Egy android a sivatagban

A sivatagba (többek közt) egy Motorola Androidot vittünk. Volt benne GPS, 3G. Ezt a sok betüt sok-sok $-ért adták. (A GPS-t speciel ingyen igérte a cég.)

Tetszett a kütyü. Pici volt és aranyos. Meg néha fura.

A hátán volt egy teljesen rejtélyes egérpad. Sokak szerint jó ötlet, szerintem néha lenyomtam vele olyasmit, amit nem kellett volna. Innen is látszott, az android nem teljesen emberszerű: az ember hátán kevés idegvégződés van, az övén meg rengeteg volt.

Ezt a sok ideget át lehetett volna ültetni az érintőképernyőbe. Annak ugyanis szüksége lett volna rá. Azt olvastam, hogy pár telefontesztelő egyenes vonalakat huzgált az iPhone és más okostelefonok képernyőjére. Az iPhone-on a vonal egyenes lett. A többin is, csak azt az egyenest vonalzó helyett ökörpisiléssel jelölték ki.

A telefon azért is furcsának tűnt, mert szét lehetett nyitni, ilyenkor előbújt belőle egy billentyűzet. Ez miért fura? Mert volt benne érintőképernyős billentyűzet is. Az Alpha Centauri négykezű droidjai bizonyára díjazták ezt az újítást, miközben hosszú nyelvükkel a telefon hátlapján levő érintőfelelet masszírozták, engem azonban ez hidegen hagyott.

Az érintőképernyő billentyűzete nem volt rossz. Igaz, jó sem. Ha nem ismertük volna az iPhone-t, jó lett volna. De ismertük.

A fizikai billentyűzet sem volt tökéletes. Valószínűleg egy-két hónap gyakorlással négy kéz nélkül is tökéletesen használtuk volna, de ekkor épp csak két kezünk és pár napunk volt.

A képernyő jó volt. A kamera jó volt - bár annyira nem, hogy fényképezzünk is vele. Szóval, nem volt jó.




Nem voltunk nagyigényűek: internetezni akartunk, telefonálni akartunk. Ez tökéletesen ment - csak megint az iPhone-nal hasonlítottuk össze a ketyerét. Ahhoz képest bonyolult volt a menü. Az iPhone megalkotói egyszerűen képesek voltak sutba dobni minden mobilhoz kapcsolódó szokást és szakítani a bonyolult menürendszerrel. Lehet, hogy sokak szerint nem, de én, a technikai analfabéta az iPhone-ig minden telefonomnál bele kellett nézzek a készülék mellé adott vaskos könyvbe. Az iPhone-nál nem. Ahhoz könyvet se adtak. A Backflipnél se kellett használati utasítás, bár a készülék kezelése bonyolultabb volt. Az Airplane mód bekapcsolásához Kasszandra intuíciója is kevés volt. Az ikonok átrendezéséhez egy idő után majdnem a sátorcövekek beverésére használt kalapácsot hívtam segítségül. A háttérkép kicserélése is gyorsabban ment volna ecsettel és festékkel, mint a gombok nyomogatásával.

A ketyere legnagyobb hibáját a GPS bámulása közben fedeztük fel. Nem azt, hogy a cég ráterhelte kártyánkra az ingyenes GPS aktivációs díját - ezt első szóra visszaadták -, hanem azt, hogy rádöbbentett a ketyere a szomorú valóságra. Ámokfutó vagyok. Egy őrült sebességmániás, akit gyorshajás miatt kizárnak az ágyugolyófutamról.
Gyorsabban mentünk az autóval, mintsem a ketyere letöltötte volna a műholdakról a térképet.

Mindezek ellenére szerettük. Jó telefon. Szép telefon. Aranyos telefon. Kezelhető telefon, de az az iPhone... hát, igen...



(Forrás: http://www.att-phones.org/wp-content/uploads/2010/01/att-motorola-backflip-android-phone-hands-on-19.jpg.)

