Kincsesdobozbánya

Megjegyzés: A Treasure Box bányánál több mint két éve voltam, de eddig nem írtam meg, de most már ideje, mielőtt azt is elfelejtem, hogy hol van.

Kincsesdobozbánya.

Jól hangzik, ízlelgettem a nevet.

A befektetők is így gondolhatták, mert a huszadik század elején lelkesen fektettek pénzt a vállalkozásba, ami hamarosan a City Creek legnagyobb bányája lett.

Brigham Young, a város és államalapító határozottan megtiltott mindenféle ipari tevékenységet a City Creekben. Életében csak pár malom épülhetett a patakra. Halála után azonban megindult a hajsza az aranyért.

Meglepő módon City Creek-ben több bánya is volt a város legnagyobb rémületére: attól féltek, a bányák majd elszennyezik a város vizét. A kanyonban két városka is volt, az egyik, a baljós és hangzatos Hangtown közel a Treasure Box-hoz, a másik Modoc City a mai Rotary Park helyén.

Egyikből se maradt sok. Semmi.

A Treasure Box Mine ellentétben a többi kisebb, közeli bányával, amik pár éven át műveltek, közel ötven éven át működött.

Ide igyekeztem a Rotary Parkból. 

Az út eleje csodaszép volt: a City Creek patakot követte felfele.

Itt július elején tavasz volt, nyíltak a vadvirágok.

A patakot úgy két kilométer után kellett otthagyni, ahol egykor Hangtown állt. Nagyon néztem a térképet, hogy megaláljam régi utat. Elvileg az út a City Creek-be torkolló Cottonwood-patak mentén haladt, de ezt az utat teljesen elnyelte az erdő. Csakúgy, mint a város helyét. Nyoma se volt annak, hogy itt valaha emberek éltek.

A másik út a Kincsesbányába egy picivel arrébb induló ösvény volt - ennek kezdetét észre lehetett venni.

Innen toronyiránt igyekeztem menni: egy nagy vihar sok fát kidöntött és menés helyett a felfedezőútból mászás lett. Farönkre fel, farönkről le, gyökéren át.

Fura volt teljesen egyedül menni ebben a rengetegben és nem is nagyon tudtam megitélni, milyen lassan haladok. Sokkal lassabban a vártnál, mert hát mászni kellett és nem lehetett sietni.

Ekkor láttam, hogy valahogy mégiscsak a patakparton kellett volna menni, mert már majdnem a bányánál voltam - csak a patak rossz oldalán.

Egy kis vízben és sárban gázolás után ki is másztam a patakból. bele egy csalánosba.

Innen megváltás volt a meddőhányóhoz érni. Ez a meddőhányót a műholdképről is látni lehetett, ezt jelöltem be offline térképemen, mint követendő célt. Gondoltam, innen már megtalálom a többit.

Nem volt most időm átnézni a kavicsokat, remélem, legközelebb körülnézek és talán találok ott valamilyen szép kristályt. Vagy nem.

Mindenesetre, ezt a kupacot meg kellett mászni.

Ez nem volt annyira egyszerű, de sikerült és már ott is álltam a bánya bejáratánál.

A Kincsesdoboz fénykora az első világháború idejére esett. Ekkor nyitották meg ezt a bejáratot, nyolcvan méterrel a korábbi alatt.

A fentebbi gazdag tellér folytatását keresték és találták meg.

Főleg ólmot és ezüstöt bányásztak itt egészen 1928-ig, amikor az osztalék már csak 5 cent volt részvényenként, szemben a korábbi, sokkal nagyobb hozammal. 1919 után a bevétel folyamatosan csökkent.

A bánya azonban itt maradt - lezárt bejáratán át kis forrás fakad és csatlakozik bele a Cottonwood-patakba, ami aztán belefolyik a City Creek-be, amit aztán megiszunk.

Az egésszel az az egy probléma, hogy itt 80%-os tisztaságú ólmot bányásztak. 

Szerencsére a vízminőséget jóval lejebb, a vízművek területén ellenőrzik.

Valószínűleg amikor a bánya bezárt (azaz az utolsó bányász is elment) senkinek se volt kedve lecipelni innen a boilert (két fotóval feljebb) és a lánctalpast, amit egy tábla alapján valahol itt az USÁ-ban  gyártottak. (Valahol láttam itt egy másik ketyerét, ami Írországban készült, de arról valahogy nem sikerült a fotó,)

Találtam pár hordót is, gyorsan megnéztem őket, hátha televannak ezüsttel, de csak pókokat tartalmaztak nyomokban.

