2011. október 31., hétfő
A sushicsináló
Az első sushimat Bostonban ettem. Sose felejtem el az elsőt. Soha. A Stata halljában ültünk kora délután.
-Kérsz sushit?
- Mit?
- Igen, az MIT-n vagyunk, de sushit kérsz-e.
Valami szines karikákat tettek elém, picik voltak és művésziek. Azt hittem, sütemény. A süteményt szeretem.
Megkostoltam a sushit.
Olyan arcot vágtam, mint aki süteményre számít és sushiba harap. Szerencsére sok-sok washabival finomabbá lehetett tenni. Idővel megszerettem a sushit és nagy mennyiségű washabival fogyasztottam. A Stata büféjében pedig zárás előtt féláron lehett ízletes sushit venni.
Másik nagy sushi-élményem Tokióhoz kötődik. A sushibár volt a nap második nagy felfedezése. Az első a spéci japán zebra volt. Egy átlagos útkereszteződésben négy zebra van, amik egy négyszöget zárnak körbe. Tokióban a forgalmas útkereszteződésben hat zebra volt: a négyzet sarkaiból is ment át egy-egy átlós zebra, hogy ne kelljen a gyalogosoknak “körbemenniük”.
A második a gépisushibár volt.
Ültünk és futószalagon jöttek a sushik. A japán szakik meg folyamatosan tették a szájukba sushit, ami csak jött. Jött, jött. Időnként, hogy vidámabb legyen, egy idegen kinézetű óráisi rák is végigvonatozott a szalagon. Mindig integettünk neki, aztán befogtuk a szánk valami újabb finomsággal.
Most pedig eljutottunk oda, hogy mi magunk csináljuk a sushit magunknak.
Sushit sushicsinálóval készítettünk. Japánban árulnak húszezer dolláros sushirobotot is (valószínűleg megtermeszti a rizst, kifogja a halat és feltálalja a sushit), de inkább valami olcsóbban néztünk.
A ketyere egyszerű és gyors - ha valaki tekergetett magában sushit hagyományos módon, az megérti. A hengerek között pillanatok alatt elkészült két tekercs látványos és finom sushi. És még washabiból is elég volt benne.
2011. október 30., vasárnap
Munka helyett - könyvajánló
A tulipánhagymák hiányoltak a garázsban. A kémény várakozóan nézett rám. A falevelek felkavarodtak és még vastagabb szőnyegben ülepedtek le, ahogy rájuk néztem. A mosatlan fenyegetően megcsörrent a konyhapulton. Az írnivalók és a hozzájuk kapcsolodó szakirodalom hegyekben állt a lakásban. Meg lazán kapcsolódó elektronokban a Kindlén.
Néztem a rengeteg tennivalót és tudtam, csak egyet tehetek. Tojok az egészre és mást csinálok.
Olvasgattam.
Gépiesen vettem elő egy könyvet és lapozgattam.
Már olvastam ezt a könyvet, de jól esett belelapozni.
Bill Bryson tud valamit.
Például azt, amit csak az irodalom és a tudományok legmagasabb fokán állók tudnak megtenni: ugyanazt a könyvet két címen futtatni. Egyes országokban a könyv Notes from a Big Country címen fut, máshol az I'm a Stranger Here Myself: Notes on Returning to America After 20 Years Away című munkát kell keresni. (A magyar fordítás az előbbi címen fut.)
Amerika máshol van. Itt az I'm a Stranger Here Myself-et kell keresni.
Bryson húsz év után hazatér az Egyesült Államokba és szembesül egy új világgal. Autót próbál bérelni. Gyalogolni szeretne. Főzni. Repülni. Vásárolni. És egy csomószor nem érti a világot. Nem érti, hogy működik hazája.
És Bryson csak ír, ír és ír - minden egyes történet egy rácsodálkozás. Mi van itt?
Vigyorogva olvasgattam az ismerős történeteket és sokkal jobb kedvem lett. Mindig is azt gondoltam, hogy Bryson könyve kötelező olvasmány kéne legyen mindenkinek, aki Amerikába jön. A repülőn az I-anyámtyúkja formanyomtatvány és a kék vámpapír mellé mindenkinek kellene adni egy példányt, vagy a vámpapíron nyilatkoznia kellene, hogy elolvasta-e. Ha nem, ott a példány, egy interkontinentális repülőút alatt az egész könyv kényelmesen végigröhöghető.
