Peches nap - Lottó Arizonában

Időnként vannak peches napok.

Azért jöttünk ide kempingezni, mert a Red Cliffs-ben és a környékén szeptemberben átlagosan egy nap esik az eső.

Mint a Cordura-díszletnél kiderült, az az egy nap az ma volt. Reggel még napsütésben másztunk fel Puppeyval megrágni az anasazi romokat, most meg egy homokvihart követően ömlött az eső.

Egy sátorban még nem lenne baj az eső, sátoroztunk esőben eleget - de ha a sátorozó nyitvahagyja az ablakot, a helyzet rosszabb. Akkor pedig, amikor a szélvihar először telepakolja a sátrat homokkal, majd lenyomja a sátor oldalát, hogy minden sátorra hulló vízcsepp az ablakba ömöljön és onnan a hálózsákra, akkor a helyzet a legrosszabb.

Ilyenkor három dolgot lehet csinálni: 1. káromkodni. 2. feltörölni a vizet és becsukni az ablakot. 3. átmenni egy másik államba, ahol jobb az idő.

Nevada pont itt van a sarkon, át kell suhanni az autópályán a Virgin-folyó szurdokán - most nem álltunk meg sétálni Arizonában, építkeztek az ösvény elejénél - , hanem tovább mentünk Mesquitébe.

Ahogy megérkeztünk, az autópálya másik oldalán nagy balesetet láttunk - pár autó és néháy kamion ütközött és mire észbekaptunk, 15 kilométeres dugó volt hazafele. Szerencsére ezt ki lehetett kerülni egy régi, kanyargós országúton. De ez időbe telt.

- Ilyen peches nap lottót kell venni - mondtam.

Mivel Utahban nincs lottó, gondoltam, majd Nevadában veszek egy szelvényt egy kaszinóban. Vagy a benzinkuti kaszinóban.

Aztán meglepődtem.

Nevadában nincs lottó.

Mert, szól az egyik indoklás, a lottó az árt az erkölcsöknek és szenvedélybetegséget okoz. Mondják ezt abban az államan, aminek leghíresebb városa Las Vegas. Ahol több helyen legális a prostitució. Szóval ott a lottó függőséget okot. A másik - a kaszinók által szponzorált érv szerint a lottóbevételt oktatásra és hasonló célokra fordítaná az állam, viszont az állami kaszinóbevételek is ezt a célt szolgálják és a lottó a kaszinók hasznát csökkentené - ezzel együtt az állam bevételét - és így felesleges egyik bevétellel kiváltani a másikat. Magyarul a kaszinók nem akarnak konkurenciát.

Szóval Nevadában nem vettem lottót.

De ott volt Arizona!

Mivel nem akartam teljesen hülyének látszani ("Utahban élek, fogalmam sincs hogy kell lottót venni"), kinéztem Wikipedián, milyen arizonai lottók vannak. Kaparós sorsjegyet nem akartam, az nem lottó, úgyhogy rövid olvasgatás után kiválasztottam a Pick-et, ahol negyvennégy számból hatot kell eltalálni. Gondoltam, elköltök rá két dollárt, egy ilyen peches nap csak szerencsésen végződhet.

Be is mentem az I-15 egyetlen arizonai városának boltjába, ahol nagy tábla mutatta az utat a utahiaknak: LOTTÓ.

Legnagyobb meglepetésemre nem trafikosnénitől lehetett venni a lottót, hanem automatából.

És itt jött a világvége.

Azt olvastam, hogy itt van hat-nyolc féle lottó, ám a masina képernyőjén vagy száz ikonból lehetett választani. És lehetett képernyőt váltani. Ebből volt négy. Azaz durván négyszáz valamiből kellett volna kiválaszatni, ami engem érdekelt.

Szerencsére a sorban előttem volt egy középkorú utahi mormon kinézetű fickó, aki szenvedélyének hódolandó átvezetett Arizonába, hogy megmerítkezzen a bűn fertőjében és vegyen egy lottószelvényt. Biztos vagyok benne, hogy miután megvette a lottót, távol a püspöke vigyázó szemétől egy kávét is megivott valahol. Midlife crisis, na.

Gyorsan rájöttem, hogy az első képernyő a kaparóssorsjegyeké. A másodikon voltak a lottók. Itt kiválasztottam egyet két dollárért, majd elutasítottam a gép által kínált számokat és beírtam a saját számaimat, majd a lottót a kosárba tettem és bedugtam a hitelkártyát a leolvasóba.

ELUTASÍTVA.

Na jó, elővettem egy debitkártyát, bedugtam a leolvasóba.

ELUTASÍTVA.

Ekkor megzizzent a telefonom: Ön két dollárért vásárolt Beaver Dam-ban. (Így hívják ezt a kisvárost.)

Elegem lett. Ez egy ilyen nap. Általában ha veszek egy lottószelvényt, valószínű, hogy kidobok két dollárt az ablakon. Ma azonban lottószelvényt se kellett ehhez vennem.

