Henderson Ultra

Negyvennyolc óra + Egy tó + Sok futó = Nevadai kirándulás.

Mi már előző nap regisztráltunk, hogy a verseny napján ne kelljen ezzel vesződni - nem sejtettük, hogy a chip-et, ami megcsipogtatja a számlálót, csak a verseny napján lehet felvenni, úgyhogy nem szabadultunk meg a másnapi sorbanállástól.

A hangulat jó volt, tipikus vegasi futásnak néztünk elébe.

Természetesen ott volt az összes csendesőrült futó, egy napra még Elvis is benézett egy rózsaszín Cadillac-kel.

A szervezők is komolyan vették a vegasi hangulatot.

Persze mindenki tudta, ez a futás vidám, de ugyanakkor komoly dolog is, szóval a legtöbb versenyző igyekezett nem elbohóckodni a dolgot.

Felmerült, hogy itt táborozzunk le a tó partján, mert itt jó a hangulat és közel vannak futók és a büfésátrak, de inkább harminc kilométerrel arrébb költüztünk.

Hogy miért?

Azt megírom holnap.

Száraz kútnak száraz partjától az utolsó hágóig - Pony Express

 

Integettünk és tapsoltunk a fura mozgású fickónak, aki hálásan visszabiccentett. Ha megelőztünk egy futót, mindig tapsoltunk neki és integettünk, vagy olyanokat mondtunk, hogy "hajrá", meg "you can do it", meg ilyenek. Jót tett a morálnak és mi is elfoglaltuk magunkat valamivel. Ha valaki kutyával futott, annak Yoda is vakkantott valami biztatót. Nagyjából ugyanazokat az embereket kerülgettük és ugyanazokkal a kísérőkkel találkoztunk. Látásból már mindenkit ismertünk errefele. Volt, aki ebédünket is megcsodálta.

Ha épp valaki WC-re ment (futott, vonszolódott), igyekeztünk másfele nézni, mert hát itt még bokorkúrára se volt lehetősége. A guggoló futó az hangyabolyt nézeget. Pont.

- Ott van valami! - mondta Yoda és valóban, ott volt valami.

- És?

- Nézzük meg! Nekem is kell egy kis szórakozás és pisiszünet!

A valami az egy száraz kút volt. Vályuval.

Valamikor itt éltek emberek és próbálkoztak állattartással, aztán feladták.

A fura mozgású fickó egyik lábát húzva elvonszolódott mellettünk. Amikor kezdtük, még egészséges volt, mostanra enyhén amortizálódott, de ment, ment keményen. Yoda szerint nem tudta, hogy feltalálták az autót.

Mi adtunk a futóRibizlinek egy kis szalonnát és elkezdtünk mászni felfele a Dugway Hágóra.

A kevés komoly szabály egyike az, hogy a kísérők nem állhatnak meg a Dugway Passra felvezető szakaszon, mert szűk. Ez eleinte amerikaias túlzásnak tűnt, általában, ami az itteniek szerint egy keskeny út, az egy kétsávos országút egy kevésbé tágas európai országban, de a négy autó széles Pony Express Trail hirtelen másfél autó szélesre fogyott és úgy kapaszkodott át az utolsó -és egyetlen komoly- meredeken.

Pedig itt voltak fák is, kisebb erdők és bokrok. Szóval itt szívesen mászkáltunk volna. Lefele lett volna egy jó hely, de ott láttuk hosszú idő óta az első nem a futáshoz köthető embert: valaki ott táborozott és nem akartunk úgy megállni, hogy a futóRibizlit bámulja pisilés közben páholyból.

Arrébb aztán lett egy jó hely, a furamozgású ember két haverjával elbrékelt mellettünk, mi pedig a lehető legjobban töltöttük az időt: rutinosan kipakoltuk a székeket, ettünk és sárkányt eregettünk. Ribizli is beért minket, evett, ivott, feltöltöttük a kulacsait és megbeszéltük a következő találkozót.

Elhaladtunk egy leágazáson, amit megjelöltem, ide vissza kell jönni: itt a közelben a sivatag egy adott pontján lehet kristályokat ásni. De ezt majd legközelebb. 

Most a futóRibizli számításai szerint volt még 4-5 mérföld.

- HAJRÁ! - mondtam a fura mozgású egyénnek, aki tüdeje után fél kiló homokot is kiköpve felelt:

- Már csak nyolc mérföld!

Monumentális ultra

- Mi lenne, ha futnék nyolcvan (80) kilométert? - kérdezte az okosabbik Ribizli.
- Fuss - feleltem.
- A Monument Valleyben.

Akkor se pukkantam meg a sárga irigységtől. A nyolcvan kilométer csak számtanpéldában létezik. A valóságban olyan nem lehet. Nincs.

Mint kiderült volt, így hamarosan ott álltunk Monument Valley közepén, hajnalok hajnalán, amikor még a Nap se vakarta ki magát a horizont alól.

- Ti majd mit csináltok?
- Iszunk kávét.



Az okosabbik Ribizli elfutott és hamarosan sok-sok hasonlóan zakkant alakkal falták a kilométereket (mérföldeket) és közben a navajók előjöttek hoganjaikból és éljenezték őket.



Aztán felfutottak az egyik mesá-ra. Aztán lefutottak róla.

Becsületükre legyen mondva, még le is mertek nézni!



Aztán futottak tovább. Néha homokban, néha úton.



Olyan helyekre elfutottak, ahova általában nem engednek be sápadarcút, néha még akkor se, ha fizet.



Rengeteg ementálisajtot láttak, meg sziklákat.



Igazából én azon csodálkoztam, hogy látnak egyáltalán.



Nyelték a port, felvették a kamáslikat és mentek.



Aztán megint fel kellett futni és jött a vihar, ami majdnem lefújta a futókat a fennsíkról.

De nem fújta le.



Mire észbe kaptam, Ribizli lefutotta a nyolcvan kilométert és még be se estelledett. 11 óra 54 perc telt el. Ennyi alatt futotta le a nyolcvan km-t. És még menni is tudott utána!