Taos

Albuquerque-re azt mondtam, olyan, mint Szentendre. Még nem láttam Taost.
Taos "szentendrébb".

Taos-ban minden ház galéria, régiségbolt, vendéglő vagy kávézó volt. Esetleg nem "vagy", hanem "és".



A turisták nem fértek el a faluban. Taos Pueblo zárva volt, nekik meg valahova menni kellett és úgy látszik, sokan, hozzánk hasonlóan, nem akartak kaszinóba menni.

Inkább shoppingoltak.



Taosban nagyon barátságos boltok vannak. A tulajdonosok kiírják, "Pets Welcome". A bolt elé még kis tálka vizet is kitesznek a "pet"-nek. Yoda láttán meg fogadásra hívtak minket.

Lehet, válság van és kell a bevétel.



Szerettük Taost.
Barátságos volt, hangulatos és kedves.

Noha jól ismerem Szentendrét, még sosem láttam ennyi régiségboltot, galériát együtt. Azt hiszem, ha ezentúl ilyen helyet kell leírnom, nem azt fogom mondani "olyan, mint Szentendre", hanem azt, "olyan, mint Taos".

Hogyan nem néztük meg Taos Pueblót?

Ranchos de Taos
Originally uploaded by ribizlifozelek

Taos Pueblo az UNESCO Világörökség része. Az emberiség kultúrkincse. Egy élő indián falu. Egy darab megkövült múlt. Azaz inkább sár.

Taos Pueblót ezer éve Tiwa indiánok lakják.
A faluban nincs villany, folyóviz. Az egykori több ezer lakosból mára csak kétszáz maradt - ők is talán csak azért, hogy elmondhassák, a falu tényleg lakott.
A sápadtarcú látogatóknak 10 dollárt kell fizetniük fejenként a látogatásért. Meg még ötöt kameránként. Természetesen a látogatók csak oda mehetnek, ahova engedik.

Parkolni a falu mellett lehet - az autókban elhelyezett tárgyakért felelősséget nem vállalnak. A gépkocsikat szorgos kezek addig törik fel, amig a látogatók a faluban sétálnak.

Mi eddig jutottunk.
A falu zárva volt.
Ezt sajnos csak a majdnem húsz kilométeres út végén irták ki. Talán azért, hogy bemenjünk a kaszinóba.
Nem mentünk.
Visszafordultunk és igy nem látogattuk meg Taos Pueblót.

Ferences missziók

Egy hét alatt több ferences missziót láttunk. Ezek a missziók megépítésük pillanatában sikeresek voltak. A semmiből hatalmas templomok nőttek ki a pueblók közepén. A helyi sajátosságok eltérő anyagok használatára kényszerítették a szerzeteseket, a megoldások viszont hasonlóak voltak, függetlenül attól, hogy a templomok fehér mészkőből, égetett agyagtéglákból, vagy vörös kőből készültek.

A főhomlokzatot két magas, bástyaszerű torony védte. Ehhez csatlakozott egy magas, széles, óriási fagerendákkal lefedett hajó. Az egyhajós templomból nyílt a sekrestye és innen lehetett eljutni a melléképületekhez is.

Az összes testvér kapott egy alapszintű építészi képzést: ez azonban nem jelentette az architektúra mesterségének mély ismeretét: a templomok így erőteljesek. A falak a szükségesnél sokkal vastagabbak lettek.

A zömök, erőteljes hatást az erőd-jelleg csak fokozza. A templomoknak, rendházaknak védhetőnek kellett lenniük és az két bástya-szerű torony a főhomlokzaton ugyancsak kihangsúlyozza. Ez nem utólagos ideológizálás: Santa Fé San Miguel templomában a pueblo felkelés idején a spanyolokat szolgáló mexikói indiánok uraiktól elhagyatva az utolsó emberig harcoltak, majd mind benn égtek a méteres agyagfalak között.