Itt nagyon meglepődtem: a bejárathoz vezető út megmaradt, bár már kezdte benőni a növényzet. Simán le lehetett sétálni a mocsárba, ami a völgy alját borította.

Az volt az érzésem, hogy valamikor itt felduzzasztották a patakot és azért volt lenn ennyi víz.

De ennek megvizsgálása is legközelebbre maradt.

Akkor majd jobban meg lehet mindent vizsgálni.

Ami ott van, az már nem szalad el.

Megvár.

Kreatív névadás

Puppeyval sétálva láttuk meg a közeli apartmanház új nevét.

Gardenview.

Az épületnek nincs kertje. A közelében nincs kert. A lakóknak nincs kertjük.

Kilátás az van: egy utcára, egy parkolóra és a megyei önkormányzat székhelyére, a "vármegyeházára".

Egyre jobban meg vagyok győzödve arról, hogy a kreatívok, akik ezeket a neveket kiszenvedik magukból, valami varázsgombán élnek.

Jó, tudom, a utahiak - és általában az amerikaiak - rosszak névadásból. Salt Lake Citytől délre ott van South Salt Lake (amit egy időben hiába próbáltak átkeresztelni SoSoLa-ra, pedig az jobban hangzana) északra meg ott van North Salt Lake.

Délebbra ott van West Jordan és South Jordan. Jordan az nincs. 

Most meg itt van a Garden View apartman. Ami lehetett volna Blackjack, mert a 2100 S-en van, amit a helyiek 21ik utcának hívnak és a 21 az a blackjack. Vagy lehetett volna csak úgy 21. Vagy BW, Black and White a legújabb festésről. 

De Gardenview, amikor se garden, se view?

Míg ezen morfondíroztam, Puppey elkezdte rágcsálni a komplexum tábláját, úgyhogy gyorsan nyúlcipőt kötöttünk. 

Rejtőszín

Mindig meglepődök, amikor meglátom az őzet (egy szakember biztosan megmondja, hogy ez nem őz, hanem egy “mule deer” de számomra ha agancsa van, szarvas, ha nincs agancsa, akkor őz). 

A lényeg, hogy alig lehet észrevenni az erdőben. 

Csak akkor jól kivehető, amikor Puppey észreveszi és hisztériás rohamot kap. 

Kajakozás a Nagy-Sós-tón

A rekord hó megmentette a tavat a kiszáradástól. Pár évre.

Addig is, mielőtt ez bekövetkezne, nyár elején elmentünk evezni. Nyár elején, mert a 25-28 fok még pont jó a vizen. 

Ilyenkor még a legyecskék se bújnak elő. Ezek a legyecskék nem bántanak, de mi nem vagyunk sirályok , hogy tátott szájjal rohanjunk közéjük. 

Csak ki akartunk lapátolni egy kicsit, hogy a hosszú tél urán kipróbáljuk a kajakot, de mire észbekaptunk, már a Black Rock fele lapátoltunk. 

Yodával voltunk itt először, akkor a visszahúzódó tó partján üggyel-bajjal és jobbára száraz lábbal eljutottunk a Fekete-sziklához. 

Azóta többször eljöttünk ide gyalog és a tó egyre messzebb volt a távolban. 

Most, ahogy egyenletesen lapátoltuk a sós vizet és a só kiült az evezőkre, a karunkra, mindenünkre, láttuk, hogy szikla megközelíthető vizen. Nem annyira, mint amikir a nagyérdemű a szikla tetején táncolt, de azért a minimális mélység megvolt, hogy a kajak partot érjen. Csak a végén kellett kiszállni és hajóvontatni. 

A vízhatlan zsákból elővettük az elemorzsiát. Ettünk és főleg ittunk. 

Visszafele megnéztük, hogy lehet majd máskor kikötni a Gardield fürdőhely hült (épp most forró) helyén.  

Láttuk, hogy a partot ölelő zátonyok, anikre tavaly partraszálltunk, mélyen víz alatt vannak. 

Reméljük, ott is maradnak. 

Szinesvíz

Hiába kerül négy liter ebből a löttyből 3.29-be, nem merem kipróbálni. 

Vakírásos villanyroller

Az okosabbik Ribizli vette észre, hogy a bérelhető villanyrolleren van egy Braille-írásos szöveg. 

Valamikor olvastam egy könyvben, hogy a vak szerző gyerekkorában rendszeresen bicajozott a szomszédság rémületére. 

A felirat azonban nem a vak vezetőknek készült, hanem azoknak a vakoknak, akik véletlenül megtalálják az esetleg szanaszét hagyott rollert amitől nem tudják használni a járdát és akkor el tudják olvasni, hogy mi ez és kié. 

Ha megtalálják a feliratot. 

