Kakukkfüves kardhal

- Kedveském, nem maga jön - szólt rá a halaskofa a hispán asszonyságra, aki valahogy a semmiből dugta ki a fejét az első sorban, elsöpörve egy ugyancsak tolakodó ázsiai párt.

- Ebből a kardhalból kérek - nagyon profinak éreztem magam, hogy felismertem a kardhalszeletet, pedig nem volt nála kard.



Kakukkfüves kardhal

- egy pohár fehérbor
- kardhal
- citromlé
- 5 gerezd fokhagyma
- 2 kanál kakukkfű
- só, bors

1. Beleöntöttem a fehérbort egy lábasba, beleszórtam egy kanál kakukkfüvet, a sót és a borst. Beletettem a kardhalszeleteket. A lábast egy órára betettem a hűtőbe.
2. Összekeverem a olivaolajat, apróra vágott fokhagymát és a citromlét 2:1 arányban és beleszórtam a második kanál kakukkfüvet.
3. A kardhalat kivettem a hűtőből, alufóliába csavartam és közepes hőmérsékletre betettem (351 F fok) a sütőbe húsz percre.
4. A húsz perc elteltével kivettem a sütőből a kardhalat, megkentem a citromos olajos keverékkel és édesburgonyával és squash-sal tálaltam.

Bármiféle vívódás nélkül fogyasztottuk.

Alagutak a mélyben

A fényes csarnok egy kivilágítatlan sarkában jellegtelen ajtó húzódik meg. Az ajtó egy sötét lépcsőházba vezetet, ahonnan keskeny vaslépcső indul a mélybe. A lépcsőház egy fényes alagútba torkollik, ami erősen lejtet és pár éles kanyar után három részre ágazik el.

Az egyik utat rejtélyes kartondobozok torlaszolják el. Egy részüket szerintem a háború után hordták le (második és világ). Egy másik alagút egy téglafalban végződik, a harmadik elhalad egy üres számítógépterem mellett, majd ismét elágazik.



Rejtélyes szám-betűkombinációs táblák mutatnak jobbra, balra. Az MIT-n az épületeknek ilyen rendszámuk van, csak a kivülállók mindanak olyat, hogy főépület, meg Green building. Mindenki tudja, hogy a Green becsületes neve Building 54. Egy MIT-n megjelent tanulmánykötet címe is erre a hagyományra utal: View from building 20.



Az MIT alatti hatalmas alagútrendszer egy része éjjel-nappal nyitva áll mindenki előtt. Nem mintha ott lenn meg lehetne mondani, mikor van éjjel és mikor van nappal. Hideg, esős napokon válallkozószellemű emberek lepik el az alagutakat - volt, hogy három emberrel is találkoztunk ilyenkor egy félórás séta alatt, amikor a campus egyik végéről haladtunk át a másikra.

Az alagutakban az egyetem szinte minden szegletébe el lehet jutni, csak egy kis gyakorlás kell hozzá. Elsőéveseknek önkéntesek túrákat is szerveznek, hogy bemutassák a földalatti egyetemet.



Vannak itt közlekedőfolyosók, gépészeti alagutak, tantermek, laboratóriumok, irodák. Egy alagútbúvár szerint óvohelyek is voltak itt valamikor. Lehet, hogy vannak is...

Egy derékszögű forduló után számkódos ajtók vezetnek számítógéptermekbe. Majdnem biztos voltam benne, ha belépek, szétszórt mágnesszalagokat fogok találni benn.

Az alagutak ritkán csendesek. Állandóan hallani benn egy kis dünnyögést, döngicsélést és zümmögést. Sokak szerint az iránytűk is megbolondulnak lenn.



Az egyik kijárat közelében egy háromszög alapú térben magányos kerékpár kushad évek óta. Rejtélyes ez a kerékpártáloló, egyik irányból csak hosszú lépcsőzéssel közelíthető meg. Egy közeli folyosó azonban húszperces séta után egy lift mellett halad el, a lift pedig felvezet a felszínre. A kerékpár gazdája talán több éve indult el felfedezni az MIT alagútjait. Optimista feltételezések szerint kijutott ugyan, de nem talált vissza a kerékpárjához. Többen azonbantudni félik, a felfedező a kijáratot sem találta meg és csontjai valószínűleg ott porladnak valahol az E85 épület alatt.