A templomok erődjellegét a vékony, kicsi ablakok tovább fokozták. Nem volt üveg, így szintén nem lehetett fényes, barokk épületeket emelni – különben is, az őslakosokhoz hagyományaik folytán a sötét, kevéssé megvilágított terek illettek.

Pár templomot kőből emeltek – komoly kőfaragók azonban nem voltak, a gyámpillérek így vaskosra, erősre épültek. Nincsenek bonyolult ívek – egyszerűek is csak ritkán. Az ajtók, ablakok síklefedésűek. A belső terek egyhajósak voltak.

A kolostor műhelyekkel, raktárakkal, istállókkal, paplakkal a templom oldalához támaszkodott.

Elképesztő teljesítmény volt felépíteni a semmiből ezeket az imahelyeket. A helybeliek sosem láttak vagy építettek ilyesmit. Építettek, több ezer fős városokban laktak, de azokban nem voltak ekkora közösségi terek. A berendezés nagy részét messziről, drága pénzen hozatták.

A papok hihetetlen munkát végeztek. Egymagukban térítettek meg egész városokat – sikerük azonban ritkán volt hosszú életű. A missziók többsége pár nemzedék alatt elnéptelenedett.

A második eredeti állapotában megmaradt, ma is használatba levő templomot Taos mellett, Ranchos de Taosban láttuk. Nem volt nagy és a régi plazának már csak porló nyomai maradtak meg. A régi vályogtégla (adobe) házak összedöltek, a boltok, még a turistákra szakosodottak is bezártak. Az egykori hotelben pókok és darazsak laktak; a szél az önkormányzat megfakult, a ház kiürítését elrendelő végzését lobogatta az ajtón.

A templom vidám volt – a tér szomorú.

A házak olyan rossz állapotban voltak, hogy Yodát nem engedtük a közelükbe: egy pisilés és az egész vályog plaza örökre elveszett volna az emberiség számára.

A szenátor és a zsaru

Road
Originally uploaded by ribizlifozelek

Killpack utahi mormon szenátort ittas vezetésért januárban tartóztatták le.

A szenátor még akkor lemondott mentelmi jogáról - ami csak ülésszakban jár neki. Másnap Killpack lemondott minden közfunkciójáról is.

A sajtó ugyanakkor már az ügy kirobbanásakor kérte a rendőrautó fedélzeti kamerája által rögzített felvételének nyilvánosságra hozatalát. A volt szenátor ügyvédei ezt megprobálták megakadályozni, sikertelenül.

A közel három órás felvétel nyilvános.
Érdemes a vágott verziót megnézni: a három óra jelentős része azzal telik, hogy a letartóztatott szenátor ül az autóban, a rendőr pedig várja a vérvételt lehetővé tevő elektronikus bírói végzést.

Az általam belinkelt video kilenc perces. Az eleje kicsit unalmas, bár érdekes, ahogy a fickó igyekszik eltalálni az orrát a kezével. (Amerikában a rendőrök nagyon kevés helyen szondáztatnak, ha valaki gyanús, az végig kell menjen egy egyenes vonalon, felemelt lábbal kell számoljon, stb. A szonda drága, a vonalhúzásra használt kréta meg ingyen van. Természetesen senkit sem dugnak börtönbe azért, mert nem kötáltáncos: a megbukik, jön a vérvétel.)

A szenátort a rendőr végül megbilincseli és amikor picit ellennáll, a rendőr rászól, maradjon nyugton, vagy megtézerezi. Ha meg nem engedi a vérvételt - aminek elvégzésére már volt bírói végzés -, majd hív négy markos zsarut és ők lefogják.

Ezért tetszik nekem ez a kicsit unalmas video.
Nagyon szeretném, ha a közlekedési és egyéb szabályok ellen vétő, ittasan vagy meztelenül vezető magyar politikusok is ilyen kisfiúk legyenek a közrend éber őrei előtt.

