Túra a Hoover-gátban

Már többször voltunk legények a Hoover-gáton. Most volt idő és megnéztük a gátat belülről.



A gátnál több túra is van. A legegyszerűbbek ingyenesek, az ember végigsétál a gáton, megnézi a szárnyas szobrokat (lásd az alábbi fotót), átsétál Nevadából Arizónába és vissza, rápillant a darura, megemlékezik a gát kutyájáról, átparkol picit arrébb és kisétál a bypass bridge-re, amit hivatalosan nem így hívnak. Ha a látogató a napos arizonai oldalon parkol, akkor mindez ingyen van. A gáton levő vécék is. (Az árnyékos nevadai garázsban a parkolás tíz dollár.)



Ha azonban valaki többet szeretne látni, akkor már fizetni kell. A látogatóközpont a kiállítással és a kilátóterasszal egy tizes, a generátorterem tizenöt és a teljes túra az harminc. (A teljes túra nem teljes, régen mindenféle teraszra ki lehetett menni fotózkodni, a mai paranoid poszt-911 világban már nem, félnek, hogy a merénylő előkap egy légkalapácsot a zsebéből és elkezdi átrágni magát pár millió tonna betonon.



Ennek ellenére a harminc dolláros és egy órás túra megéri az árát. Egyfelöl benne van minden, ami a többiben (sőt, mivel a Visitor Centerbe vissza lehet menni megnézni a kiállítást és a kilátót, ezért a pénzért egy helyett KÉT biztonsági ellenőrzést kapunk!).


A generátorteremre lehet helyet foglalni. Az egyórás túrára nem. Ide érkezési sorrendben lehet bejutni. Mi korán érkeztünk Boulder Cityből, sorba álltunk a még zárva levő Visitor Center előtt, átestünk a biztonsági ellenőrzésen és sikeresen utolsókként bejutottunk a túrára.



Megnéztünk egy filmet a gátról, majd lelifteztünk a gát mélyébe. A túra első szakaszában együtt ment két csoport három vezetővel, akik folyamatosan naplózták, hogy mikor merre jártunk, be-bejelentkeztek telefonon. Természetesen a mobilok csak fotózni voltak jók ennyi beton alatt.



A generátortermet vártam a legjobban. Nagy volt, nagyon nagy. Itt a gát belsejében minden vagy felfoghatatlanul nagy volt vagy felfoghatatlanul hosszú. Esetleg mindkettő.



A felfoghatatlanul klausztrofóbot már nem teszem hozzá.



A levegő azonban mindig friss volt.



A legtöbb berendezés időtlen volt. Azaz nem is időtlen, hanem régi, de olyan, mintha most készült volna. Minden tökéletes állapotban volt, minden patyolattiszta volt.



Éreztük, a modern jelzőberendezéseket leszámítva nem sok mindenen változtattak itt. Nyolcvan éve valaki huzalozta, beszerelte és sok minden ma is ott van.



A gát belülről funckionális volt, de funckcionális egy birodalom módján. Hangyának éreztük magunkat és nem csak a méretek miatt.



- Ott ki lehet nézni! - mondta az vezető - Ez az egyetlen hely, ahol ki lehet nézni a túra alatt.



A kilátó egy (újabb) hosszú alagút végén volt.
Azaz nem kilátó volt, hanem egy szellőzőnyílás kilátással.

Kilátással a hídra és a Black Canyonra.



Továbbá kiáltással felfele, ha valaki vállalta a kockázatot, hogy kidugta a telefonját egy kéznyi résen, felfele fordította és fotózott egyet az égbe.



Sose hiányzott ennyire egy selfie-bot.



Aztán alagutak, Darwini vészkijáratok (csak a legfittebbek élik túl) és feliratok, amiket szintén rég elporladt melósok festettek nagy gonddal vagy sablonnal.



Fantasztikus volt és fantasztikus volt egy óra után kilépni a felszínre a gáton és végre nagy levegőt venni és megnézni a világot.