Az elhagyott állatkert

Senki se járt a 66-os út elhagyott szakaszán. A forgalom az autópályán dübörgött, az út meg a mienk volt.

A "város" közel volt a benzinkúthoz, még lassú, óvatos csigatempóval is. Nem akartam, hogy az alig járt úton belevezessek egy gödörbe.

Az út hirtelen a semmibe vezett, elfogyott az aszfalt és a földutak többfele vezettek tovább. Be a városba, fel az elhagyott hídra és az állatkert fele.

Two Guns, aki az elhagyott benzinkutat is üzemeltette, nagyban gondolkodott. A közeli szurdok peremére épített egy állatkertet és szurdok falából nyíló barlangot turistalátványossággá alakította,

Ez morbid volt: a barlangban negyvenkilenc apacs rablót égetett pecsenyévé pár navajó harcos, miközben a tűzhalálra ítéltek halotti dalaikat énekelték. Mivel ez Two Guns szerint nem volt elég izgalmas történet, teleépítette a barlangot, mintha az indiánok ott laktak volna.Aztán elkezdte a megpörkölt koponyákat is árulni szuvenírként. Amikor a koponyák elfogytak, gyorsan kerített újabbakat, elvégre az üzlet, az üzlet.

Two Guns az üzletet állatkerttel bővítette, ahol helyi vadállatokat mutatott be az utazóknak. Ezt a lehető legkisebb elérhető helyen tette, szóval a pumák ketreceit ma talán egy csirkének se adnák oda.

De mindez a múlté, Two Guns állatkertje, benzinkútja mind elenyészett, csakúgy, mint a szomszédos, rivális kisáros, Canyon de Diablo.

Oda ma már könnyen járható út se vezet, úgyhogy kihagytuk és inkább átsétáltunk az állatketből át a Canyon del Diablo völgyén a város helyére.

Az apacsok barlangját kihagytuk és beóvakodtunk a házak romjai közé, ahol a meghajlott gerendák teljesen olyanok voltak, mint egy Dali festmény.

Arra gondoltunk, hogy a kőfalak kortalanok. Állhatnak így elhagyatva hatvan vagy akár hatszáz éve is.

Mi elfáradtunk. A metorkráter, a benzinkút és a városka egy délelőttre meglehetősen sok volt a tűző napon.

Ideje volt visszemenni fel a hegyekbe, valahova, ahol tényleg nyolcszáz éves romok vannak és hűvös.

Állatkerti fotoséta

Tudom, hogy bálnákról szól az eredeti vers, de a kiszsiráfhoz is illik:
- Nem mehetsz el fiam Péter, nem vagy még egy kilométer.




A baba, aki ebben a babakocsiban ült, nagyon szerethette a pattogatott kukoricát pattogtatni.



Az oroszlán meg királyhoz méltatlanul próbált bejutni otthonába és szerintem azt mondta, "Vilma, engedj be!!!"

Princess Alice

Princess Alice (vagy Aliz) akkora volt, mint egy elefánt. Mert egy elefánt volt. Az első ormányos, aki a 12000 éve kihalt mamutok után elvetődött Salt Lake Citybe.

Egy vándorcirkusz hozta 1916 körül.
A princesst valami perverz oknál fogva Theodor Roosevelt lányáról nevezték el.

A gyerekek imádták és a mormonoknak már akkor is sok gyerekük volt. A gyerekek nem akarták, hogy Princess Alice tovább vándoroljon a cirkusszal és összedobtak 3000 dollárt (ma 70000$), hogy vegyék meg Alice-t.

Megvették.

Ekkor már volt Salt Lake Cityben állatkert, 137 dollárbol csinálták pár évvel korábban és volt benne két mókus, két róka, pár madár és óriási szenzációt jelentett, amikor szereztek két szarvast is.



Az állatkert a városi parkban volt, a Liberty Parkban és itt építettek Alicenak egy házat. (A közelben talán áll is egy új szobra egy kertben.) Amiből rendszeresen megszökött és bejárta a várost és kiette a répat a mormonok veteményéből és felmászott a nem mormon negyedbe és szerette leszaggatni a kiteregetett ruhával teli szárítóköteleket.

Végre volt mit írni az újságokban, ahol rendszeresen közölték, merre jár Alice.

Egy gazdag helyi család, a Hoggle-ék segítettek megoldast találni, egyik birtokukat patakkal, prominens helyen, az Emigration Canyon bejáratánál, szemben a This is the Place-szel felajánlottak a városnak, hogy ott legyen az igazi állatkert. (Az Emigration Canyon a mormon Vereckei hágó.)



Az állatkert ma is itt áll és az akkor harminc feletti Alice békésen leélt ott még több, mint negyven évet és csak egyszer szökött el: akkor kitépett egy fát tövestől, lehet, mert zavarta a madárzaj és visszament kifutójába többet nem szökött el.

Valentine-napi szolgáltatás

El Paso állatkertje egy zseniális Valentin-napi ötlettel állt elő.

Nem (csak) szivecskéket lehet venni, hanem állatokat elnevezni. Méghozzá nem is akárkiről lehet ezeket az állatokat elnevezni, hanem az ex-ekről, a volt szerelmekről. Az elnevezhető állatkák pedig a csótányok közül kerülnek ki. Ezeket a csótányokat aztán az állatkert lelkes dolgozói elviszik a meerkatoknak, amik lelkesen elropogtatják őket.

Annyi kérés érkezett, hogy az akcióba más csótányevőket is bevontak, végül pedig annyi kérés érkezett, hogy az akciót csótány hiányában befejezték. Én így is attól félek, hogy a meerkatok nagyon el fognak ott hízni...

Valóra vált rémálom - Óriásrovarok

A poszméh akkora volt, mint egy felhízlalt királypingvin.

A poszméh barátságtalanul bámult bere a virág kelyhébe és néha zizegett.

Nagyjából -szó szerint- megtestesített mindent, ami elegendó ahhoz, hogy egy életre elfelejtsem a méhecske szót.



A lepke meg volt olyan moróz, mint egy B-kategóriás sci-fi-ben a földiek agyát szürcsölve leszívó idegen lény. Pillangó, pillangó... hol a chemotox?



Az imádkozó sáska már kifejezetten barátságos volt. Amennyire egy imádkozó sáska az lehet. Ő volt a jóindulatú idegen a sci-fikből, aki csak a legelvetemültebb földlakokat tépi derékban ketté.



Az állatkert rendszeresen rendez kiállításokat mozgó és hangos műanyag lényekből. Voltak a dinók, most meg rovarok árasztották el az állatkertet.
Érdekes volt.
Mondjuk nem biztos, hogy jobban megszeretem ettől a tarantulákat.