Marblehead II

Rendes kirándulóhoz méltóan marbleheadi túránkat energiabevitellel kezdtük. Úgy gondoltuk, testünk ellátása után fogunk majd nekilátni elménk pallérozásának.

Elmentünk a Driftwoodba. Itt a szakácsok az óceánból frissen kirántott lényeket rántottak ki forró zsírból.



A Drifwoodban nem tettek különbséget halak, rákok és kagylók között. Fajra, nemre, láb- és uszonyszámra való tekintet nélkül mindent beleborítottak a valódi massachusettsi sertészsírba. Az adagokat a marbleheadi halászok és vitorlázók bendőjére méretezték: egy adagból ketten laktunk jól.



A Driftwood semmit sem változott. Ugyanolyan volt a személyzet, mint hat éve és még a mosdót sem modernizálták az elmúlt évtizedekben. Ha egyszer tiszta és jó, akkor minek?



Szerintem a városka erődje is így maradt meg. Amikor az 1800-as évek végén a hadsereg leszerelte az erődöt, a legegyszerűbb volt fűmaggal behinteni a sáncokat és parkot csinálni belőle.

Az erőt, Fort Sewall a legszerencsésebb katonai bázisok közé tartozik: sosem használták rendeltetésszerűen. Helyőrség volt benne, de lőni nem lőttek, leszámítva persze a gyakorlatokat.



Az 1600-as évek derekán építették az erődöt a franciák ellen. Aztán úgy gondolták, jó lesz az indiánok ellen, de mire használhatták volna ellenük, az indiánokat elvitte a himlő. Az 1813-as angol-amerikai háború alatt ellenséges hajókat, a polgárháború idején déli támadókat vártak. Senki sem jött. Az erődöt így leszerelték és a helyi szerelmespárok ide járnak óceánt nézni süvítő szélben és kopogó minuszban, ha éppen nincs hajójuk.



A marbleheadiek ma is szeretik a tengert.
A világítótoronynál láttuk, hogy a helybeliek kiautóznak a parkolóba, megállnak a vízzel szemben, előveszik kötésüket vagy olvasnivalójukat, maguk mellé teszik a teát vagy kávét az autóban, olvasnak és optimistán nézik a hullámokba merülő napot.



A dologban az tetszett a legjobban, hogy nagyon kevesen járatták a napbanézéshez a motort.

Mi különcök voltunk: kiszálltunk az autóból és futottunk a fövenyen, nem törődve a tengerpartot borító jéggel, hóval és sirályszarral.

Marblehead I

- A puritánok mind egyszerűen öltöznek?
- Igen.
- A puritánok nem ünneplik a karácsonyt?
- Nem.
- Színház?
- Ördögtől való.
- Nők?
- Eredendően bűnösk.
- Szex?
- Az mi?
- Pia?
- Módjával.
- Izé, nem mehetek máshova? - kérdezte salemi kikötőben a bevándorló.
- De! - felelte látható örömmel a puritán köztisztviselő.



John Peach, a csatornaszigeteki halászember így fogta motyóját és kisétált Salem történelméből és saját falut alapított Marblehead néven. A Marblehead név rossznyelvek szerint ahhoz az óriási ivászathoz kapcsolódik, amivel a mértékletes puritánoktól való szabadulását ünnepelte. Sok-sok flaska ital után körülnézett táborhelyén és ujjongva felkiáltott:

- Ez a fej formájú hegy márványból van!

Gránitból volt.

A név azonban maradt, a halászfalut Marbleheadnek hívják.



1629-et írtak ekkoriban azok, akik tudtak írni. Marblehead virágzott és az 18. század derekára Új-Anglia hatodik legnépesebb városává vált. Marbleheadi kapitányok járták a tengereket, halászták a tőkehalat, kalózként fosztogatták az angol hajókat a függetlenségi háború alatt és a befolyó pénzből hatalmas házakat építettek a kikötők mellett.



Idővel Marblehead csillaga leáldozott, kikötői kicsinek bizonyultak. Flottáját megtizedelte egy vihar és falu Boston elővárosa lett.