Enyhén füstölögve indultunk vissza a kempingbe megnézni, miben úszik a cuccunk. Valóban: négy órakor a sátorban levő dolgok még csurom vizesek voltak.

De sütött a nap és ha Utahban süt a nap, akkor be lehet kapcsolni a környezetbarát napenergiás, környezetbarát szárítógépet.

A függöágyak köteleiből szárítókötelet rögtönöztem és kiterítettem a víztől csöpögő hálózsákot, takarókat, ruhákat, mindent.

És csoda történt. Fortuna kereke fordult egyet.

A 15%-os páratartalomnak és tűző napnak hála öt harmincra minden megszáradt.

Szóval végül is szerencsés lett a nap.

Reggeli romtúra - Harrisburg

Harrisburg ilyen és hasonló házakból áll.

A házakat helyi kőből faragta egy kőműves, miközben a ház leendő gazdái a patakparton tisztították meg a mesterséges teraszokat a követkől, bokroktól és fáktól. A kövekből hosszú falakat emeltek a telekhatárra és a földeket közel száz éven át művelték.

Aztán elfogyott a lelkesedés, másból jobban lehetett élni és az elhagyott házat és a birtokot megvette a szövetségi állam. Ekkorra a gyümölcsösök már eltüntek, de a termőföldek síkja ma is jól látható.

Nem tudom, mi volt nagyobb munka, kifaragni a ház köveit vagy ilyen tökéletesen elegyengetni a földet.

Harrisburg mára jórészt eltünt. A város egykori közepén az autópálya halad át és az egykori település nevét a történelemkönyvek és egy lakókocsi-kemping őrzi.

Pár precízen megépített ház még áll, de őket nem állították helyre.

A többi épület pedig lassan, lassan elenyészik.

Harrisburg 1959-ben támadt fel pár hónapra.

Akkor forgatták itt - és a közeli Snow Canyonban - a They Came to Cordura című westernt Gary Cooperrel és Rita Hayworthtal. Akkor egy egész mexikói haciendát építettek ide, amit a lovasság megostromolt.

A hacienda gyorsabban pusztul, mint Harrisburg.

Mára az utolsó álló falak is eltüntek.

Igaz, a dróthálóra felhordott stukkó kevésbé ellanálló, mint a kő.

Nem tudtunk rendesen körülnézni: hirtelen feltámadt a szél.

A homokvihart záporeső követte, mi pedig összenéztünk a szakadó sáros esőben:

- A sátor!

Hajnali romtúra

Forró lehelletet éreztem a fülemben miközben valaki becsusszant a takarómmal matatott - és nem, nem pornófim-forgatókönyvet írok.

- Puppey? - nyitottam ki egy szememet a sátorban miközben Puppey türelmesen várt.

- Menjünk sétálni - mondta.

- Sötét van.

Puppey reménykedve megcsóválta a farkát.

- Itt kezdjek el rágni és pisilni?

A pisilés még csak hagyján a sátorban, de ha elkezd valamit rágni, akkor az amúgy messze levő szomszédok is felébrednek.

- Gyere - sóhajtottam.

Már pirkadt.

- Még jó, hogy nem az éjszaka közepén vertél fel, akkor nézhetnénk a csillagokat.

- Ami késik, nem múlik - iramodott meg Puppey én meg nem győztem követni.

- Pisilni itt is lehet! - szóltam rá, de már egy ösvényen haladtunk felfele.

Puppey legalább azt megengedte, hogy válasszak ösvényt és letessékeltem arról, ami a hat kilóméterre levő Silver Reef-hez vezetett.

- Akkor megnézzük az indián falu romjait! - döntöttem el, hogy nekem is jó legyen.

A hajnal egyre szebb szineket varázsolt a vörös sziklákra

A patakmederben haladtunk tovább, ahol már-már trópusi jellegű volt a növényzet.

Puppey itt csak néha állt meg, hogy pisiljen vagy hogy meggyőződjön róla, követem-e.

Követtem.

A patakmederből kimászva egy dombra másztunk fel, annak is a legtetejére.

Ott volt a falu.

- Megrághatom? - méregette Puppey a kerítés gerendáit.

- Ne, ne rongáld! Ezer éve itt van.

- A kerítés nem, az pár éves....

A félkör alakban épített falu egy jól védhető dombtetőről vigyázta a patakot. Ott lehettek lenne a földek és onnan hordák fel naponta a vizet, valószínűleg pár literes korsókban. Persze akkoriban senki se használt vízöblítéses WC-t, szóval olyan sok vízre nem volt szükség.

Nem voltak nagyok a szobák. Sőt, általában akkorák voltak, mint nálunk a beépített szekrény.

Vagy kisebbek.

Fogalmam sincs, hogy ennek építészeti okai voltak (nem tudtak nagyobb teret lefedni) vagy szerettek összebújni és jó emberek voltak.

- Megnézted, megnézted? - iramodott meg Puppey.

- Hova rohansz?

- Megünnepelni a születésnapodat!

- Hogyan?

- Csinálsz nekem reggelit!

Szinte futottunk vissza a sátorba.