Pingvinek és drámák

I will cut your head off!
Originally uploaded by ribizlifozelek

Az alábbi bejegyzés szereplői, ideértve a kurtaszárnyú pingvineket, a képzelett szülöttei. Minden hasonlóság valós helyekkel és személyekkel a képzelet és a billentyűzet szüleménye.


- Nem tudom, mi a fenének költenek pénzt a falkland-szigeteki kurtaszárnyú pingvinekről költött népdalok gyűjtésére. A pingvinek enélkül is tudnak költeni – mondta egy nagyra becsült ismerősöm, aki a felsővoltai posztfeminista kortárs drámák elemzésével és fordításával foglalkozik.

A művészet szubjektív.
Valami vagy tetszik, vagy nem tetszik.
Van, akinek a Száz év magány az irodalom csúcsa. Van, akinek egy Lőrincz L. László, másnak Wass Albert. Van, aki a barnákat, van, aki a világosokat szereti. Akár nőről, akár sörről van szó, ez egyéni ízlés kérdése. Egyes emberek csilipaprikát esznek jalapenóval. Mások szerint a téliszalámi ehetetlenül csípős. Sokan a black metált kedvelik, mások Mozartot.

Mindenkinek más tetszik. Sokan szerintem csapnivaló könyveket, filmeket és zenéket szeretnek. Szerintük meg az én ízlésem közelít egy pöcegöröd aljához. Alulról.

Szeretem régi korok épületeit nézni. Elképzelni, mit éreztek az alkotók. Másnak az építészet csúcsa az óbudai szalagház.
Szeretem Veronését és nem kedvelem Tintorettót. Más meg azt mondja, hogy ha festészetről van szó, Butak András az Isten.

Évezredek óta műértők, kritikusok nemzedékei próbálják megmagyarázni, mi, miért szép és mit kellene szépnek tartani. A kritikusok, műelemzők többsége hosszú éveket töltött kedvenc témája tanulmányozásával. Azzal, hogy elmélyedjen a kortárs felső-voltai dráma posztfeminista vonulatának elemzésében. Mások a Falkland-szigetek kurtaszárnyú pingvineiről szóló népdalait tekintik az emberi kultúra csúcsának.

Erről hosszú tanulmányokat írnak csillogó szemekkel. Ami szerintem jó dolog – az emberiségnek szüksége van rájuk. Ők megmondják, miért jobb a déltiroli jódli a délosztrák jódlinál. Szerintük.

Számomra ezen van a hangsúly. Szerintük. Szerintem. Szerinte.

Szerintem ez így tökéletes. Azt nem szeretem, amikor a felsővoltai drámák posztfeminista vonulatáért rajongó (szak)ember ledorongolja a falklandi kurtaszárnyú pingvinekről szóló népdalok gyűjtőjét. Bár kétségtelenül ez jobb, mintha magát a pingvint dorongolná le.

Egy esztétikai elemzés lehet jó. Lehet rossz. Lehet szórakoztató. A szerző, az esztéta, a kritikus, a műértő nem tévedhetetlen.

Tökéletes, időtlen alkotás – mondta egy ismerősöm Coelho egyik könyvéről.
Mi ez a giccses szar? - mondta a másik ugyanarról a könyvről.

Vannak “mesterségbeli fogások”, vannak a “szakmának szabályai” - amiket a whitefülű elméleti szakemberek fogalmaznak meg. Igazuk van – a maguk szempontjából, a maguk szabályai szerint. Tisztelem őket. Véleményük megalapozott, sok-sok kutatással, olvasással, agymunkával eltöltött óra van mögötte.
Csak – kéretlenül – nekem ne mondják meg, amit én olvasok, amit én hallgatok, amit én nézek, szerintük miért szemét. Meg azt se, hogy amivel a másik foglalkozik, az miért rossz. Hagyjuk békében a felsővoltai posztfeminista drámát és falklandi kurtaszárnyú pingvineket.