Marblehead mára gyakorlatilag egybeépült Bostonnal, légvonalban a bostoni repülőtér 25 kilométer.
A 19. századi hanyatlás nem az jelenti, hogy a falu elszegényedett. Marblehead központja és tengerpartja megtartotta régi báját és tehetős lakóit. A kisvárosnak ma hat jachklubja és számtalan kikötője van. Meg rengeteg pénze.



Régebben többször voltunk itt és most ismét eljöttünk nosztalgiázni. Sétálni a girbe-gurba utcákon, felmászni a kilátókba, megnézni az óceánt, a régi erődítéseket és enni valami finomat a Driftwoodban.

És persze megfagyni a hidegben.

Kétnyelvűség

Le szerettem volna menni a lépcsőn, de a fordulóban egy ötéves forma kisfiú állt és valami elektronikus ketyerét nyomogatott.

- Kicsi fiam, menjél gyorsabban, más is szeretne a lépcsőn menni! - szólt rá az anyja angolul, közepesen erős mexikói akcentussal, majd ízes mexikói spanyolsággal a férjéhez fordult:

- Te is mozdítsd már meg a segged!

Belvárosi temető

2009 januárjában egy turista utikönyve utasításait követve besétálta a temetőbe. Lelkesen fotózott, nézegette a sírokat, aztán egy reccsenést hallott. Következő emléke egy kriptához kötődik. A turista szerencséjére ez a kripta nem az övé volt és nem is lett az övé.

Háromszázharminc éve valamelyik sírásó trehány munkát végzett és a kripta rég elfeledett lejárata idővel megadta magát az időnek. A turistát pedig elnyelte a föld.

A turista súlyáról az újságok nem adtak tájékoztatást.



Lelki szemeim előtt láttam a balesetet szenvedett egyént, amint bordákat köpködve mászik ki a föld alól - de e horrorisztikus jelenetre nem került sor. A sírkamrába vezető folyósót a balszerencsés utazó már nem derítette fel.

A temetőgondnok az eset kapcsán megjegyezte, hogy a temetőben pár évente találnak addig ismeretlen több száz éves sírokat, csak azok felfedezése kisebb zajjal jár.



E pici temető nem egy világvégi sziget eldugott sarkában áll elfeledve, hanem Boston egyik leghíresebb utcája mellett húzódik meg hat-hétemeletes házak árnyékában.

A Granary Burial Ground, a Magtár temető Boston harmadik temetője volt. Az első temetők nem bírták kielégíteni a növekvő igényeket és hamar beteltek, így 1660-ban a közlegelő egyik szögletét kinevezték temetőnek. A temető mellé magtárkat és egyéb középületeket emeltek - erről a magtárról kapta a temető mai nevét.



Boston városa sokkal élénkebben őrzi múltját, mint sok más amerikai nagyváros. A temető megmaradt - csakúgy, mint a város első hivatalos temetője.

A házak megnőttek. A park visszahúzódott, de a temető és a háromszáz éves sírkövek megmaradtak.

Padlizsánszendvics

A padlizsán magányosan pislogott a fiókban. A felette levő polcon két paradicsom töppedezett. Mögöttük egy jókora mozarella-jellegű sajt kornyadozott. Ők voltak a legrégebbi élelmek a hűtőben. Eljött az idejük. Ütött az órájuk.

Olyan előételt szerettünk volna csinálni, amibe egyszerre tehetünk padlizsánt, paradicsomot és sajtot.

A padlizsánt karikákra szeleteltük. Nyolc percet 450 Fahrenheit fokon grilleztük, majd olivaolaj és balzsamecet keverékébe áztattuk. A szeleteket megszórtuk bazsalikommal és zsályával, aztán a padlizsánszeletre sajtszeletet tettünk, rá pedig paradicsomot. Ismét megfűszereztük és visszatettük hét percre grillezni.

Ha majd jó lesz az idő, kipróbáljuk valódi parázson is.

Népek a szállodában I

- Szép szemedért megöőőőőőrüülöööööök kicsi szíííííííveeeem - énekelte iszonyatosan hamisan a férfi telefonjába a lépcsőfordulóban.

Yoda rosszallóan nézte a fickót, úgy látszik, az éneklés jobban megviselte, mint a sírás. Mert a múltkor a fickó zokogott a telefonba.

