Clover Springs

- Clover Springs? Nézzük meg!

Egyszer már jártunk Rush Valley-ben (és valószínűleg elfelejtettem megírni, de most pótolom). Már akkor meglepett, hogy a helynek mennyi neve volt.

Rush Valley City (tessék elképzelni egy sátáni kacajt) két tanyaközpont egyesüléséből jött létre pár éve. Ezeket a tanyaközpontokat Clovernek és St John-nak hívták.

A temető volt a legérdekesebb - és legállandóbb hely itt.

Szóval Clover a Johnson-hágó keleti oldalán található és eredetileg a fantáziadús Johnsons Settlement névre hallgatott, mert hát az a Luke Johnson települt itt le, akiről a hágót is elnevezték. 

A helybeliek is unalmasnak találták a nevet és átnevezték a falut Shambipra.

Shambip egy gosuthe indián szó, ami valami növény, amit angolul bulrush és latinul Scirpoides holoschoenus. Ha valakit érdekel.

A goshuték így hívták a közeli forrást, ahova épp megérkeztünk.

Ez egy túl jó név volt a fantáziátlan névadásáról híres Utahban, úgyhogy gyorsan átnevezték falujukat Johnson-ra.

Voltak azért itt lázadó lelkek, akik hamarosan átnevezték településüket Clover-re, ami lóherét jelent, mert itt rengeteg volt a lóhere is (nemcsak a hágó túloldalán élő vadlovakon, hanem a mezőn is.)

Most különben ismét a musztángokat akartuk megnézni, de erről később.

Ezt a Clovert nevezték át most Rush Valley-re. Mert hát mindkét falu Rush Valleyben van, szemben a nem mormon Mercurral és Ophirral. Szerencsére a nem mormon és a mormon települések közt ott van egy titkos vegyifegyver raktár.

Na, de vissza Clover Springshez, amit, mint már tudjuk, az indiánok Shambip-nek hívtak.

Amikor azonban az első sápadtarcúak megköszönték az indiánoknak, hogy eddig vigyáztak a forrásra és megkérték őket, hogy ugyan, költözzenek már át a sivatagba, akkor a forrást is átnevezték.

Nekünk meg annyira megtetszett a hely, hogy le is táboroztunk, hogy maradjunk másnapig, mielőtt elmennék Simpson Springsbe.

Pipe Springs

- Elnézést, nem akarom zavarni, de itt nincs térerő... - a mosolygó indián hölgy a nemzeti park egyenruhájában nagyon jót szórakozott, ahogy Ribizli sikertelenül igyekezett hívni a lakóbuszt, hogy igenis érdemes ide bejönni. Ezek után pedig Ribizlifozelek kénytelen volt a középkori megoldáshoz folyamodni, kimenni az ajtón, átvágni a parkolón és bekopogni a buszba:
- Nézzük meg!

Térerő Colorado City óta csak Yoda körül lengedezett. Nem voltak házak, nem volt forgalom és csak sivatagi kórók próbáltak túlélni a sziklák között.

És itt fakadt egy bővizű forrás. Nagyjából egy közel és távol.



A mormonok alapjába véve sokkal jobb kapcsolatokat ápoltak az indiánokkal, mint a többi telepes. Brigham Young úgy gondolta, hogy sokkal olcsóbb ajándékokkal, élelemmel és iparcikkekkel lekenyerezni az indiánokat, mint harcolni velük. A mormon teológia amúgy is úgy tekinteett az őslakókra, mint elveszett testvérekre (Izráel elveszett törzsére, akik meghódították Amerikát).



Pipe Springsnél viszont a telepesek a szokásosnál kevésbé fogták vissza magukat. Amint látták, hogy itt egy állandó forrás van a környéken, építettek rá egy kisebb erődöt és utána megkezdték a békés egymás mellett élést.



A víz a forrásból egy csatornán át egy medencébe folyik, amibe legszivesebben fejest ugrottam volna, annyira tiszta és kellemes volt.



A kőből emelt erőd-lakás-raktár sarkán egy falfirka biztosította az egyik építő örökkévaló hírét.



Minden tökéletes volt. Az időjárás, a színek, a fények és a hely.



Megnéztük a régi magtárakat, raktárakat, karámokat, gazdasági épületeket, a szerteszét heverő festői szekérroncsokat.



Aztán örültünk, hogy a Mestert nem hoztuk. Minden bikák legnagyobbika nézett ránk óriási szarvai közül.

- Nem bánt - mondta az egyetlen ember a vidéken - Hozok neki finomságot és megetetjük vele.

Valószínűleg unta magát és örült, hogy végre van társasága. Mármint olyan, akinek nincs ekkora szarv a fején. A gazda hozott egy marék kukoricát, amit szemenként megetettünk a bikával.

- Viccesen nézne ki ez a szarv a lakóbusz motorházán - állapítottuk meg, aztán elköszöntünk és gyorsan távoztunk, hogy még sétáljunk egyet a Mesterrel is.

Kolostor a vendéglôk mögött

- Ez olyan, mint Törökország - mondtam és kivételesen nem pozitív összehasonlításról volt szó, hanem arról, hogy a törökök bárhova képesek voltak a szükségesnél több tucattal több vendéglőt telepíteni.

A Buna-folyó forrásához több tucat vendéglôn áthaladva lehetett eljutni. Ha az esti vacsora hagyománya nem lenne kôbevésve, valószíneg ittmaradtunk volna egy késô délutáni estebédre: a folyó mellé és a magára a folyóra telepített teraszokat csodálatosan lehûtötte a sziklából elôtörô víz. 

Alig lehetett lépni a libbenô csadoroktól, de medjugorjei zarándokok is akadtak itt szép számmal. 

Mindenki a derviskolostort és a forrásbarlangot nézte és pisztrángot evett a vendéglôkben. Itt megvalósult a világbéke.

- Az összes fotón ember nélkül látni ezt a helyet. Hogy lehet?

- Hosszú az expoziciós idô? - tippeltem. 

- Biztos lehet valahonnan látni emberek néklül. 

- Keressük meg. 

Ehhez át kellett kelni egy hidon, elhessegetni a vendéglô pisztrànggal csábító személyzetét, ellenállni a kísértésnek és nem feladni a tervet egy pusztrángért cseréba, majd áthaladni egy építési törmelékkel teli sikátoron és felmászni egy meredek ösvényen. És már ott is voltunk. Lihegve, izzadva és boldogan. 

- Együnk itt?
- Nem, majd este Mostarban.