Budapesti képregény

- Budapest kávéház? - vettem kézbe a könyvet. Amikor V Budapesten dolgozott, (munka)időnk jelentős részét elruszwurmoztuk és elcentrálaztuk, hogy az elnyújorkozott és elangelikázott, ellukácsozott és elművészezett egyéb órákról ne is beszéljek. (Akkoriban a New York egy dekadens, kopott kávézó volt, az Angelika még klasszikus kávézóként létezett és a Lukácsról többünknek Mándy Iván jutott az eszébe. Izé, megvan még a bronztábla Mándy asztalán?)

Kinyitottam a könyvet.

Egy képregény volt.



Alfonso Zapico írta és rajzolta a Budapest kávéházat, a Cafe Budapestet. A Persepolis óta nem olvastam képregényt. Olyan nem magyar képregényt, ami Budapesten játszódik, egyáltalán nem láttam. A Budapest kávéház (Café Budapest) másfél órát tartott - de csak mert közben több mindent csináltam. Ezért se vagyok nagy képregényrajongó. Túl gyorsan “elfogynak” és mire észbekapok, lehet venni valami más olvasnivalót.

A Budapest kávéház tetszett. Tetszett, mert Budapesten - is - játszódik. Tetszett, mert érdekes történetet mesél el. Tetszett, mert jók voltak a Budapest rajzok. Tetszett még valamiért, valamiért, amiért valószínűleg egyes írok tollkéssel vágnák le saját fejüket. Vagy az enyémet.

Elképesztően jót szórakoztam és kárörvendtem a könyv olvasása közben. Hihetetlen sikerélményt adott.

A könyv egy zsidó hegedűművészről szól, aki 1947-ben emigrál (alijázik) Izraelbe és nagybátyja kávézójában, a Budapest kávéházban zenél. Szerelmes lesz egy arab lányba és amikor Izrael állam kikiáltása után elszabadul az erőszak, nagybátyjával, feleségével és gyerekével visszatér Magyarországra, ahol megnyitják a Palesztína kávéházat.

Arról ne vitatkozzunk, hogy az ötvenes évek Magyarországán ennek mennyi realitása lehetett volna, ez nem egy történelemkönyv. Ez egy (kép)regény. A Mester és Margaritát se azért szeretem, mert olyan hűde reality az egész.

A Budapest kávéház olvasása és nézése közben ugyanakkor perverz örömöt okozott a szerző hibáit strigulázni. Zapico igazából mindent elrontott, amit történelmileg el lehet rontani. Ismétlem, ez egy regény és a történelem nem ismerete semmit se von le a mű élvezeti értékéből. Főleg, ha figyelembevesszük, hogy a célközönség a szerzőnél is kevesebbet tud a témáról.

De tény, Zapico elképesztő érzékkel trafál bele mindenbe, de mindenbe, amit el lehet rontani.

A főhős1947-ben átsétál a Lánchídon - ami ekkor még a Dunában fürdik.
Az 1947-es Budapest-látképből a Parlament elől hiányzik a Kossuth-híd.
Véletlenül egy kilőtt épület nincs a rajzokon.
Az ENSz palota New Yorkban 1947-ben még csak épül, de nincs kész.
1931-ben még nincs Dunaújváros.
Stb.
Stb.
Stb.

De lehet, ez egy művészi koncepció része. Vagy ha nem is az, mindenképp az írói szabadságé.