- Mrrrr - tette hozzá nyomatékosan a Mester, a telefonozó tudtára adva, hogy a tehetségkutató tévéműsorokban komoly esélye lenne magára vonni a médiafigyelmet ügyeletes zenebohócként.

A szálloda apartmanjai nem kínálnak sok lehetőséget az elkülönülésre. Ez a fickó is a lépcsőházba járt lelki életet telefonozni.

Mi Yodával igyekeztünk a lehető legkevésbé zavarni, de ez az ember mindig este tíz fele kezdte mobil társasági életét a lépcsőházban, mi pedig esténként mindig ugyanekkor indulunk el havat olvasztani. Négy nap után a telefonember elunta, hogy Yoda mindig beszól neki, amikor énekel és átköltözött egy másik lépcsőházba. Még jó, hogy a hotelnek öt kijárata van. Ez volt ugyanakkor az az este, amikor én is eluntam a lépcsőház zárt terében történő halláskárosítást és másik utat választottam. Azt, ahol az dalos pacsirta ült és a telefonba énekelt:

- Azóta elment a remény, elhagyott engeeeeeem, a Sors nem lát többet téééégeeed, a csillagok nem hunyorognak, napfogyatkozás az életeeeeeeem, ma nem kel fel a naaaaaaap!

Massachusetts toleráns hely, senki se hívott rendőrt és még fizikai erőszakot se helyezett kilátásba, ha nem hagyja abba.

Fapofával mentünk lefele.
Miután Yoda besárgított egy embernyi hókupacot, egy másik ajtón mentünk be. Nem akartuk megzavarni pacsirtánk életét.

Sajnos ő se akarta, hogy zavarjuk és átköltözött ugyanabbe a lépcsőházba, ahol a meghatottságtól elfulladó hangon telefonjába dalolt:

- Beszéééélt a SORS, már nem kereseeeeem a boldogsÁÁÁÁÁÁÁgot, nem tudtad, de álmaimban csavarogtááááál és megtalált téged a lelkeeeeeem.

- Mrrrr - mondta Yoda.
Az embernek érzékeny lelke lehetett, mert másnap kiköltözött a szállodából.

Véletlenül Sudburyban

Sudburyba véletlenül mentünk.
Rendszeresen olvasok Massachusettsről szóló könyveket és nézegetem a környező települések weboldalait, így válogatom ki a meglátogatandó településeket.

Sudburyról egyik könyv sem írt.

Nem is akartam odamenni, de valahogy sikerült.



Westonba szerettem volna menni, de elnéztem a westoni leágazást. Ahelyett, hogy visszafordultam volna, mentem egy jókora kört. Annyira szép volt a hagyományos new englandi táj, hogy örömmel autóztam körbe.

Farmok, mezők, folyók, temetők között kanyargott. Annyira élveztem a tájat, hogy örömmel vezettem egy kicsivel többet.

Aztán egy kanyar után ott voltam Sudbury közepén.



Sudbury közepe egy hómező volt, amit adminisztratív épületek vettek körül. Első ránézésre az egész tér két-háromszáz évesnek látszott, de egyes épületei fiatalabbak voltak. A városháza a harmincas években porig égett és az eredeti terveket követve építették újjá. A hátsó részéhez viszont hozzátoldottak egy kicsit, hogy a növekvő adminisztrációnak jusson elegendő hely.

A városka takarékosan növekedett az elmúlt száz évben: nem új városházát építettek, hanem felvásárolták a környező épületeket. Az 1730-ban emelt paplakból lett a tűzőrség háza, az 1840-es négyosztályos iskola pedig irodáknak adott helyet. (A 19. század közepén úgy gondolták, négy osztály pont elegendő egy farmer számára.)



Nem tudtunk Yodával rendesen körbejárni a faluban, szokás szerint csak oda tudtunk menni, ahova járda vitt. Az unitárius templomhoz csak hóhegyeken át tudtunk volna eljutni. Ezt most kihagytuk - remélem előbb utóbb elolvad a hó és akkor visszajöhetünk, rendesen bejárni a falut. Akkor majd nem véletlenül fogunk idejönni.