A borotvaelen egyensúlyozó rendszerek - Abo, Grand Quivira és Quarani

San Gregorio
Originally uploaded by ribizlifozelek

Abo, Grand Quivira és Quarani három romváros egy sólelőhely közelében.

Mindhárom várost (pueblo) Tiwa és Tompiro indiánok alapították. (Az előbbiek NEM találták fel évszázadokkal később a túraszandált.) A városok a közeli sós tavakból kitermelt sóval kereskedtek.

A spanyolokat eleinte nem érdekelte a só. Az indiánokat békénhagyták.



A mexikói ezüstbányáknak azonban idővel szükségük lett sóra. A városok jelentősége megnőtt. Ferencesek érkeztek és téríteni kezdték az indiánokat. Templomot építettek, vallásos énekeket tanultak, orgonát hallgattak.
A városokat idővel több súlyos csapás érte: a korábbi kereskedelmi partnereik, a nomád komancs indiánok megtámadták őket. Egy több évig tartó szárazság miatt éhség pusztított. Apránként mind a három várost elhagyták és több száz évre elfeledték.



A városok pusztulásának több oka lehetett. Valószínűleg nem lehet egy tényezőre visszavezetni a katasztrófát. Szó van a komancsok támadásáról, a szárazságról, de az igazság valószínűleg még ennél is összetettebb. Egy élőhely - a homo sapiensé, de a többi állaté és növényé is - egy komplex rendszer. Egy-egy tényező változását a rendszer ki tudja védeni, több tényező szélsőséges átalakulása azonban kivédhetetlen volt.

Megjelentek a spanyolok. A három város lakossága többnyire békésen viszonyult hozzájuk, komoly ellenségeskedésre nem került sor. A hittérítőket is befogadták. A ferencesek hatalmas templomokat építtettek a lakossággal. Új, hatékonyabb földművelési módszereket honosítottak meg. Új növényeket és állatokat hoztak be, így az igénytelen kecskét és a birkát. Az indiánok gazdagodtak az újításoknak köszönhetően.

Lehet, ezek a tényezők is közrejátszottak a Sókertek népének pusztulásában: a megtért indánoknak addig sosem látott méretű templomokat kellett emelniük - ami addig sosem látott méretű munkával járt. A korabeli beszámolók szerint a templomépítés a nők feladata volt - a földműveléssel együtt. Lehet, az agyagtéglák és kövek egymásra rakása mellett kevesebb idő jutott a földekre: az új termények több élelmet adtak. Viszont valószínűleg gyorsabban kimerítették a földeket, mint az őshonos fajták. A városoknak ugyanakkor nemcsak a templomépítés költségét kellett fedezniük: adót kellett fizetniük a spanyol királynak: az adót sóban fizették. Több sóra volt szükség, mint a hagyományos kereskedelemben, ezért ez is többletmunkát kívánt.



A templomok felszerelése sem volt olcsó: az oltárok, keresztek, miseruhák Mexikóból érkeztek, az orgonákat viszont egyenesen Spanyolországból hozatták. Valószínű, hogy a hagyományos kereskedelmi partnereknek, például a nomád indiánoknak kevesebb só jutott. A kieső forgalmat új luxuscikkekkel, késekkel, fémtárgyakkal pótolták, ami felhívta a préri népének figyelmét a sókertiek növekvő "gazdagságára". Érdemes volt megtámadni őket: sót nehezebb rabolni és még nehezebb elvinni. Vasfegyverért, szögét, késért érdemes kiásni a csatabárdot és bennehagyni az első baltás helybeli fejében. Cserébe lehet vinni a baltáját. A hallatlan értéket jelentő lovakat és érdemes volt meglovasítani: a préri-indiánok számára a ló egy fantasztikus, hatalmas mozgékonyságot jelentő újdonság volt.



