Silver City

- Itt volt Silver City! - mondtam diadalmasan és körbemutattam - Ezerötszáz ember élt itt! - tettem hozzá és igazából saját szavaimban is kételkedtem, annyira hihetetlenek voltak.

Silver City fénykorában sem volt egy nyüzsgő metropolisz, egy volt a nyomorúságos pici bányavárosok közül.

Olyan lehetett, mint a közeli Diamond, Mammoth és mindegyik eltörpült az igazi nagyváros, Euréka mellett.

Eddig azt hittem, Silver Cityből csak egy róla elnevezett országuti parkoló maradt, de egy kis térképelés és kutatás után megállapítottam, hogy a kohók (ki)hűlt helye ma is megvan.

Silver City bányavárosként kezdte, ahol (micsoda meglepetés!) ezüstöt bányásztak. Meg rezet, bizmutot és ólmot. 1885-ben három-négyszáz ember élt itt.

Az 1860-as években nyitott első bányákat a századfordulóra elárasztotta a víz és úgy nézett ki, a település el fog tünni a térképről, de ekkor jött 1900 körül a Mormon Varázsló, Jesse Knight, aki kilóra megvett mindent a környéken és arra gondolt, csinál itt meg második Knightsville-t.

Knoght aztán meggondolta magát és csak egy mezőgazdasági települést alapított a közelben, amit nagy fantáziával Knight-nak nevezett el és Silver City mellett a környék az egyetlen lapos földdarabján épített egy kohászati üzemet 1903-ban.

Hamarosan mintegy 1500 ember élt Silver Cityben és dolgozott a kohóban.

Hogy a dolgok jobban menjenek, Knight egy újabb vasútvonalat adott az eddigi kettőhöz.

Kicsit elkésett vele, mert hamarosan a vasúti szállítás költsége alaposan lecsökkent és olcsóbb volt az ércet a Salt Lake City melletti Murray-be vinni, mint helyben feldolgozni.

A kohók még pár évig működtek, de 1908-ra jelentőségük lecsökkent és Silver City lassan hanyatlott.

1940-re az utolsó lakó is eköltözött innen. A városból csak a kohó romjai és a temető maradt.

A kohóból pedig mindent elhordtak, ami nem volt lebetonozva. Vagy ami nem volt betonból.

A romterület néha olyan, mint egy ókori rom - csak kétezer évvel fiatalabb.

Engem meglepett, hogy milyen kevés a graffiti.

Van, de a rendelkezésre álló falfelületekhez képest meglepően kevés.

Sok purista úgy gondolja, hogy a rajzok tönkreteszik a porladó örökséget.

Én ezt értem, de ezeknek a betonfalaknak (betonfalakon) egy kis festés még segít is.

Újra életet hoz ide.

Meg embereket.

Abban a pár órában, amit a romok bejárásával töltöttünk, senkit se láttunk. Még kísértetek se bóklásznak itt.

Egy-két falfestő talán még jót is tesz ennek a helynek.

Errők a kirándulásrók is készült egy film, amit itt lehet megnézni.

Az elhagyott városban - St Thomas

Bevezetés: ez a bejegyzés még novemberben íródott, de csak most raktam össze.

- Nincs itt semmi látnivaló - mondta a minnesotai fickó, aki izzadtan, flip-flopban mászott fel a dombra és enyhén sebes lábát vizsgálta.
- Nincs ott lenn semmi - majd durcás barátnőjével beültek a hatalmas terepjárójukba, ami nagyobb volt, mint egyes túlnépesedett országokban az egy főre eső négyzetméter és elszáguldottak a földúton.


Lenéztem St Thomas egykori helyére a dombról.

Látszott, hol volt a város. Pár épületmaradványt is lehetett látni a távolban lenn.

Egyedül voltam. Még egy magányos keselyű se figyelte esetleges vacsoráját. (Engem.)



Az idevezető földút sokkal jobb volt, mint vártam. A Lake Mead közelében megkérdeztem egy ranger-t, járható-e személyautóval az út.

