Látogatóközpont-bővítés

Nem tudtam megállni, hogy ne írjam le ezt a fantasztikus szót: "látogatóközpont-bővítés". Annyira ronda.

A lényeg, hogy az Antilop-szigeten bővítik a látogatóközpontot.

Mint egy, az építkezés közelében kihelyezett plakátból kiderült, egy óriási 3D mozit építenek ide.

Ahol a látogatók megnézhetik a bölényeket és antilopokat a moziban.

- Csináljanak egy nagy ablakot az épületre és nézzenek ki - dohogtunk. Az Antilop-szigeten mi mindig rengeteg bölényt láttunk, meg egyéb állatot is.

Eljön valaki egy ilyen gyönyörű helyre és moziba ül?

Itt elég csak körbeautózni és ott a bölény. Nem egy. Ötszáz.

(Megjegyzem, múltkor egy ilyen bölény kapcsán kérdezte meg egy harmincas turista hölgy, hogy "kisfiú? kislány?

Szóval lehet, jobb az a mozi.

Naplemente az Antilop-szigeten

 - Gyere Puppey, nézzük meg a naplementét!

- Gyíkot nézünk, macskát nézünk, más kutyát nézünk, de napot? Mit lehet azon nézni?

Aztán Puppey szerencsére meglátott egy gyíkot és ezzel megoldódott a probléma. Mentünk.

A Nagy-Sós-tón gyönyörűek a naplementék és ez így van ez nemcsak a Stansbury-szigeten, hanem Antilop-szigeten is.

Mi ott álltunk a White Rock Bay szélén és elindultunk ki az öblöt szegélyező félsziget vége fele, hogy onnan nézzünk meg a napnyugta szineit.

Ha ennyire felhős az idő, a naplemente sokkal színpompásabb.

Nem voltak sokan az ösvényen - a gyíkon kívül -, bár ezt az útvonalat tartják a sziget második legtöbbet használt gyalogútjának.

Az ösvény lustán kanyargott a tó partján. Most látszott, hogy mennyire kiszáradt idén nyáron a tó. Amióta hazajöttünk, egyszer esett mérhető mennyiségű csapadék, a reptéren 0.2 mm-t mértek. Már ha ennyit egyáltalán lehet mérni és nem párolog el egyből.

Bölényt szerencsére nem láttunk - se közel, se távol, úgyhogy nyugodtan mentünk tovább. Csak a bölények pihenőhelyeit láttuk, ahol letapossák maguknak a növényzetet, hogy tisztító porfürdőt vegyenek.

Még szép kavicsokat is láttunk, csillogó lila kvarcokat, amik az üledékes kőzetbe kövültek mozdíthatatlanul.

Sajnos itt nem lehet gyűjteni, mert az egész sziget védett, de hasonló köveket Ogden közelében is lehet találni, meg a Stansbury-sziget csúcsán is. Csak azok messzebb vannak - viszont nincsenek ott bölények.

A nap lassan bújt be a horizont mögé és az ég lassan vörösbe, Veronese-kékbe, szürkébe és bíborba öltözött.

Láttuk a távolban Lakeside-ot, meg a hegyeket a Lakeside közeli túrából. Hogy a dolog bonyolultabb legyen, ezt az ösvényt is Lakeside-nak hívják.

Ez volt a pont, ahol megfordultunk: tökéletes volt a naplemente és a tó is jól látszott. Valamikor szeretnék majd valahogy oda kievezni, de ennek ki kell találni a logisztikáját: jó sokat kell gyalogolni a homokon át a vízig.

De majd megoldjuk.

Erről a kirándulásról egy film is készült. Azt itt lehet megnézni.

A Nagy-Sós-tó bölényei

- Harap a kutyus? - kérdezte rémülten a bölény Puppeyra meredve.

- Nem bánt? Biztos? - majd az aggódó bölény elügetett.

Na jó, majdnem így történt.

A lényeg, hogy megint láttunk bölényt az Antilop-szigeten.

De hogy kerültek ide a bölények?

Mert amikor az európaiak ideértek, a szigeten egy bölény se volt.

