Lávaalagutakban

A vihar és a szivárvány után bátran nekivágtunk az ösvénynek és mentünk megkeresni a lávaalagutakat.

Idahóban, meg Utahban is láttunk már lávaalagutakat, de ezek kimaradtak, mert régen a Snow Canyonban nem lehetett kutyával túrázni tavalyig. Tavaly megnéztük Jenny szurdokát, idén a lávaalagúthoz mentünk.

Vörös sziklák és vörös homok.

Fehér sziklák és fehér homok.

Fekete sziklák.

Fekete homok nem, nemcsak mert ez a láva még csak tizenhétezer éves és nem volt ideje elporladni.

A lyuk pereménél elővettük fejlámpáinkat és leereszkedtünk egy hosszú, éles kövekkel teli üregben találtuk magunkat.

Az üreg úgy húsz méteren át folytatódott az egyik irányba, majd elágazott és egy-egy nagy kamrában végződött.

Lenn nem volt ösvény, fény, semmi, csak fekete sziklák, amiken átmászva előbbre lehetett jutni.

Eleinte magunk mögött még láttuk a kijárat fényét, aztán egy kanyar után az is elenyészett.

Amikor elértünk a barlang végére, ahol szerencsére nem voltak függőleges aknák, megfordultunk és kievickéltünk az alagútból.

- Van még három ilyen - morfondíroztam - majd megnézzük őket jövőre. Most nézzünk vörös sziklákat és kaktuszokat.