valószínűleg, hogy az emberek ne mászkáljanak a bokáig érő jéghideg vízben.

A lakatról és a láncról én meg nem mondtam volna, hogy alig tizenegy éves.

Ha valaki azt mondja, hogy ezt a lakatot használta Kolombusz a Santa Maríán, én elhiszem.

Eredetileg itt akartunk megfordulni - mármint a bányánál -, de mivel volt még időnk, tovább haladtunk felfele.

Ez itt egy vadregényes őserdő volt.

Már jó magasan jártunk: itt még hó borította az ösvényt.

Puppey nagyon élvezte a szaladgálást a hómezőn.

Itt viszont már nem lehetett tovább haladni.

Azaz lehetett, csak nagyon lassan.

Úgyhogy elhatároztuk, hogy itt fordulunk meg és innen megyünk vissza az autóhoz.

Legközelebb megnézzük majd, hova is vezet ez az ösvény tovább.

Erről a kirándulásról is készült egy film, amit itt vagy az alábbi képre kattintva lehet megnézni.