Betonfalatka

A Finta József tervezte Marriott szállóról - az egykori Duna Intercontinentálról - mondják a szakértők, milyen nagyszarű dolog, hogy az összes szobája a Dunára néz.



Ennek azonban meglehetősen borsos urbanisztikai ára van. A szállodának a történelmi Pest fölé tornyosuló betonfala ugyanis nem épp légies. Bizonyára van szakértő, aki meg tudja magyarázni.

Oszlop a kertben

Az oszlop ott volt, ahol emlékeztem rá. A Nemzeti Múzeum kertjében, az épülettől balra, legelöl, mindenki által láthatóan és ugyanakkor láthatatlanul. Ki a fene vesz észre egy pici, szürke oszlopot a fák között?



Az oszlop lábazatán még pár éve is pici réztábla hirdette a múlt, khm, eseményeit. A tábla szerint az oszlopot Mussolini ajándékozta Magyarországnak 1929-ben. Az eseményről ugyanebből az évből egy filmhiradó is tudósít.

Mussolini a Forum Romanum végtelen szoborkészletéből előszeretettel ajándékozott el egy-egy darabot. Jutott is, maradt is. Szobrok mellett a Duce capitóliumi farkasokat is adott boldog-boldogtalannak.



A régi réztáblát nemrégiben lecserélték egy civilizáltabb üzenetet hordozóra. Amióta tegnap megláttam, azóta túrom ömlesztett fotóarchívumomat és keresem a régi réztábla fotóját. talán valahol még fotóm is van róla.

Lehet, elveszett. Ugyanúgy, mint az eredeti tábla.

Szeressük egymás gyerekek

(Megjegyzés: a kép illusztráció.)

Békés délelőtt volt. A fülledt meleg megrekedt a városban és a kopoltyús járókelők előnybe kerültek a többiekkel szemben.

Két 4-5 éves gyerek huzakodott valamin. Teljesen normális, testvéri módon. Nem használtak se szamurájkardot, se kisbaltát, de még benzinnel se öntötték le egymást.

Egy hasonlókorú kisgyereket sétáltató járkókelő szerint viselkedésük túllépte az ingerküszöböt. Legalábbis az övét. A hölgy megállt és öltözetét és a békés egymásmellettélés ideológiáját meghazudtoló módon rájuk szólt:

- Gyerekek, nem szabad így veszekedni. Szeressétek egymást, bazd meg!

Kozma utca III

Már eltemettük magunkban a temető értékeit, amikor megláttunk valamit és jobban meglepődtünk, mintha az egyik kriptából kisétált volna egy lakó és kért volna egy kis sóletet. Ez azért se lett volna nagyon meglepő, mert némelyik kripta valóban lakottnak látszott.

Az eddigiek alapján viszont erre nem számítottunk.



A Schmidl család Lajta Bélát és Lechner Ödönt kérte fel síremléke elkészítésére. Az eredmény maga a szecesszió. Fantastikusan kidolgozott részletek, tökéletes kivitelezés és gyönyörű végeredmény, amit ráadásul a 90-es években helyreállítottak.



Néztük a sírboltot. Örültünk, hogy legalább ez megmenekült, ezt sikerült megmenteni. Már ezért az egy sírért megérte eljönni.

Kozma utca II

A másik kapu természetesen nyitva volt. Beléptünk.

Úgy emlékeztem, hogy a kerítésnek támaszkodó kriptasor, itt nem annyira látványos, mint a Salgótarjáni uti temetőben. Budapest világvárosi lendülete kifulladt a századfordulót követően, kevesebb volt a pénz látványos síremlékeket emelni. Azét sikerült párat.



Lajta Béla egy, a Kerepesi temetőéhez hasonló szecessziós árkádsort tervezett ide, de ez már nem valósult meg. A 19 század végén épült hatalmas fehér ravatalozó a tervezett nagyság leglátványosabb emléke.



A temető ma is működik. Több mint 300000 embert temettek itt el. Akriptasoron végigsétálva ezt nehéz elhinni. Az egyik oldalon hiába látunk egy gondozott sírkertet, a pusztuló szecessziós mauzóleumok félig nyitott ajtajai inkább egy horrorfilm ittfelejtett díszletére emlékeztetnek.



Vagy egy elhagyott, az őserdő éltal felfalt városra, egy buja dzsungelből, ami ma is arra vár, hogy valaki felfedezze.



Van mit felfedezni.