Épp újabb történetbe fogtam volna, de ekkor egy fekete nedves orr nyomódott hozzám:
- Nem akarsz inkább sétálni?
Akartam.
Kulturális különbségek - Megint falevelek
Az őszi madárcsicsergést berregő benzinmotorok bőgése nyomja el. A szomszédok lelkesen küzdenek a lezúduló levelekkel.
Még a pár sarokkal arrébb lakó indiaiak is felvették a harcot az égből hulló áradattal. Rendszeresen látom a család női tagjait rikító népviseletben keretettakarítani. Meg utcát a ház előtt.
Sarkukra gugolnak a kertben.
Kézzel összeszednek három levelet.
Felállnak.
Bedobják a kukába.
Legugolnak.
Összeszednek három szál levelet.
Felállnak.
Bedobják a kukába.
Legugolnak...
Sokáig fog tartani a takarítás, de legalább egészségesen és környezettudatosan élnek.
2011. október 29., szombat
A kis fehér kutya
A kis fehér kutya megállt és nézett.
Yoda nézte a kis fehér kutyát.
A kis fehér kutya engem nézett.
Vau - mondta a kis fehér kutya. Nem boldog, nem kihívó, hanem inkább segítségkérő vau volt.
Yoda megcsóválta a farkát és oldalt lépett és rámnézett.
Vau - mondta a kis fehér kutya és pár lépést előreszaladt, majd visszafordult:
Vau.
Utánamentem. Szokásos kertvárosi délelőtt volt. Már négy városi kilométert bandukoltunk és még legalább ugyanennyi volt hátra. Ezalatt láttunk egy gyalogost és egy kerékpárost. Természetesen mosolyogtunk egymásra és köszöntünk.
Autóból se sokat láttunk, ezeken a reggeli sétákon igyekszünk mellékutcákon haladni.
A kis fehér kutya befordult egy sarkon.
Vau!
Utánamentünk. Yoda fegyelmezetten jött mellettem. A kis fehér kutya előttem.
Időnként megállt és visszanézett:
Vau - hívott és ment tovább. Aztán megállt egy ház előtt a kertkapunál.
Vau - nézett.
Kizáródtál? - néztem rá.
Vau - felelte és rám nézett. Meg a kapura. Aztán rám.
Vau.
Yoda állt és nem is ment közelebb a kis fehér kutyához.
Vau.
Tipikus kertvárosi ház volt. Alacsony kerítés, zár nélküli, kallantyús kapu. Csengő sehol. Kinyitottam a kaput. A kis fehér kutya boldogan beszaladt, aztán megfordult, odament a kerítéshez és ekkor Yodával éktelenül megugatták egymást.
2011. október 28., péntek
Starbucks ideológia
(Megjegyzés: a fénykép nem a helyi Starbucksban készült.)
Szeretek kávézókban üldögélni. Dolgozni. (Természetesen irkálásra gondolok, nem ereszszerelésre.) Laptopozni. Olvasni. Embereket nézni. Szeretek közben finom kávékat hörpölni. Sokáig. Lassan.
Ráadásul már rendelni is tudok a Starbucksban.
A Starbucks megfelel a fenti elvárásoknak. A lánc kitalálói pici nyugalmat szerettek volna belopni a rohanó fogyasztók életébe, egy kis békebeli, európai kávéházi hangulatot akartak megteremteni.
Sikerült nekik.
Az emberek eljönnek, rendelnek valami finomat és bonyolultat és elszopogatják egy könyv mellett vagy egy jó beszélgetés közben. Diákok dolgoznak közös projekteken, nagymamák beszélik ki egymás sütireceptjeit és minden olyan, mint egy igazi kávézóban.
Minden azt sugallja, ráérünk.
Kivéve az autósablakot, ahol a rohanó vevők kaphatják meg autóban ülve a koffeinadagjukat és vágyakozva nézhetnek be azokra, a nyugalom szentélyébe nyugodtan olvasni jönnek.