Hogyan nem fotóztam le a parlamentet?

Különleges igényeim vannak fényképezéskor. Legszívesebben amikor elmegyek városfényképezni, kijárási tilalmat léptetnék életbe. Közlekedési zárlatot vezetnék be és vinnék magammal flex-et, hogy kivágjam a zavaró villanyoszlopokat.

Mivel ez nehezen kivitelezhető, ezért türelmesen várok a megfelelő pillanatra.
Most azonban eluntam magam.



Az egykori massachusettsi parlament épülete, az Old State House hálás táma. Az épület szép és a környező felhőkarcolók üvegablakai sejtelmesen verik vissza a fényeket. Ez azzal jár, hogy a legváratlanabb irányokból süt az ember szemébe a nap.

Boston legrégibb középületét 1713-ban építették és a városi önkormányzat és a tartományi kormány használta. 1776-ban az épület erkélyéről olvasták fel a Függetlenségi Nyilatkozatot. A fellelkesült és immár független tömeg ekkor leverte a főhomlokzatot díszítő egyszarvút és oroszlánt, mert ezek az állatok királyi jelképnek számítottak. A döglött szobrokat ezután ünnepélyes keretek között elégették - a sors iróniája, hogy az egyszarvúégetésre pont a King Street-en került sor.



Boston hamarosan kinőtte a parlamentet, az épületből városháza, üzlet, raktár majd múzeum lett. Egy restaurálás alkalmával visszatették az újrafaragott egyszarvút és az oroszlánt.

Több tíz évnél idősebb képem van az épületről - valahol. A papírképek 2001-ből egy budapesti fiókban vannak. Az első digitális képek 2002-ből egy régi laptopon. (Senki se kérdezze, hol van az a régi laptop.) A régi fotók nagyon kicsi felbontásúak. Most megpróbáltam újraalkotni őket.

Álltam a hidegben a State House sarkán, a nap pont ideális szögben sütött és vártam. Innen lógott be a legkevesebb lámpavas, pózna, miegyéb a képmezőbe. Vártam, hogy elmenjen a turistabusz. Hogy elmenjen a személyautó, hogy elmenjen a rendőrautó, hogy elmenjen a turista busz.

Egy busz beparkolt a ház elé.
A szél elvitte sapkámat. Utána futottam.
Kezem hozzáfagyott az elsütőbillentyűhöz.
Vártam. Felemelt fényképezőgéppel vártam.
A szél elvitte sapkámat. Utána futottam.
Vártam. A busz elment és jött helyette egy másik.
Vártam.
Japán turisták fotózni kezdtek, ahogy ott álltam várva a megfelelő pillanatra.
A megfelelő pillanat nem jött el, csak a hideg és a szél erősödött.

Eluntam és inkább épületrészleteket kezdtem el fotózni. Persze azokba is belelőgott egy lámpa. Legközelebb tényleg el kéne intézni azt a kijárási tilalmat és hozni a flexet.

Tengeri férgek

Valentin napra különleges ebédet szerettünk volna. Különleges alatt olyat értettünk, ami nem hétköznapi és nem kell vele sokat dolgozni. Azaz nem kell vele dolgozni. Esetleg melegíteni kell. Tálalni. És megvenni.



Captain Marden tökéletes választás volt.
A belépő helybeliek felkaptak egy-egy friss, ropogós kenyeret a bejárat melletti kosárból, majd elkezdék hegyekben venni a kagylókat, rákokat és egyéb fura lényeket.

A pult mögött három generációnyi Marden állt, három nemzedék kereskedői és halásztapasztalatával felvértezve. Türelmesen magyarázták a tengerpart nélküli országból érkezetteknek, mi a különbség a különféle kagylók és egyéb herkentyűk között. Még recepteket is mondtak.



Mivel a kagylóval amúgy se kell sokat vacakolni, ebből frisset vettünk. A kagyló pillanatok alatt ebéddé alakul a petrezselyemből, vajból és fehérborból álló forró lében. A kagylót gyorsabban főztük, mint ettük.

A homárt a Kapitány előkészítette: hosszában kettévágta.
Nekünk csak be kellett vajazni és betenni a sütőbe.
Aztán megenni.

