Veszélyek barlangja - Danger cave

- Miért hívják Danger cave-nek? - kérdezte mindenki a túravezető régésztől, miután átjöttünk ide a Jukebox barlangból.

- Mert a mennyezet egy része leszakadt két ásatás között.

Valóban, a barlangban mindenkinek sisakot kellett hordania (kivéve a régészt), aki flegmán időnként lehajolt és az előző látogatás óta lepotyogott köveket egy kis kupacba hordta.

Különben ha jól megnézzük a barlangba levezető tyúklétra jobboldali oszlopát, láthatjuk, hogy a veszély szó másra is vonatkozhat.

De a platform tartott - egyelőre.

Mielőtt feltehettünk volna egy újabb fogós és ravasz kérdést a barlangról, valami mozgást láttunk a rácson kívül: pár embert láttunk ott középkori ruhában, címeres zászlóval és karddal. Címeres zászló csak az egyiknél volt, kard mindenkinél.

- Elnézést, miért hívják Danger Cave-nek? - szólt le az egyik fickó, akinél gyakorló (azaz tompa) másfélkezes pallós volt (azt hiszem, bastard sword-nek mondanák, de most nem nézem meg).

- Mert gyakran potyognak kövek a bejáratnál beszélők fejére - mondtam volna én faarccal több évtizedes rutinommal, de a régészt komolyabb fából faragták:

- Ez egy olyan túra, ami csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, de mi az a sok kard?

- Egy középkori kardvívó bajnokságra megyünk!

- Sárkány van? - akartam kérdezni, de lenyeltem a kérdést.

A bajvívók elmentek (zászlóstul), a régész meg csak annyit mondott, hogy a "múltkor csiszoltam le a falakról egy vandál húszéves firkáját és éreztem, hogy van mögöttem valaki, megfordultam és láttam, hogy három szőrbe öltözött ember van mögöttem, két nyúl és egy mosómedve.

- Megkértem őket, hogy a sivatagban csinálják, amit csinálni akarnak, mert itt a szőrük megzavarhatja a leleteket.

Ebbe a barlangba nem költözött be a hadsereg, talán mert amikor a régészek először felmérték, kúszniuk kellett a bejáraton, mert annyira fel volt töltődve törmelékkel. Ez volt az egyik oka annak is, hogy itt ástak: érintetlenek voltak a rétegek. A másik ok az volt, hogy eltömődtek a barlangba vezető vizerek és a barlangnak a klímája a környezeténél is szárazabb lett: benn megmaradtak a kosárdarabok, füvek, ősi fogkefék, ruhák.

Meg a csillogó bevonat a tetőn, ami nem ásvány volt, hanem megszáradt, történelmi patkánypisi.

Ezek a patkányok (angolul pack rat, magyarul talán bozótpatkány) nemzedékeken és századokon át élnek ugyanabban a fészekben és így az ott felhalmozott növényi maradványok betekintést nyújtanak a növényzet változásába.

A Danger cave alja tizenkétezer évnél áll meg, ami tiszteletreméltó kor, főleg, hogy majdhogynem folyamatosan lakták.

Amikor már mindent megtudtunk a barlangról, amit a fejünkbe lehetett zsúffolni, befejeztük a túrát.

Kinn még körülnéztünk az olvadozó sziklák között és mielőtt elmentünk volna egy jót ebédelni, találtunk pár kövületet is.

Jukebox barlang

- Tizenkétezer éve itt emberek éltek tizenkétezer - gondoltam - ha az egyáltalán élet - tettem hozzá gondolatban.

Persze először ezt akartam tisztázni, ha már sikerült bejutni a szökőévenként egyszer rendezett túrára, amit csak akkor tartanak meg, ha a szőkőnapkor holdtölte van holdfogyatkozással együtt.

- Milyen volt itt a világ tizenkétezer éve?

Szóval tizenkétezer éve itt még embermagasságú víz volt, sósvizi halakkal meg erdővel. 

Aztán a Lake Bonneville elillant és itt egy sós mocsár maradt halacskákkal, kacsákkal, meg egyéb állatkákkal.

A mocsár a rengeteg forrásnak köszönhetően egész jól tartotta magát - egészen 1939-ig, amikor úgy gondolták, hogy ezt a vizet sokkal jobban fel lehetne használni, például bányászni. Fel is száradt a mocsár és ez maradt a helyén.

Pár ezer évig azért a mocsár is elég jól eltartotta itt az embereket, akik két nagyobb és több kisebb barlangan éltek - átmenetileg.

A barlangokat folyamatosan lakták telente. Nyaranta máshol gyűjtögettek és egy-egy telet máshol töltöttek el, hogy az élőhelynek legyen ideje regenerálódni egy-egy itt elgyűjtögetett évszak után.

A gyüjtögető életmóddal ez a probléma: nem szabad sokszor ugyanott gyűjtögetni, mert lelegelik az élőhelyet.