2011. október 27., csütörtök
Az eresz II
Az ereszszerelés elvben egyszerű dolog. Ki kell mérni a vízszintest. Ezt madzaggal jelölni kell. Ki kell mérni a lejtést. Ezt kifeszített madzaggal jelölni kell. Aztán fel kell tenni az ereszt. Utána be kell kötni az esővízgyűjtő hordókat és már lehet is nézni, hogy gyűlik a locsolóvíz (nem húsvétra).
A helyzet akkor változik meg, amikor mindezt egy létráról kell elvégezni. Ekkor kiderül, hogy az olyan teoretikus fogalmak, mint vízszintes és függőleges egy régi ház esetében értelmüket vesztik.
Nincs az az ökör, amelyik olyan görbén tudna pisilni, mint a mi tetővonalunk. Az első szakaszon ez az utca fele lejt. Aztán vízszintes, aztán hol a kert, hol az utca fele lejt. A kert felől a dolog egyszerűbb volt, ott minden a ház sarka fele lejtett. Egyszerre mindkettő fele.
Ott álltam a létrán és üvöltöztem Archimédesszel, hol az a fix pont?
A nap hátralevő részében többet mászkáltam létrán, mint egy átlagos tengerész egy vitorláshajón. Amikor megvolt a vízszintes és meglett a lejtés, már csak fel kellett tenni az ereszt.
Ehhez két létra, négy kéz és két fej kellett. Ezt követően zsonglőrködni keztünk a fúróval, a létrákkal, a három méter hosszú ereszekkel, csavarokkal és tartóelemekkel.
Amikor elkészült a nagy mű, felavattuk egy üveg vízzel. Beleöntöttük a csatornába és néztük, lefolyik-e. Lefolyt.
2011. október 26., szerda
Az eresz I - vörös és sárga
(Megjegyzés: a fénykép illusztráció.)
- Ezeken a házakon nem is szokott eresz lenni - magyarázták egyszer.
- Ez egy sivatag. Alig esik. Az ilyen bungalow-k teteje gyakran több mint egy méterrel túlnyúlik a falon, az eső nehezen tudja károsítani az épületet - tették hozzá.
Nézegettük a házakat a környéken, a legtöbb hasonló stílusú háznak nem volt eresze. Az ereszes házak közül a legtöbbön az eresz összeszedte a tetőről lezúduló esővizet és egyenesen leeresztette a ház mellé. Ugyanoda, ahonnan a tetőről hullott volna, csak koncentráltan.
Nekünk egy eresz volt felszerelve. Az eresz a veranda és az oldalsó bejárat fölül vezette el a vizet és eresztette rá az autóbeálló betonjára. Mivel a beálló a ház fele lejt, ezért szépen minden visszafolyt volna ugyanoda, ahova hullott volna, HA az eresz nem lett volna eldugulva. Nyár elején egy délutánt azzal töltöttünk, hogy a nedves iszappal szinültig telt csatornából kikanalaztuk a posványt (plusz pókok), ettől kezdve a víz nem az ereszen csordult túl, hanem lefolyt és szépen szétterült a betonon. Aztán felszáradt. Elvégre ez egy sivatag.
Végül megszületett a döntés: a ház másik két oldalára is teszünk ereszt és esővízgyűjtő hordót. Az utcai homlokzat meg öntözze továbbra is az előkertet - abszurd gondolatnak tünt összegyűjteni a vizet és aztán kilocsolni ugyanoda.
Első lépésként majomkodni kezdtem: megnéztem, máshol hogy is vannak a dolgok. Kiderült, hogy a legtöbb bungalón volt eresz, csak valamikor az elmúlt száz évben leszerelték.
A majomkodást létramászással folytattam. Ekkor kiderült, hogy a most egyenletesen vajszínűre festett szarudeszka a házon valaha sárga volt. Kanárisárga. Akkor volt kanáriságra, amikor a ház frissen épült - akkoriban a friss téglafalak még csillogó vörös szinnel néztek le az utcára.
Vörös és sárga. Jól nézhetett ki.
Az előtanulmányok elvégzése után már csak az ereszt kellett felszerelni.
2011. október 25., kedd
A falevelek
Ősz van. Hullanak a levelek. Érdekes a viszonyunk. Az első lehulló levélkéket őszköszöntő áhítattal néztem meg. Tüzetesen szemügyre vettem erezetüket, formájukat, színüket. Többször is felautóztunk a hegyekbe megnézni a őszi erdőt.
