Távgyógyítás

Egyik Ribizlinek bepirosodott a szeme. Olyan volt, mint egy szem ribizli. Valamiért ezt, a kötőhártyagyulladást angolul pink eye-nak mondják. Jó név.

Ribizli ment volna vele orvoshoz, de nem volt szombaton időpont. Ribizli nem esett kétségbe, ment volna a sűrgősségire, de aztán megakadt a szeme egy másik lehetőségen.

Távgyógyítás.

A távgyógyítás szó hallatán különféle bizarr lehetőségek fordultak meg a fejünkben. Az orvos fehér köpenyben, sztetoszkópot lóbálva ugrál egy tűz körül és latinul kántál egy mikrofonba.

A valóság más volt.

Kellett a biztosítási szám. A bankkártya. Az online vizit díja öt dollár volt, szemben a fizikai orvoslátogatás tizenöt dollárjával.

A nővér felvette az adatokat, különös tekintettel a lakcímre: "ha mentőt kellene küldeni, akkor tudjuk a címet"

Aztán vizsgált és felírta a receptet.

Ennyi volt. Senkinek se kellett kimozdulnia otthonról.

Már csak meg kell gyógyulni.

Az új kertészkesztyű

Amikor tíz ujjamból nyolc kibújt a lassan hat éve használt kerszészkesztyűből, megállapítottam, hogy ideje újat venni.

Vettem.



Most már bátran szembeszállhatok az esetlegesen támadó vakondokkal is.

Réteken és mezőkön

Nyári hőségben érdemes arra menni, ahol hűvösebb van. (Téli hidegben meg fordítva, tudom, semmi se jó.)

Ezt szerencsére Utahban könnyű abszolválni: felugrottunk egy rövid sétára a legutóbbi ötvenmérföldes futás helyszínére.



A táj fantasztikus volt.



Yoda arratekerő kerékpárosokat ugathatott.



Mi pedig úgy éreztük magunkat, mint egy skanzenben, mert a mezőn száz éve gyártott, elhagyott mezőgazdasági gépek hevertek.



Tökéletes volt és még legyek se voltak!

Csúcstechnika - Elektromos légycsapó

Van ugyebár a hagyományos, "mechanikus" légycsapó. Megfogom és kupáncsapom vele a legyet. (Azaz suhi.)

De ma már ez elavult.

Ma az úriemberek elektromos légycsapót használnak és egy suhival rázzák meg a legyeket.

Úgy érzem, villamosszékkel lövünk légyre. Vagy mi.

Szabályok

A Jordán-folyó partján van egy fantasztikus kutyafuttató. Csövekkel, labirintussal, futópályával és rengeteg szabállyal. Szó szerint rengeteg szabállyal.

Hopp

Yodával csodálkozva néztük.

Azt hiszem, önmagáért beszél.

Vagy ugrik.

Squaw Peak 50

Thanks for the pictures, Denise!
Denise, köszönjük a képeket!




- Akkor 2:10-kor kelek - mondta a gyorsabbik Ribizli az ultrafutás elötti délutánon. Ez az időpont már önmagában megmagyarázza, hogy a kövérebbik Ribizli miért nem fut ultrát.



Reggel kettő tízkor kelni nem embernek való. Ellene van a homo sapiens genetikai kódjának.



De Ribizli felkelt, kicaplatott a hotel elé, ahol felszedte pár lelkes ultrafutó - akik még korábban keltek, hogy ideérjenek -, aztán elmentek a rajthoz, a Vivian parkba.



Nagyjából ekkor kelt az az önkéntes is, aki szatíroknál rendszeresített fürdőköpenyben elkezdett szalonnát, kolbászt és palacsintát sütni a futóknak az egyik állomáson.



Ezek az állomások nagyon fontosak: itt lehet inni, kulacsot tölteni és itt reparálták meg a futók sebeit, néha ragtapasz helyett ipari ragasztószalaggal.



A korai kelés után a népek elindultak, hogy lefussanak ötven mérföldet (ami igaziból 53 volt). Azaz a táv a kitérőkkel együtt közel kilencven kilométerre duzzadt.



Gyönyörű helyeken futottak, olyan helyeken, ahol csak paplanernyősök, kőszáli sasok, profi alpinisták és űzött vadak járnak. Esetleg repülnek.



Aztán leereszkedtek mindenféle völgybe, hogy utána szerpentineket egyenesen levágva és a hegyre nyílegyenesen felfutva ismét visszatérjenek a madarak közé. Egyik ilyen völgyben talált a szebbik Ribizli egy lópatkót (ló nélül). Másik hús-vér tehenet találtak élet nélkül, szóval a Ribizli jobban járt.



Csüdig gázoltak a hóban, miközben mi Yodával harmincvalahány fokban tanulmányoztuk a Utah Lake-et. A futók közben a sasmadár perspektívájából tették ugyanezt.



A több, mint négyszáz maratont lefutó szervező szerint ez az Egyesült Államok negyedik legnehezebb ötvenmérföldese. Egy Németországból a pocsolyát csak ezért a futásért négy napra átrepülő, már száz ultrát lefutott német fickó szerint túloz, a hótakaróval együtt ez nem a negyedik, hanem a legnehezebb ötvenmérföldes.



Valóban, az egyik futó egy hegytetőről küldött egy sms-t b. nejének, miszerint "mindjárt hányok, nem tudom, hogy fogok lemenni és..." az sms itt megszakadt, én meg ma is csodálkozom, hogy a feleség nem riasztotta a hegyimentőket. Vagy nem hívta az ügyvédet, hogy elrendezzék az örökösödés kérdését.



A futók futottak, átkeltek patakokon, lavinákon, kőgörgetegeken, csúsztak fenéken havon fákat elkerülve és - állítólag - nagyon jól érezték magukat, miközben sebeikből csöpögő vérrel jelezték az utat az esetleges mentőexpedicióknak.

És futottak.



Yodával mi a nap - és pár burger - végeztével elindultunk szurkolni és ahogy közeledtünk az utolsó, személyautóval is elérhető állomáshoz, Csontbrigádot idéző alakokat láttunk az út szélén botladozni.



Némelyik nő úgy nézett ki, mint aki átesett egy vak komondoron. Oda-vissza.



Tapsoltunk nekik és integettünk, ettől kicsit magukhoz tértek és mentek tovább a cél fele, mi pedig Yodával letelepedtünk az állomásnál, elrágcsáltunk egy darab szárított húst és csodáltuk a futókat.