Itt sikerült tizenvalahányezer éven át erre vigyázni a két barlang lakóinak.

A két barlang közül először a Jukebox-ba mentünk, mert oda meredeken kellett felmászni, amit jöbb 31 fokban megtenni, mint 39-ben. A Danger Cave megközelítése pedig úgyis sokkal egyszerűbb.

A barlangot egykor a hadsereg, ma denevérek használják, akik jobban tudnak átrepülni az állított téglalapos rácson, mint a fektetetten.

A katonáknál egy magas rangú tiszt elrendelte, hogy hordjanak fel vállon ide négyszáz zsák cementet és betonozzanak le egy táncparkettet, rendezzenek be egy bárt lemezjátszóval, bárpulttal és hozzák fel ide a Wendoverben unatkozó mormon lányokat.

Utólag több 16 és 22 közötti mormon lány nagymamakori visszaemlékezéseiben leírta, hogy az itt szervezett bulik életük legjobb emlékei. (Mielőtt valaki megkérdi, igen, a hölgyeket is ölben vitték fel a marcona harcosok.)

Ebben a barlangban van pár modern sziklarajz is.

Modern - vannak rajta lovak.

Meg ott van a csodaszarvas is (vagy csodaló) nagy koronával.

Bár engem az a szarvasforma ló határozottan egy terrierre emlékeztet.

Aki másként gondolja, kérdezze meg a művészt.

Falut találunk

A Santa Clara folyó völgye mindig is mágikus helynek látszott, ahova mindig is szívesen mentünk vissza.

Most egy lávamező melletti barlangnál álltunk meg egy pillanatra a Gunlock víztározó felé menet és ha már ott voltunk, csakúgy, vaktában elindultunk a sziklák között felfele. (Mint később kiderült, itt érdemes felfele menni a dombtetőkre.)

Nemcsak a kilátás lett jobb: a köveken sziklarajzokat fedeztünk fel.

Azt valószínűleg sose tudjuk meg, hogy miért rajzoltak labirintusra emlékeztető vonalakat a sziklába, de jól néztek ki.

Közmegegyezés szerint a hullámvonal valószínűleg vizet jelent, de itt megáll a tudomány.

A "csak" és "spirituális jelentés" ugyanolyan jó megoldások.

De a rajzok akkor is érdekesek.

A földön ekkor láttunk meg pár cserepet.

Egy réges-rég elhagyott falu helyén jártunk.

Valószínűleg ezt a tanyát katalógusba se vették a régészek, mert az ismert régészeti lelőhelyekre táblát szoktak kitenni, hogy ez egy régészeti lelőhely és nem szabad bolygatni.

Mi nem bolygattuk, csak végigsétáltunk és néztük, mi van a felszínen.

Rengeteg minden volt.

Például kőmegmunkálásból visszamaradt szilánkok.

Magyarul szemét, de régi.

Ott is hagytuk mindent - fedezze fel más is és élje át az izgalmat, hogy talált valamit.

Yoda, a régész

Az útból hamarosan ösvény lett és ott kanyarogtunk a vörös, poros úton a vörös sziklák lábánál. 

Yoda lelkesen nézelődött. 

Hirtelen megláttunk egy törött cserepet a földön. 

- Nézd, az egy basketmaker kerámia. Legalább 1200 éves. 

- Látni - mondta a Mester - jó poros! Majd mindjárt lemosom!

Saltair - régészeti túra

- Most ezen ne menjünk át - az utóbbi időben jópár komoly sós dagonyával járó túrán voltunk és ez a mocsár minden korábbi képzeletünket felülmúlta. 

- Meg tudjuk kerülni a régi vasút helye mentén.

 Régen ide, a Saltair-hez vasút hozta a vendégeket.

A vonatok Salt Lake Cityből jöttek, bementek a mólóra, majd a másik kijáraton továbbhaladtak Tooele fele.

A vasúti leágazásnak már csak nyomai maradtak meg.

Pedig valamikor több ezer ember jár ide ki úszkálni, táncolni, szórakozni.

A vasútat először, a 19. században egy cölöpökön ál viadukton vezették be. Amikor 1925-ben Saltair először leégett, az új fürdőhelyhez, a Saltair 2-höz töltést építettek a régi viadukt felhasználásával.

Ennek maradványain gyalogoltunk most be.

Valahogy nehezen tudtuk elképzelni, hogy itt valamikor villamosított szerelvények hozták a nagyérdeműt.

Annak ellenére nehéz volt elképzelni, hogy úgy tenkét éve még láttuk a közelben az egyik elhagyatott vasúti kocsit a Nagy-Sós-tó partján. (Azóta elvitték és beöntötték, mert a telek tulajdonosa félt, hogy egy elborult selfie-lovag(ina) fejreesik benne, meghal es utána bepereli.)