Ismerősök a parkban

A szembejövő idősebb japán pár boldogan integetett.

Majdnem naponta felsétálunk a közeli hegyre és apránként megismerjük a gyakrabban arra járókat.

A japán párral először még az első napokban találkoztunk. Ahogy elhaladtunk egymás mellett, kurtán biccentettünk egymásnak. Másodjára mosolyogtunk. Harmadszorra köszöntünk egymásnak.

Kiváncsi vagyok, mikor fogunk együtt szalonnát sütni a táborhelyeken - majd ha elolvad a hó, ami figyelembe véve az időjárást, nagyjából azt jelenti, hogy soha.

Metróval Bostonban

Nyolcan ültünk a metrókocsiban. Négyen olvastak. Egy fiatal fickó valami műszaki vázlattal kínlódott. Egy középkorú hölgy kapcsos könyvbe írt valamit.

A bostoni metró engem mindig is egy elvarázsolt kastélyra emlékeztetett. Egy elagott, régi, elátkozott labirintusra. Nem csodálkoznék, ha metró helyett bányásztörpék bukkannának ki a járatokból, vagy elveszett 19. századi építőmunkások találnál meg a kiutat - amit sírjukból feltámadó indián sámánok mutatnak meg nekik.



Ha patkányok sétálnak ki az alagutakból, azon senki sem csodálkozik.

Idegen létformák tenyésznek a fémoszlopokon, fura folyadékok csöpögnek az alagutak tetejéről.

Az ósdi szerelvények sírnak, nyögnek az elaggott síneken, miközben látszólag erejüket végsőkig megfeszítve vonszolják magukat a következő megállóig. Rejtélyes fémsikolyokat hallani az alagutakban, ha valamelyik kocsi megáll, hogy elengedjen egy átvonuló vakondot.

A kék-, piros- és narancsvonal kocsijaiból a gőzmozdonyok egykori fékezőjének a helyéről egy metró-alkalmazott les kifele a huzatba: állomásra érkezéskor és távozáskor ő figyel, el ne üssön valakit a szerelvény. Nem mintha túl sokat tudna tenni, de akkor is becsülendő, ahogy az ablakon kihajolva nézi a tömeget és az arcába tép a szél. Nem tudom, ez a szél tehet-e arról, hogy a legtöbb figyelőember kopasz.



A bostoni metró az első volt az Egyesült Államokban, egy évvel a budapesti kisföldalatti után adták át és szerintem azóta alig csináltak vele valamit. Nemrég bevezették a CharleiCardot, de a szerevények állapotán ez semmit sem javított. A hálózat kibővült, öt, bonyolultan elágazó vonalból áll. Azaz a négy és félből. A legújabb ezüstmetró nem igazán metró, hanem földalatt alagútban, földfelett védett utakon közlekedő trolibusz-autóbusz-metró keverék. A zöld vonal pedig nem igazi metró, hanem villamos (street car), aminek pályáját alagutakban vezetik és idővel kibukkannak a felszínre.



Szerintem a legdöbbenetesebb megálló a városközpont, a Park Street. A zöld vonal négy ágra válik szét és öt sín fog közre négy peront egy hatalmas, ósdi, sötét csarnokban, ahonnan szűk gyalogjáratok vezetnek a föld mélyébe, a többi vonalhoz.



A Park Street az általam egyetlen ismert olyan földalattimegálló, ahol az utasok átgyalogolhatnak a síneken. A zöldvonal föld alatt járó villamosai felülről szedik az áramot sebességük pedig olyan alacsony, hogy a legöregebb patkányok is nevetve fogócskáznak a lassan forduló kerekek között.

Az egyik ilyen gyalogosátkelőt már lezárták, de a másik továbbra is üzemel.



Borzalmas a metró, de üzemel és tagadhatatlanul van hangulata. Több belvárosi megállóban és a külvárosi csomópontokon utcazenészek dolgoznak, néha szerintem playbackről, de ennek ellenére egy kis jókedvet hoznak a föld alá.

Szeretem a bostoni metrót. Csúnya, funkcionális, alig működik, de működik. Az utasok pedig olvasnak rajta. Nekem sokkal több nem is kell.

Ha pedig friss hallal teli szatyorral utazom, mindig van ülőhelyem.