A levélkéket.
Aztán a levelek hullani kezdtek a kertbe.
Hullottak.
Már nem lehetett összehasonlítani őket. Túl sokan voltak.
A rohadékok.
Össze kellett söpörni őket.
Fel-le
- Vadászszezon van - közölte a hölgy a City Creek felső bejáratánál.
- Nem vagyok szarvas - feleltem és indultam volna fel Yodával a hegyekbe. Az volt a terv, hogy kihasználjuk a 25 fokot, a vénasszonyok nyarát és felgyalogolunk a City Creek mentén.
- Nem megyek - közölte Yoda.
- Gyere.
- Nem. Ott már voltunk.
Ezzel nem lehetett vitatkozni, így elindultunk a City Creek völgyében lefele.
- Nem megyek - közölte Yoda - Ott már voltunk.
Azt hittem, Yoda nem szereti a vénasszonyokat, meg a nyarukat, de szerencsére valóban arról volt szó, hogy a Mester járt utat akart elhagyni a járatlanért. A régi országúttal párhuzamosan mentünk vissza a város fele. A kilátás innen is szép volt.
A utahi parlament minden irányból mutatós.
Yoda egy keskeny ösvényen megpróbált leereszkedni a völgybe, de ismételten felhívtam a figyelmét a tényre, hogy nem vagyunk se szarvasok, se ejtőernyősök, így továbbbandukoltunk.
Futók köszöngettek, sétálók mosolyogtak, mindenki boldog volt, kedves és mindenki élvezte a napsütést és a meleget. Gyorsan beértünk a városba. Egy keskeny lépcsőn leereszkedtünk a City Creek szűk völgyébe, a Memorial Grove-ba.
Innen visszafordultam volna, de a napsütésben rám az art deco domborművek, Yodára pedig a szinesedő fák gyakoroltak leküzdhetetlen vonzást.
Furcsa volt egy falusias, régi utcát találni itt, pár lépésre a Templomtól és a város közepétől.
Kikapaszkodtunk a völgyből a parlament fele és a szurdok másik oldalán indultunk vissza.
Barátságos futók, kerékpárosok köszöngettek. Azt hiszem, több ismeretlen mosolygott rám és én több ismeretlenre mosolygtam rá, mint most nyáron Budapesten.
Szemből a seriff érkezett egy böhömnagy batárral, lelassított, hogy ne terítsen minket be porral, és kedvesen integetett.
Tíz kilométert mentünk.
Tökéletes délelőtt volt, igaz, nem láttunk se vadászt, se szarvast.
2011. október 24., hétfő
A dohányzó fűnyíró
Színesedik a világ.
Sárgulnak a levelek.
De még nő a fű.
Pár utcával arrébb egy férfi minden szombat reggel óraműpontossággal megtámadja a füvet. Bőg a fűnyíró, sikítoznak és hullanak a fűszálak. A fű az első számú közellenség.
A fűnyíró bömbölése betölti a csendes kertvárost. A fickó órákon át nyírja a füvet. Külön célszerszámmal utasítja rendre a járda szélén növő rakoncátlan fűszálakat. Motors manikűrollóval távolítja el a kerti ösvényt fenyegető zöldet.
Kisebb kertje van, mint a mienk, amit mi egy mechanikus fűnyíróval fél óra alatt rendbeteszünk.
Az ember meg egy nagy teljesítményű motoros “kecskét” tologat.
Több hónaba telt, amíg rájöttünk a megoldásra. A fickó nem elsősorban füvet nyír, hanem dohányzik.
2011. október 23., vasárnap
Csicseriborsós padlizsános tagine
Álltak az autók. Dudáltak. Fejkendős nénik vitatkoztak ismeretlen arab dialektusban egy kurd boltossal. A kávézóban Kemal Atatürk portréját tojták le a legyek. Csak férfiak ültek benn és meccset néztek. Ugyanúgy, mint Anatóliában. A boltokban árult fűszerek felét megnevezni se tudtam. A kaotikus forgalom átevezve kicsi ajtó elé jutottunk.
Egyszerűen nem tudtam eldönteni, most a Magreb egy nemzetközi szögletében, Anatóliában vagy Brüsszelben vagyok pár percre az EU közepétől.
Szemerkélt az eső - szóval Brüsszelben voltam.