Amikor a tó másik oldalán tönkrement a Lake Point nevű fürdőhely, pár befektető elhatározta, hogy egy lakóparkot épít a helyére édesvizű kutakkal, gyümölcsösökkel, parkokkal, ligetekkel és bölénycsordával.

Azt, hogy egy lakóparkhoz miért kellene bölénycsorda, az sose derült ki, de egyet gyorsan be is szereztek Montanából.

A fasorokat, gyümölcsösöket és ivóvizet nehezebb volt megszerezni és a leendő vevők hittek az ősi sziú népdalnak, miszerint bölény mellett nem jó lakni, úgyhogy ez a terv is füstbement.

A befektetők ott maradtak pár ideges bölénnyel, amiket végül megvett az Antilop-sziget tulajdonosa.

Akkoriban a bölényt felesleges úri huncutságnak tartották és a csordát arra használták, hogy az úri közönsége halomra lőhesse őket.

Volt, hogy az ötszáz bölényből a vadászat végére ötven maradt.

1923-ban a filmesek is megérkeztek és a Covered Wagon című film bölényvadász jeleneteit itt forgatták. Valódi bölényekkel és valódi vadászattal.

A rendező mondta is, hogy teljesen felesleges a filmhez lelőtt hét bölény miatt aggódni, az összeset le kellene lőni, mert semmire se jók, csak eleszik a füvet a tehén elől. (Pár évtizeddel később kiderült, hogy a bölény mégis sok mindenre jó, génjei miatt, húsa miatt, meg ilyesmik. Idővel rengeteg mindenről kiderült valami hasonló, csak akkor már késő volt.)

A vadászatok és a film is hozzájárult, hogy a megmaradt bölények védettséget kapjanak és a sziget egyik nagy látványosságává válljanak.

A bölények pedig köszönik, ma is jól vannak a szigeten.

Amikor Puppey vagy Yoda nem akarja őket szétcincálni.

Arktikus Antilop-sziget

Az Antilop-szigetben az a hihetetlen, hogy kőhajításra egy kétmilliós agglomerációról úgy érezni, hogy a világ végén vagyunk.

Vagy azon is túl.

Amikor kinézünk a White Rock Bay kilátójából a Nyugati Sivatag (helyi szaknyelven West Desert) fele akkor én télen azt hiszem, elvétettem a lehajtót Syracuse (hehe) helyett az antarktiszi lejáratnál jöttem le az autópályáról.

Mintha nem is létezne az emberiség.

A sarkköri hangulatot csak egy-egy az úton átdöcögő bölény töri meg.

Szóval nem lehet az Antarktisz, mert ott nincsenek bölények.

De biztos, hogy a világvége.

Az Antilop-sziget

Eldugult a WC. Ahogy lelkesen pumpáltam mindazt, aminek le kellene mennie, de nem ment, valami csörömpölést hallottam. 

Valahogy betört egy ablak.

Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy aktiválni kell a vészhelyzetek esetére tartalékolt tervet: elmentünk az Antilop-szigetre.

Rengeteget írtam már az Antilop-szigetről és még sose mentem bele részletesen, hogy mi is ez a sziget és leírni, mi is ez a sziget sokkal izgalmasabb, mint pumpálni mindazt, aminek le kellene mennie.

Az Antilop-sziget a Nagy-Sós-tó legnagyobb szigete, bár a szárazság és a tó kiszáradása miatt általában inkább csak félsziget, amit a tó és a sártengerré alakult tómeder vesz körül.

A sziget 110 négyzetkilométere jórészt vadon. A civilizációt a kiszáradt kikötő, a látogatóközpont, a karámok, pár elhagyott tanya és a skanzen jellegű múzeum jelenti. A többi hegy, völgy, bozót és bölény.

Ez utóbbiakkal érdemes vigyázni. A bölényeket én pont ezért csiliben és burgerben szeretem.

Amikor a mormon honfolgalók elértek ide hont foglalni, a sziget az egyházi ménesek, csordák otthona lett. Hamarosan megjelentek az első tanyák is. A legnagyobb a Fielding Garr ranch, ahol a sziget egyetlen bővizű és állandó forrása fakad. Ez volt a legeltető állattartás központja.