És ha ez érdekli őket abban a pillanatban, amikor eltaknyolnak a rollerben. Vagy utána. Akkor felhívják a rolleres céget, akik kiküldenek egy töltőembert (szakszóval juicer), hogy vigye el a járgányt az útból. 

Erről az a régi vicc jutott az eszembe, hogy a vaknak a kezébe adnak egy reszelőt mire megtapogatja és azt mondja:

- Ki írta azt a hülyeséget?

Puppey problémája

- Azonnal ki kell mennem, azonnal, most most most! - ugrált körbe Puppey.

- Várj, 42 két fok van kinn!

- De ki kell menni, ki kell menni, ki kell menni, most most most! - azt hittem a fák hívják a fiatalurat és gyorsan felcsatoltam Puppeyra a pórázt és elindultunk kifele.

Engem már az udvaron mellbevágott mind a 42 fok és éreztem, hogy árnyékom beleég a járdába.

Puppey elindult a szomszéd háza és kutyája fele, megállt és hangosan ugatni kezdett, majd mint aki jól végezte dolgát visszaiszkolt a jó hűvös házba.

- Ezt jól megmondtam neki - sóhajtott elégedetten és bebújt kedvenc szekrényébe.

Véletlen egybeesés

Hyrum James Smith 1847 október 31-én született és július 15-én halt meg 1929-ben és Brigham City temetőjében nyugszik. 

Hyrum James Smith szintén október 31-én született 1847-ben és 1929 július 15-én halt meg és Riverdaleben nyugszik Idahóban. 

Mekkora az esély arra, hogy két ember azonos névvel ugyanazon a napon szülessen és haljon meg?

Miután megírtam Coalville sziklarajzairól és felirataról a bejegyzést, elkezdtem utánanézni azoknak, akik bekarcolták nevüket a sziklába. 

Ekkor találtam meg a két azonos nevű embert, akik ugyanakkor születtek és haltak meg. 

Szerintem nem biztos, hogy Hyrum Smith 1 és Hyrum Smith 2 véste nevét fel Coalville szirtjébe. (Erről majd máskor.) 

Most azon gondolkodom, hogy itt két emberről van szó akik két külön temetőben vannak vagy esetleg egy emberről, aki két temetőben alussza örök álmát. (Ez nem lehetetlen és nem is olyan nag kunszt, gondoljunk csak Koppányra például.)

Nekem a második lehetőség tetszik jobban, mert a poligámia betiltása után a mormonok feleségeiket különböző államokba költöztették és folyamatosan utaztak a menyecskék közöt. 

Amikor aztán Hyrumunk meghalt - végkimerülésben vagy másban, ki tudja, feleségei holtában is megosztoztak rajta. 

Hogy ki melyik részét kaphatta, nem tudom, de a történet az érdekes. 

Coalville üzenőfala

- Itt meleg van - mondta Puppey sértődötten.

- De az alagútba nem akartál menni.

- Mert ott huzat volt.

- Meg akarom nézni a sziklarajzokat. Gyere! Meg az alagutat is!

Az alagút persze nem alagút volt, hanem egy vízvezeték, amit a mormon telepesek vájtak a sziklába, hogy a vizet a sziklafal egyik oldaláról átvigyék a másikra.

A vízvetét alagútja a bejáratnál görnyedten járható volt, majd fokozatosan szűkült és a közepén már csak négykézláb lehetett elférni levett hátizsákkal, majd az alagút ismét kiszéletesett és lett benne hely a kijáratnál.

Teljesen olyan volt, mintha két oldalról kezdték volna vájni a sziklát és mire középen találkoztak, mindkét csapatból kifogyott volna a szufla.

Miközben Puppey fenekét követtem négykézláb a sötétben, reméltem, hogy a finom porban nem fogok beletenyerelni vagy beletérgyelni egy százötven éve elhagyott üvegdarabba.

De nem. 

Idővel megláttam valamit, ami nem Puppey feneke volt, hanem valóban a fény az alagút végén.

Kijutottunk a másik oldalon és mehettünk is vissza.

De mondom, nem azért jöttünk, hogy lyukakban mászkáljunk, hanem, hogy megnézzük a sziklarajzokat. (jó, Puppey azért jött, hogy lefeküdjön az árnyékban). 

Észak-Utah nem bővelkedik sziklarajzokban, reméltem, ezek jobbak lesznek, mint a Centervilliek.

Amikor idejöttek a mormonok, látták, hogy az indiánok az elmúlt kétezer évben telefirkálták a sziklát mindenfélével, úgyhogy ők is így tettek - csakúgy, mint az El Morrónál Új-Mexikóban vagy az Inscription Rock-nál Wyomingban.