M kitárta előttem a szinte láthatatlan ajtót.
Csend lett.
Pici vendéglőben voltunk, ahol - természetesen - csak a levegő származott az Unióból. Minden mást valahonnan a Mediterráneum másik feléből jött.
Bárányos tagine-t rendeltem.
Azóta minden egyes tagine-ban, amit elkészítek, annak a kicsi, nevesincs brüsszeli vendéglőnek a tagine-ját próbálom újraalkotni. Megpróbálom visszaidézni ízvilágát, állagát.
Azt hiszem, mindig jól sikerülnek a tagine-ban készített ételeim, de sose sikerül megközelíteni se annak a fogásnak a minőségét. De azért rendületlenül próbálkozom.
Csicseriborsós padlizsános tagine
- 1 padlizsán
- 2 deci csicseriborsó
- fél kiló darált pulykahús (ezért se olyan jó a tagine-om, a beduinok bárányból - készítették, nem nagyranőtt csirkéből)
- só, bors
- 1 kanál méz
- 1 fej hagyma
- 1 gerezd fokhagyma
- szegfűszeg
- fahéj
1. Megpároljuk a hagymát.
2. Rátesszük a darált húst és megsütjük.
3. Ráteszünk minden egyebet.
4. Egy órán át lassú tüzön sütjük.
5. Ha igazi arab ételt akarunk enni, elmegyünk Brüsszelbe.
2011. október 22., szombat
Halloween-séta
Az ember kétségbeesetten próbált kikapaszkodni sírjából, csontos izületei fehéren világítottak, ahogy megpróbálta lerázni magáról a földet.
- Halloween van - nyugtattam a csontok láttán lelkesedni kezdő Mestert.
- Nem igazi csont. Műanyag.
Halloweenkor rengetegen ünneplik morbid humorral az élniakarást. Sokan, miközben vicces vagy hagyományos sírköveket állítanak a kertben, nem is gondolnak bele, beintenek az elmúlásnak.
Halottaskocsik vágtáznak Poe-val utolsó útjára, Lewis Caroll pedig nyuszis sírkó alatt nyugszik. Ha nyugszik.
Mert Halloweenkor a természetfelettinek, az ismeretlentől való félelemnek is adunk egy fricskát. A boszorkány tarka ruhában mászik fel az oszlopon (lehet, a kéményen kellene felkapaszkodnia, de normális ember retteg, ha a tetőre kell felmásszon, a Halloween nem a tériszony legyőzéséről szól).
Szellemek szellemeskednek a bejáratnál és éjjelente kivilágított kisértetbábúk rémítik halálra a járókelőket - már ha jár-kel valaki este az irigy szomszédokon kívül.
Volt olyan, aki egyértelműen az édességvadászatra készült Trick or treat - Smell my feet feliratú szellemes szatyrokkal.
Mások minden teketória nélkül felakasztották a szellemeket.
Yodával vidáman róttuk az utcákat, sütött a nap, igazi őszi vénasszonyok nyara volt. Meleg, közel húsz fok. A napsugár táncra kapott a szinesedő leveleken és a boszorkánykört formázó szellemeken.
- Baszkul ez az aquelarre - magyaráztam Yodának - Goya festett egyet, az megrázó, de ez itt vidám.
Yodát nem érdekelték a boszorkánykör közepén álló kísértetek, nem voltak puhák és szőrösek, szemben a Halloween-macskákkal, akik direkt az ünnepre öltötték fel legkeményebb kandúr-kinézetüket.
Volt, aki romantikusabbra vette a figurát, mások a mennyiségre koncentráltak és a kert minden négyzetlábát beborították csontokkal, boszorkányokkal, óriási lila pókokkal és tökökkel.
Volt, aki még az őszi lombot is Halloween-tököt formázó zacskóba szedte.
Mások hihetetlen bátorságról tettek tanubizonyságot és maguk faragták a töküket. Mások megelégedtek valamiféle segédeszközzel és műanyag tökük volt.
Az ablakokból boldog horrorkertépítők és kísértetek lesték a rosszszándékú idegeneket.
Mi csak fotóztunk és amikor Yoda végre talált egy szimpatikus élőhalottat, felemelte a lábát és ő is csúffátette a túlvilági lényeket.