A töltés maradványain könnyen haladtunk tovább. Az útból és a parkolóból itt-ott maradt egy darab aszfalt így láttuk, mikor értünk a fürdőhely helyére.

Ott álltunk a bejárat előtti téren és körülnéztünk. Előttünk kellett volna legyen a pompás főépület. Ezt Richard Kletting tervezte.

Kletting korának leghíresebb utahi építésze volt. Ő tervezte a helyi parlamentet, a State Capitolt is.

A Saltairrel szemben, a viadukt végénél a főépülettől jobbra és balra valamikor a Nagy-Sós-tó terült el. Itt (is) fürdött az úri közönség. Ma csak a kiszáradt medret láttuk.

A főépületen túl további mólók vezettek a tó belseje fele. Itt (is) fürödtek és lebegtek a vízben.

Jól látni a képeslap bal szélén a kabinsort. Itt ezer, saját zuhanyozóval ellátott kabin várta a vízből kikászálódó sós vendégeket.

A Saltair fogalom volt. A 19. század második felében Salt Lake City volt az Egyesült Államokban a legnagyobb város a Mississippitől nyugatra.

Mindenki, aki számított, ide járt pihenni, nyaralni, kikapcsolódni Salt Lake Cityből és messzebbről is. (Az Antilop-szigeten élő farmerek is ide hajóztak hétvégente bulizni.)

A levelezőlapon ismét látszik, hogy minden cölöpökön állt.

Egyes leírások szerint kétezer cölöp tartotta az épületegyüttest a víz felett.

Hogy milyen lehetett a cölöpök között? Kisérteties.

Amikor a második Saltair tönkremet, az egész komplexum elhagyatottan állt. Ekkor, a hatvanas években itt forgatták a világ első zombie-filmjét, a Carnival of Souls-t. Az alapján, amit láttam belőle, ez egy X kategóriás film, ami azért érdekes nagyon, mert meg lehet belőle ismerni a hatvanas évekbeli Salt Lake Cityt.

Az is jó, hogy pontosan látni, milyen volt  az épületeket tartó oszloperdő.

Mostanra ezeket a cölöpöket megette az idő vasfoga és a só.

A központi épületből kiinduló mólók további épületekhez vezettek. Ilyen volt például a hajó formájú Ship Restaurant vagy a képen mögötte látható Hippodrom, ahol lóverseny helyett kerékpárversenyeket tartottak.

Azt, hogy miért nem Velodromnak hívták a Hippodromot, nem tudtam kideríteni. 

Ha épp nem tartottak kerékpárversenyt, akkor hozott bicajjal is lehetett versenyezni vagy bérelni egy kerékpárt és azzal menni körbe-körbe.

Saltairnek (az elsőnek) saját operatársulata is volt. Meg nagyzenekara. 

Ha nem volt előadás, akkor az úri közönség táncolt a világ -akkor- legnagyobb báltermében. (A rengeteg felhasznált faanyagot látva nem csodálkozom, hogy a város körüli hegyoldalak ma kopárak.)

Az első Saltair - amit eredetileg a mormon egyház épített és később értékesített - leégett. A második nem volt annyira sikeres, mint az első: a világválság, a világháború, a változó szokásos és a csökkentő vízszint nem kedveztek az üzletnek. A Saltair, csakúgy, mint a többi tóparti fürdőhely, a szomszédos Blackrock és a Sunset Beach, tönkrement.

Azért ez sem volt rossz hely.

Ma is van egy Saltair, de az elődei közelébe se ér. A mai Saltair, amit Saltair 3-nak kellene hívni ide pár kilométerre található koncertterem, ami csak néha van nyitva és inkább naplementét nézni mennek oda az emberek. Pedig, mint megtapasztaltuk, a naplemente a Marinából sokkal szebb.

Ahogy körülnéztünk a Saltair helyén, úgy számoltuk, hogy nagyjából a vendéglő helyén járunk. Itt egy ásatásokat folytatni tilos táblát láttunk és rengeteg cserepet.

Mint megtudtuk, a Saltair helye régészeti lelőhelynek számít és védett.

Ezt (sem) gondoltuk volna.

Megnézegettük a maradványokat. Amikor a második Saltair is leégett, az összes maradványt eldőzerolták, de így is rengeteg minden maradt a helyszínen.

Kisétáltunk még a tóra, itt találtunk egy teherautóroncsot.

Visszanéztünk, hogy megpróbáljuk ideképzelni a fürdőhelyet. Az alábbi képen a víz visszahúzódása után látható a Saltair 2 elhagyott épülete.

Mondjuk most még kevesebb volt a víz...

Megfordultunk.

Nagyon sajnáltuk, hogy mindannak, amit ez a fürdőhely képviselt közel nyolcvan éven át alig maradt valami nyoma. Ha ma is állna, biztosan törzsvendégek lennénk...