Engem a bal oldalon álló elmosódott alak határozottan a Moqui Királynőre emlékeztetett. Csak ebből sokkal kevesebb maradt. Elmosta az eső vasfoga vagy mi. De a királynő itt ugyanolyan prominens helyen állt, mint a másik királynő Utah másik felében tudatva az érkezőkkel, hogy ez az ő földje, ő népe, ő sivatagja vagy valami ilyesmi.

A legtöbb rajz elmosódott volt, de középen, a királynőtől jobbra a kutyáját sétáltató embert simán beazonosítottam. Egy ilyen jelenetet egy kutyás mindig felismer. A kutya (középen) szerintem azt mondja türelmetlen gazdájának (középen jobbra), várj, amíg idekakilok, aztán mehetünk a medvére. Úgyhogy a vadászok (bal szélen) várnak, amíg az eb dolgozik.

A másik jelenet, felül, szintén könnyen értelmezhető. A Sárga Indiánok fenyegetően közelednek a Vörös Indiánhoz. Az alakokon jól látni a hierarchiát, harcos van egy tollú, van két tollú és van tollatlan.

A bunyót láthatóan a két kéttollú intézi el egymás között, a Vörös Pasas mintha meg is lenne lyuggatva, míg a sárga elégedetten rázza ki kezéből a csata fáradalmát és büszkén mutatja, hogy megvan mind az öt ujjam.

Azt olvastam, hogy a régészek a sziklafal lábánál találtak festékmaradványokat, amit helyi kövekből a művész itt helyben kevert ki és alkotott fel a falra. (Arról, hogy egyes politikailag korrekt komiszárok szerint ez miért nem művészet, majd egyszer később.)

Természetesen a fenti freskó értelmezése teljesen személyes és tudománytalan, de mint minden művészet, ez a rajz is nagy teret enged a fantáziának és a gondolkodásnak és ettől jók és érdekesek. 

Amivel a telepesek felülírták és kiegészítették az indiánok rajzait, néha kevésbé érdekes. (Nem tudom, hogy abban, hogy a korábban itt jártak rajzaira és rajzai mellé rajzoltak, mennyi a megszüntetve megőrzés és mennyi az "itt járt Jocó" életérzés.

Az aláírások láttán az írás degresszív fejlődése itt egyértelmű volt: minél régebbi volt az aláírás, annál jobban szebben és nagyobb műgonddal volt bekopácsolva. A végén meg csak odamázoltak valamit, amit le is mosott az eső.

De hogy ki volt az a Hettie és mit csinált Dr Peck-kel a sziklákon és hogy Peck doktor volt-e valóban vagy csak a kopácsolás mestere, nehezen fogjuk megtudni. Mert a korabeli pletykalapok nem maradtak fenn.

Az is egy nagy rejtély, hogy ki volt az a Hyrum Smith, aki 1871-ben nagy műgonddal felvéste a nevét ide. A mormon vallás alapítójának a testvérét Hyrumnak hívták, de ő 1841-ben mártirizálódott (meglincselték), hasnló nevű fia pedig meghalt. Szóval ez egy másik Hyrum, csak a végtelen regiszterekben nem találtam nyomát. (UPDATE: találtam!)

A három Los Angelesből érkezett utazót ezért ma nem csak a Colosseumnál tartóztatnák le, de akkoriban ez még bevett viselkedésnek számított, picit korábban a kor vezető amerikai régészei is lelkesen aláírtak minden ásatási területet.

Az azonban biztos, hogy 1947-ben eljutni Coalville-be Los Angelesből nagyobb tett lehetett, mint ma elrepülni Olaszországba.

Azt se fogjuk megtudni, hogy mi történt 1933 március 18-án, kivéve, hogy egy disznó formájú pacával takarták le később.

Fantáziám ahhoz is kevés, hogy a felette levő elmosódott sokkal régebbi Vörös Pacát értelmezzem.

Manapság az ötven évnél régebbi dolgokat megtartják és az új graffitit letörlik. Hogy B. B. mit törölt le és mit akart mondani a kunkori lábakon álló lavórjával úgyanúgy nem tudjuk, mint, hogy mik lehettek a a körülötte levő vörös rajzok. Talán az absztrakt művészet első helyi próbálkozásai. Az alábbi kép bal oldala meg az első Szputnyik ábrázolás időszámításunk kezdete körénykéről. Vagy a napocska, amint kiégeti a művész agyát a sziklafal előtt.

Jó volt a Coalville Ledge-t nézegetni, de meleg volt, úgyhogy inkább elindultunk tovább megnézni a temetőt, meg a várost és remélkük, a közeli víztározóra is lesz idő.