Szeretem a szecessziót és az eklektikát. Itt van. Fantasztikus értékek enyésznek itt el napról napra. Tűnnek el nyomtalanul.



Olyan, mintha a kripták lakói sietve távoztak volna. Ajtó-ablak nyitva.



Lehet, hogy van valami oka annak, hogy nem zárják be az ajtókat, kisebb munkával nem állítják meg a pusztulást.



Nem vagyunk gazdagok. Ezért sem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen értékek tünjenek el nyomtalanul. Ami még fontosabb, tragikusabb, hogy a kriptákkal együtt az itt eltemetett embereknek, családoknak, történelmünknek utolsó darabjai is eltünnek.



Remény azonban mindig van. Itt is volt.

Kozma utca I

Az Új Köztemető bejáratára rá se lehetett ismerni: a kaotikus, öt út kereszteződéséből kialakult csomópont helyét kényelmes körforgalom foglalta el. Pár méterrel arrébb viszont ismét visszaértünk a régi Kozma utcára.

A kátyútengerbe kitett hatvanas táblán még fogainkat kockáztatva nevetni se volt időnk, mert szinte azonnal követte egy ötvenes. (Ennek sok értelme volt.)

Azán megláttam az izraelita temetőt és huszonvalahány éves emlékeimet elfeledve azonnal balra kanyarodtam, be a villamosmegállóba.



Úgy látszott, a karbantartók itt véres küzdelmet folytatnak a támadó növényzettel, ami már felfalta a sinpárokat. Az egyik vágányt fel is szedték, a villamos már nem ment tovább. Lehet, arrébb emberevő liánok támadnák meg.



A gyönyörű kovácsoltvas kapu romjaiban is fennséges volt. Még a virágbolt műanyag táblája sem tudta elrontani szépségét. A csorba kapudíszek és a valamikor, valahogy letört zár, meg a vastag rozsdás lánc is illett hozzá.



- Akkor nem megyünk be - sajnálkozó pillantást vetettünk a háttérben magasodó ravatalozóra.
- Esetleg nézzük meg a másik kaput - jutott eszembe valami halvány emlék a másik bejáratról.

Bár a tetőn

- Még én sem voltam - mondta telefonos segítségem, P -, de bemész a Kecskeméti utca 3-ba és onnan kell felmásznod. A földszinti kocsma a Közhely, az emeleti a Tip Top.

A Közhelyet közhelyesen könnyű volt megtalálni. Innen vezetett fel egy homályos csigalépcső a mennybe (ami jelen esetben egy másik kocsma).
A lépcsőházból irododák nyíltak, emeletenként egy. Ez egy álommunkahely: a földszintet és az emeletet teljes egészében kocsmává (kávézóvá) alakították.



Ez egy klasszikus bérház: a négy emelet tizennégynek tünt és mire felértünk a tetejére, nemcsak azért álltunk meg, hogy lefotózzuk a lépcsőházat megvilágító tetőablakot, hanem, hogy visszanyeljük a távozni készülő tüdőnket.

Aztán kiléptünk a tetőre és ott volt alattunk az Egyetem tér.



Leültünk.
Nem volt nagy és nem is magasodott a város fölé, de a kilátás akkor is szenzációs volt. Ezt láthatják a galambok nap mint nap, miközben tojnak a lent nyüzsgő emberek fejére.



Este hat volt, pont akkor nyitott a műintézmény és a személyzet már rutinos szalonspiccel kezdte az estét. Lengedezett egy szellő, libegtek a bárányfelhők és mi néztük, milyen Csollány Szilvesztert megszégyenítő tornamutatvánnyal kell a pincérnek megkerülnie a pultot, hogy hozhassa a limonádénkat. (Kávé és tejtermék nincs, valószínűleg nem találtak senkit, aki fel mert volna ide cipelni egy hűtőszekrényt.



Hétig nem voltak nagyon sokan. Pár munkából szabadult manager (óbeszédül irodista) és néhány jószimatú turista volt a közönség.

Ekkora megittuk a limonádét és kigyönyörködtük magunkat a tetőkben.
Vakmerően leereszkedtünk a lépcsőn az utolsó métereken lábunkkal tapogatva az utat. Ha a szalonspicces pincér ígz folytatja útját a sárgaföld fele, akkor ő meg se próbálja majd a leereszkedést, hanem ottmarad a tetőn, amíg a világ világ. Vagy amíg a bár be nem zár.