Mire visszaértünk, reggel lett és Puppey végre megehette első reggelijét is.

Szabadversek

 A mobilszolgáltatónk (Google Fi) rendszeresen elküldi a hangpostaüzenetek átiratát.

Lassan én függő leszek. A magyarul elküldött üzeneteket a Google fantasztikus szabadversekké írja át, amiket én lelkesen olvasok.

Lehet, fel se fogom ezentúl venni a telefont, ha magyar ismerősön hív, hagyom, hogy a hívás hangpostára menjen és várom, milyen vers lesz belőle. 

Teknőc-átkelő

 

- Teknős átkelő - olvastam csodálkozva - és azonnal lelassítottam, hogy elengedjem az esetleg itt tolongó teknőc-hordákat.

De a teknőc-hordák nem jöttek. Láttunk már ilyen kerítést a közelben, de az a teknőcök átkelését volt hivatott megakadályozni. Ez a kerítés pár átjárbóba irányította a tekiket.

Mindig, amikor erre jártunk, lelassítottam és körülnéztem, hátha átengedhetek egy teknőst illetve megmutattam volna egy páncélost Puppey-nak. Azt hiszem, nem érdekelte volna: nem tudott vona futkározni vele.

A teknősök azonban nem jöttek, talán mert nem akartak futkározni Puppeyval, csak mi vezettünk fel-alá az út mellettt.

Grafton

Kilenc éve voltam Graftonban. Azóta többször mentem volna, de valahogy sose jött össze - most viszont arra jártunk, a többiek még nem jutottak el ide és úgy gondoltam, tetszeni fog nekik.

Megváltozott a környék: Rockville hídját felújították. Az út nagy részét megcsinálták és már nem tudnék egy hosszú bejegyzést írni arról, hogy mennyire nem akarnék eljönni ide esőben.

A hippitanyák átadták helyüket jómódú nyugdíjas hippik házainak.

A temetőt pedig körbekerítették. Azt hiszem.

Grafton semmit se változott.

Elhagyott volt és érintetlen.

A házak olyanok voltak, mintha frissen takarítottak volna bennük.

Az önkéntesek továbbra is remek munkát végeztek.

Az épületek is tökéletes állapotban voltak.

Most talán többen voltak itt, mint kilenc éve, de tömeg persze nem volt.

Sajnos a látogatok közt se Paul Newmant, se Robert Redfordot se Katherine Rosst nem láttam.

Puppey és a dinónyomok

- Menjünk! Menjünk sétálni - bökdösött egy nedves orr. Ha már nem húzta volna le rólam korábban, most a fülemre húztam volna a takarómat.

- Sétálni!

Puppey nagyon akart menni. 

Felcsatoltam rá a pórázt és kikkászálódtunk a sátorból.

Még alig pirkadt, de a nap már aranyló vörösbe öltöztette a sziklákat.

- Milyen dinoszauruszok? - szuszogott Puppey felfele az ösvényen, ami igazából Silver Reef-be vezetett, de addig nem akartunk elmenni.

- Mindjárt ottvagyunk! - sokkal könnyebb volt most a sziklákon szökellni. Yodával mi majdnem megsültünk, amikor erre jártunk.

- Az ott mi?

- Dinoszaurusz-lábnyom - magyaráztam türelmesen Puppeynak.

- Megrághatom?

Egy műzeum kincsei

 - H, mint Hurricane - betűztük a hegy tetejére helyett betűt.

A betűt valószínűleg azért tették fel, hogy ha a helybeliek elfelejtenék városuk nevét, legyen egy puskájuk.

Hurricane nem igazán látnivalóiól híres, bár a helytörténeti múzeumban kiállítottak egy százéves sütit és egy több mint százéves sültszallonnát.

Puppey mindkét tárgyat szívsen megkóstolta volna, de mi inkább elmentünk sátrat állítani az eb legnagyobb bánatára.

Az irányítótoronyban

Múltkor nem sikerült felmenni a múzeum mellett álló második világháborús irányítótoronyba, most azonban nyitva volt és mi felmentünk.

Mondjuk amint lenéztem, én megbántam, de hát egy kilátóba azért megy fel az ember, hogy kinézzen. És le.

Tökéletesen látszott a wendoveri védett rommező az elhagyott barakokkal, házakkal.

Be tudtunk nézni a légiirányítók helyiségébe.

A berendezés spártai volt és eredeti (és NEM, a spártaiaknak nem voltak irányítótornyaik.

Múzeum Wendoverben

- Ne rágd meg! - szóltam rá Puppeyra, aki épp szét akarta rágni a bombát.

- De akkor miért van itt? - nézett rám csodálkozva.

- Hogy ne parkoljanak ide.

Mit várhatunk egy légibázis múzeumától, ahol az egyik kiállítóterembe Puppey bemehet.

olyasmik vannak kiírva a kiállítóteremben, hogy a bomba vitrinjére támaszkodni tilos?

Hiába másolat - a kiírás szerint -, azért az első ledobott atombomba másolatára vigyázni kell. Biztos, ami biztos.