A birkát és a kecskét is el lehetett hajtani. Pár pulykáért nem volt érdemes hadjáratot indítani, pár tucat birkáért már igen. A rablóhadjáratok egyben visszavágást is jelentettek: a városoknak közre kellett működniük a rabszolgakereskedelemben. A spanyolok préri-indiánokra vadásztak, hogy rabszolgaként bányában dolgoztassák őket. Az őslakosok kulturális öröksége meggyengült: a papok megtiltották, hogy hagyományos (pogány) díszítéssel lássák el cserépedényeiket. A régi vallást gyakorolták - a romok között mindhárom településen több kivát is találtak, de valószínűleg az óhitűeknek is részt kellett venni az újhitűekkel együtt a ferencesek szertartásain. Lehet, a régi istenek már, az új pedig még nem adott elég összetartó erőt a közösségnek.

Az új állatok megváltoztatták a környezetet: a birkák, kecskék mindent megettek és ezzel elősegítették az elsivatagosodást. Az új fajok által kimerített földek így gyorsabban tönkrementek szárazság idején. A bosszúra szomjas nomádok végigrabolták a városokat és még jobban elpusztították a termést.



Elsőnek a legjobban védhető, de forrással, patakkal nem rendelkező Gran Quivira - korabeli nevén Las Humanas - adta fel. A nagyjából kétezer lakosú város lakói medencékben fogták fel a csapadékot, ezzel öntözték kertjeiket és ezeknek a tározóknak a vizét itták. A csekély készleteket szinte mind a városfalakon belül tartalékolták, mégis, Grand Quivira volt a legsebezhetőbb a három testvérváros közül: a vízfogyasztás megnövekedése és a szárazság együtt kimerítette a vízkészleteket és lerontotta a terméshozamot.



Grand Quivira visita volt, azaz olyan település, ahol nem volt állandó misszió. Ez a települést kéthetente meglátogató ferences szerzetest nem akadályozta meg abban, hogy egy minden addiginál nagyobb templomot építtessen, a legnagyobbat mindhárom közül - és még fizessék a sóadót is. Egy ínséges télen négyszáznál is többen éhenhaltak a dombtetőre emelt erődvárosban. A ragyogó fehér mészkőépületeket elhagyták, csak a templom ragyogó falai emelkedtek ki a csúcsot elfoglaló bozótból.



A spanyolok az 1600-as évek elején érkeztek. Hatvan év múlva Las Humanas halott volt.

Abó szerencsésebb volt: a város mellett fekvő vízfolyás tovább éltette a partokra égetett agyagtéglákból épült települést. Idővel innen is menni kellett.

Quarainak saját forrásai voltak. A romok ma is zöld erdőben állnak igazi fák között. Szent Gergely templomát és a kivákat 1677-ig gondozták, majd a túlélők beletörődtek végzetükbe, összecsomagolták maradék holmijukat és a Río Grande partjára költöztek rokonaikhoz. A spanyol farmercsaládok és a szerzetesek ekkor már mind elmentek. Egyeseket új "kalandok" fele irányított az egyház, mások új közösségekhez kerültek, vagy csak feladtá a kilátástalan harcot.



Az egykor majdnem negyvenezer embert ellátó Salinas körzet elnéptelenedett. A sóslelőhelyeket elhagyták. Az 1849-ben erre járó amerikai katonák nem tudák, ki építette a romokat és senkit sem találtak a környéken, aki választ adhatott volna kérdéseikre. A magas falak némán emelkedtek ki a síkságból. A város házai, a pueblo alig felismerhető omladékai lankás dombokká váltak. Csend volt. A só városainak helyén zúgott a szél, rikoltoztak a madarak - de a civilizáció iszonyatosan távolinak tünt és tűnik ma is. A csend, a civilizációs "zaj" hiánya megdöbbentő.

Grand Quiviráig 39 kilométert autóztunk Montainairtől. Egész idő alatt két autó jött szembe.