- Igen, de csak óvatosan, ha túl rossz, akkor fordulj vissza. Igaz, én tavasz óta nem voltam.



Ezzel megnyugtatott és óvatosan végigvezettem a pár mérföldes földutat. Jobb volt a várnál, féluton a kötelező csapdával: amikorra az utazó elkezdete bízni az útban, hirtelen jött rajta egy nagy gödör. Én nem bíztam benne és nem lepett meg a lyuk. Ezen kívül csak végtelenül finom por volt volt az úton, ami lassan szürkévé varázsolta az autót.



Résnyire nyitvahagytam az ablakokat, egy takaróval beborítottam a kormányt - a késő ősszel is nagyon fel tud itt forrósodni egy autó. Aztán lenéztem a poros völgybe, majd elindultam lefele az ösvényen. A tó visszahúzódása óta tüskés bozót nőtt az egykori fenéken. A tó visszahúzódását a változó partvonalra mosott kagylók jelezték.

Megigazítottam sapkámat és elindultam.
Nem volt hosszú az út, hamarosan ott álltam az elhagyott, eláraszott és ismét felszínre került város szélén.



Nem ért csalódás. Sőt, kellemesen meglepett, hogy a ranger-ek nem engedték, hogy a romokat a tó után a bozót is elnyelje. A házak alapjai álltak, itt-ott még a pincék, ciszternák is látszódtak, némelyiket a ranger-ek körbe is kerítették, nehogy valaki beessen.

A jelzések voltak az egyetlen tájidegen tárgy a pusztában.



A romok hozzáidomultak a tájhoz és részévé lettek.



Ekkor láttam meg a fasort. Vagy azt, ami egykor fasor volt.



Amikor St Thomas lakói értesültek a város végzetéről, akkor nemcsak eladtak és leszereltek minden mozdíthatót, hanem az addig dédelgetett fákat is kivágták és az értékes faanyagot eladták.



A valamelyik későbbi bozóttűzben megszenesedett fasorok a város egykori főutcáit borították árnyékba. Ők szegélyezték a városba bevezető utat is és egy fasor vezetett oda, ahol a folyó lehetett.

A folyópart meglátogatását azonban legközelebbre halasztottam.



Egy félreeső téglán megláttam pár tárgyat. Valaki gondosan átfésülhette a homokot és összegyűjtött pár ittmaradt apróságot. Nem nyúltam hozzájuk és nem keresgéltem. St Thomasnak, a kevesebb, mint száz éve elhagyott városnak régészeti értéke van. Ez a város a múlt egy darabja. A romok mindenkié. Nem kincskeresni jöttem.



Itt is érvényes a jóval ősibb, anasazi romokra vonatkozó szabály, csak fotókat vigyél és lábnyomokat hagyj magad után.



Nem volt nehéz lábnyomokat hagyni a finom homokban.



Ezt az épületet azonosítottam. Mielőttt idejöttem, nézegettem régi fényképeket a városkáról és most meglepődve ismertem fel az egyik házat. Azaz a maradványait.



Ez volt valamikor az iskola.

Most sajnáltam ám, hogy a hátizsákomban nem lapul egy drón. Valószínűleg sokkal jobban meg lehetett volna nézni a világot drónszemmel a magasból. Egyszerűbb lett volna elképzelni, hogy milyen is volt St Thomas.

A falakra felmászva is sokkal jobb perspektívából látszott a rommező.



Tovább mentem a fákkal szegélyezett főutcán, az egykori 91-wa úton.



A legnagyobb rom fele mentem, amit szinte minden falról látni lehetett. Nagyjából ott is terveztem befejezni a körsétát.



A legépebben megmaradt ház a fagyizó volt.



Leültem a lépcsőkre. Csend volt. Semmilyen "civilizációs" zaj se hallatszott. A szép zúgott. Ittam egy kis vizet, ettem egy kis csokit és a fagylaltozóra gondoltam.



Aztán felvettem a hátizsákom és elindultam vissza a civilizációba és St Thomas lassan elmaradt mögöttem.