Lemaradtunk

- Erről lemaradtunk... - sóhajtottam a Tekoi rakétamotor tesztelő terület bejáratánál, szemben az Orr-tanyával.

Rakétamotort itt már évtizedek óta nem tesztelnek és a katonák is eltüntek innen, pedig egy időben a legtöbb felirat kétnyelvű volt itt: angol és orosz, mert a rakétamotorok elcsendesülésével megsemmisítésre váró vegyifegyvereket tartottak itt (is). A szovjet ellenőrök pedig értékelték, hogy nemcsak angolul írták ki, hogy ebédlő.

Aztán elmúlt a hidegháború, elmúlt a Szovjetúnió és a bázison filmeket forgattak, aztán már azt se és megmaradt épületek az enyészeté és a helyi indián törzsé lett.

Ekkoriban lehetett bejutni a komplexum maradékába: a hátsó bejáratnál még a drótkerítést is eladták és ha száraz volt az idő, akkor körbe lehetett autózni.

Ekkor kellett volna megnézni, mi is van itt - de mire észbekaptunk, az összes maradék épületet ledózerolták és a törzs mind a harminc tagja egyetértett azzal, hogy ha már az atomtemetőt nem tudták összehozni, akkor mit csináljanak: újra bekerítettéka területet és az Antilop-szigeten vettek pár bölényt.

A bölényeket szabadon engedték a bázis helyén. A többi meg majd csak lesz valahogy.

Iosepába meg úgyis mindig el lehet menni.

Szovjet bunkerekben

- Ott van!

A buján tenyésző növényzet egész jól elrejtette a lejáratot.

Természetesen, amikor Ribizli lát egy lejáratot, akkor lemegy.

Persze utahi reflexei élnek és nézi, hogy hova lép.

Vagy mire.

A bunker lakója egy békésen alvó sikló volt, de rá se szeretnék lépni.

Meg hát Magyarországon van vipera, jobb, mint a csörgőkígyó, viszont cserébe nem csörög, csak ha táncol.

Az óriási hodály végén derengett a fény, de a földalatti komplexum meglepően nagy volt és a bejárat fénye hamarosan eltünt a távolban.

A Lófingató-hegy tetejébe ásott bázist a szovjet légierő használta tartalék kommunikációs központként. 

Az elképzelés az volt, hogy "van másik". Ha a gonosz imperialisták kilövik az egyik kommunikációs központot, akkor ott a következő.

Mi két, egymással össze nem kötött bunkerrendszert találtunk. Azt olvastam, hogy van egy harmadik is. Azt nem tudom, hogy ezek is tartalékok voltak-e vagy mindhárom egyszerre kellett a légierő koordinálásához.

Az mindenesetre látszott, hogy a földalatti monstrum az örökkévalóságnak készült a hatvanas években.

Helyenként látszott, hogy az örökkévalóságnak is van határa.

Mozdítható dolog nem maradt itt, hacsak valaki nem téglában vagy járólapban utazik.

Valahogy ez a virágmintás, geometrikus padló számomra éles ellentétben állt a bunkerek céljával és kinézetével.

Esetleg Vasarelly tervezte a padlót?

Amennyire tudom, a szovjetek kiásták a bunkerek helyét, beeresztették az óriási betonelemeket, visszatemették őket és amikor minden elképszült, a legtöbb csűr méretű teret apróbb szobákra osztották.

Ezeknek a téglafalait több helyen lebontották, de a legtöbb teremben még megvannak.

Nekem az osztatlan, egylégterű helyiségek tetszettek, ha lehet ezt a szót használni.

Érdekes volt, izgalmas volt, de a 17 szobás troglodita paradicsomból jó volt visszatérni a felszínre.

Ezért se kerestük most meg a harmadik komplexumot, kettő pont elég volt a boldogságunkhoz.

Kinn jobban figyeltük, hogy hova lépünk: a szellőzők rácsai gyakran végezték a MÉH-telepen.

Legnagyobb meglepetésünkre, helyenként még maradt pár fémtárgy is a felszínen.

Érdekes volt és szomorú: mennyi feleslegesen elpocsékolt pénz, erőforrás, munka, fiatalság.

Jó volt megnézni, de aztán jó volt lenézni hazafele a hegytetőről és látni, hogy a világ még létezik.