Egy ismerősünk SLC-ből szlovák szinekben kijutott az olimpiára. Angolul csinált egy jó kis blogot, szerintem érdemes elolvasni. Még nem indult el, de akkor is. Legalább majd lesz miért ránézni a tévére egy vagy két alkalommal.
Bár Zuzana blogja biztos érdekesebb.
Közkeletű tévhit, hogy Ázsiában mindenki tökéletesen beszél angolul. Ez legfeljebb azzal a kiegészitéssel igaz, hogy Szöulban a magyar átlagnál sokan beszélnek egy icipicit jobban angolul, de mivel sokkal többen vannak mint mi, ezek az emberek általában rejtve maradnak.
2006-ban komoly harcot kellett vivnunk a portással, hogy engedjen be az egyetem által biztositott szállásra. (Nem engedett be.) Akkor sok, angolul tanuló diák próbált meg segiteni, bár ebben két dolog akadályozta őket. E két tényezőből a jelentéktelenebbik volt a nyelvtudás hiánya. Komolyabb gond volt az, hogy mivel az őr állitotta, a főnök nem szólt neki két gyanus idegen esti érkezéséről, a két gyanus idegennek semmi keresnivalója nincs itt. A főnököt nem hivja fel, mert a főnök nem tévedhet. Pont. Érvelése tökéletes volt, a diákok mind el is fogadták, igy kereshettünk egy éjszakára másik szállást a nagy semmiben. (Szerintem mindez Magyarországon is megtörténhetett volna, de velünk épp 18 óra repülés után Koreában -Dél- esett meg,)
Az angoltanárok azt tanácsolják diákjainak, ha látnak egy külföldit, beszélgessenek vele. A diákok meg lelkesen lesik a külföldieket és köszönnek nekik. A külföldi pedig lelkesen visszaköszön és aztán a dolog ennyiben marad.
A vasútállomásoknál, reptereknél lelkes fiatalok köszöntik az érkezőt. Az egyetemen a hozzánk hasonlóan rossz arcmemóriával megáldott embereknek ez azért kellemetlen, mert amikor valaki széles mosollyal köszönt minket, nem tudjuk valami kolléga-diák volt a délutáni előadásról, vagy esetleg egy vehemens nyelvtanuló próbálgatja kiejtését.
A reptéri buszon pár éve a dolog nagyon vidáman alakult. Tudtuk, hova megyünk és elővigyázatosan még a cimet is leirattuk koreai jelekkel. Ez nagyon jó húzásnak bizonyult, mert mi nem tudtuk jól kiejteni a hely nevét. Megkérdeztük hát az egyik köszöngető ifjútól, hol van a papirra irt hely. Parázs vita alakult ki, mig végül egy sokadik ember segitett leszállni. Utána már csak párszor kellett lobogtatni a cimet, mire megtaláltuk az egyetemet.
Idén a dolog jóval egyszerűbb volt: kivezették a metrot a várostól nagyjából 60 km-re, a Sárga-tenger egyik szigetén álló Icheon reptérig.
Érdekes kulturális különbség a koreaiak és az európaiak között az, hogy Koreában a paradicsom gyümölcsnek számit.
A gyümölcsök között árulják és a gyümölcskoktélba teszik. Megcukrozzák. A szupermarketben az almák mellett vigyorog.
Hihetetlen. Ennél már csak az a hihetetlenebb, hogy a koreaiak szerint az európaiak e gyümölcsöt a zöldségek kötött tartják számon. Pedig nem lehet zöldség, mert piros.
Olvasom, lakáspiaci válság van.
Szörnyű.
Esnek a lakásárak Amerikában. Spanyolországban. Majd nálunk is.
Katasztrófa.
Esetleg ennek lehet egy másik olvasata is - esetleg olcsóbban lehet lakáshoz jutni, nem?
A repülőkre újabban nem lehet folyadékot felvinni. Abba nem mennék bele, hogy ennek mi értelme van. A lényeg, hogy minden reptéren felhivják az utazók figyelmét arra, hogy a biztonsági ellenőrzés után lehet tobzódni a folyadékokban és legálisan lehet mindenféle nedvet venni.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Amint valaki egy újabb reptérre ér és átszáll, az előző helyen vett legális cuccai lényegi változáson esnek át: illegálisok lesznek. (Nem tudom, hogy az EU-n belül átszállóknál ez hogy működik, mi az utóbbi időben általában vagy EU-n kivüli reptereken szálltunk át, vagy az Unión kivülről jöttünk vagy a területéről távoztunk el.)