Voltak itt rézbányák is a sziget nyugati partján, ahonnan miután kivágták a rezet hajóval szállították a szárazföldre.

A déli szigetcsúcsnál kőbányák voltak, ahonnan a nagy autópályaépítkezésekhez vitték a köveket. Itt épült az első szigetre vezető töltés is. A sziget déli részén még nem jártunk, de ami késik, nem múlik.

Az autópályaépítkezések befejeztével a sziget Utah egyik legjobb state park-ja lett.

Évente többször ultramaratont rendeznek a szigeten. Mi is voltunk párszor ezeket a bölényfutásokon, meg túráztunk is egy csomót, megnéztük a Piskótát is.

Szeretünk ide kijárni.

A sziget gyönyörű és közel van és sokkal jobb program, mint WC-t pumpálni.

Antilop-szigeti bölények

Az Antilop-szigeten a ranch-nál délebbre még nem jártunk. Most csak egy rövid túrára volt időnk napnyugta előtt.

Leparkoltunk és elindultunk délre.

A déli szigetcsúcs meglátogatása ekkor hivatalosan is felkerült terveink közé. 

Az út könnyű volt és a táj szép.

Arra direkt figyeltünk, hogy ne menjünk arra, amerre bölények vannak, úgyhogy a Molly Melle nevű hegyet kihagytuk. (Valamiért a pusztában magányosan vándorló mormonok minden mellre emlékeztető hegyet Mollyról neveztek el.)

A hegytől jobbra látható bölények miatt nem arra mentünk.

Azok a távoli hófödte hegyek már a tó túlpartján, a Marina felett magasodnak. Odáig se terveztünk most menni.

Most csak sétáltunk és amikor már majdnem teljesen besötétedett, visszafordultunk.

Ekkor láttuk először a tóparti agglomeráció fényeit. Máshol megszokott a tópartok ilyen látványa, a Nagy-Sós-tóról ez azonban csak ritkán látszik.

- Figyelj a bölényekre hazafele.

- Ugyan, a bölények ilyenkor alszanak - mondtam aztán beleléptem a fékbe.

"Alvó" bölények sorjáztak át elöttünk az úton.

- Biztosan alvajárók! - sóhajtottam.

A bölényekről csináltam egy rövid, háromperces filmet, azt itt lehet megnézni.

Evezés a Nagy-Sós-tón

- Hm... - néztem rá az Antilop-sziget marinájára. Azt tudtam, hogy a hajókat a csökkenő vízszint miatt évekkel ezelőtt átvitték a Salt Lake City melletti marinába, de reméltem, lesz elég víz ahhoz, hogy vízre tegyük a kajakokat.

Szerencsére a rámpa alja és a kikötő kijárata között szabad vízfelület volt. Most már csak abban kellett bízni, hogy ez a víz elég mély a kajakoknak.

Elég volt.

Simán kisuhantunk az öbölből és mienk volt a tó.

Se vitorlások, se kajakok, se motorcsónakok, se fürdőzök.

Semmi.

Csak a nyugodt víz és távolban a Fremont-sziget, ahova a sírrabló sírásót száműzték.

Most csak terepszemlére jöttünk, evezgetni egy kicsit - majd máskor visszajövünk hosszabb időre és hosszabb evezésekre.

Meg azért is, hogy kipróbáljuk az újabb felfújható kajakot. (Erről majd később.)

Egyszer partraszálltunk, hogy egy kis extra levegőt tegyünk az egyik kajakba (iszap ment a szelepbe és ott eresztett a hajó).

Aztán megfordultunk és hagytuk, hogy a szél és az áramlat lassan visszasodorjon minket a kikötő fele.

Legközelebb ellapátolunk a Piskóta és Tojás-sziget fele és megnézzük őket a vízről. Remélem, akkor több lesz a víz köszönhetően annak, hogy a Utah Lake-ből több "holdláb" vizet engednek a tóba.

De ez egy másik történet lesz, most búcsút intettünk az Echo-canyonba vezető völgynek és elindultunk haza.