Az új reptér első dolga azonnal átvilágitani az utazót. Mivel utazónk egy biztonsági zónába lép be, senkit sem érdekel, hogy egy másik biztonsági zónából jött és, hogy már átesett pár ellenőrzésen és teszten (azaz, ki volt téve a csábitásnak, hogy valami rosszat tegyen egy repülőnek).
Ha az utasnál folyadék van, elveszi. Azt nem érdekli, hogy mi a cucc eredete. Az utas választhat, megissza a négy liter ötcsillagos Metaxát vagy kidobja.
Az élet sanayrú. Bár ennyi pia után rózsaszin, már amig le nem szállitják miatta a repülőt Rawalpindiben.
Két férfi guggolt a vendéglő előtt. Pihentek. A nehéz munka után próbáltak egy kis levegőhöz jutni. Üres óráikat egy bogárral ütötték agyon. Azaz nem verték, inkább incinerálták gyufával és öngyújtóval.
Ha valakinek elege van az udvariatlan, bunkó pestiekből, a legjobb, amit tehet, hogy elmegy Koreába. Ott majd megtanitják arra, hogy milyen valóban udvariatlannak és bunkónak lenni.
Mindenki fellökésre érdemes forgalmi akadály, akit le kell taposni. És le is tapossák.
Egy kivétel van: a metró. Itt didaktikus filmek magyarázzák a t. utazóközönségnek, hogy nem jó, ha fejberugjuk a másikat. Az se, ha beletaszitjuk a metro aknájába.
Az emberek pedig nevelhetők, egyiket sem teszik és még fellökni és csak mértékkel lökik fel a másikat.
A Különleges Kereskedelmi Övezet egy óriási bazár, amit megspékeltek a Westendnél nagyobb bevásárlóközpontokkal és bevásárlóközpontokká átalakított gyárakkal. Az egész egy óriási kínai piac. Jó húsz percig gombok között vezetett az utunk, mindenütt gombok, zsákokban, mintalapokon, tálkákban, tasakokban. Meg hegyekben. Gomb hátán gomb. Egy fickó egy gigászi göngyöleg gombon ült, és levest szürcsölt. Még az kellett volna, hogy a hangszóróból az szóljon: "gimbelem-gombolom".
Innen pár négyzetkilométer szövet közé keveredtünk. Szövet volt mindenütt, szövet a sikátorokban, az utcákon, négy emeletes épületekben, légkondicionált passzázsokban, átjáróházakban. Olyan volt, mint egy Borges novella, csak a végtelen könyvtár helyett végtelen szövet és gombvilágban jártunk, majd jöttek a cipzárak. Mindenütt cipzár. Ült egy ember három négyzetméteren és az egész boltot beborították a cipzárak. Meg az egész utcát. Voltak, akik kisebb fürdőszobányi helyen nyakkendőket árultak, de több száz méteren át húzódtak a nyakkendőboltok.
A következő épületben a ruhává válás korábbi stádiumát láttuk: őskori varrógépek, elektromos varrógépek, pedálos varrógépek, felújított varrógépek... Tovább menve hatalmas bevásárlóközpontok közé jutottunk, itt trendi környezetben lehetett mindenfélét megvenni. Láttunk 5 emeleten csak női ruhát, egy koreai Karel Gottot, aki szappanbuborékok között, talpig füstben énekelt. Találtunk egy olyan 8 emeletes áruházat, ahol a földszinten ott volt az őrség, a porta, a büfé, a liftek üzemeltek, ki volt írva, hogy melyik emeleten mi található, csak éppen az egész épület üres volt. Ahol nem volt üres, ott felújították. Talán a titkosszolgálat épületét találtuk meg. Vagy az elvarázsolt kastélyt.
A sokadik helyen, amikor már kezdtem besokallni, Szöulban, Dél-Korea fővárosában a kínai piacon japán étteremben megebédeltünk.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
