Lávaalagutakban

A vihar és a szivárvány után bátran nekivágtunk az ösvénynek és mentünk megkeresni a lávaalagutakat.

Idahóban, meg Utahban is láttunk már lávaalagutakat, de ezek kimaradtak, mert régen a Snow Canyonban nem lehetett kutyával túrázni tavalyig. Tavaly megnéztük Jenny szurdokát, idén a lávaalagúthoz mentünk.

Vörös sziklák és vörös homok.

Fehér sziklák és fehér homok.

Fekete sziklák.

Fekete homok nem, nemcsak mert ez a láva még csak tizenhétezer éves és nem volt ideje elporladni.

A lyuk pereménél elővettük fejlámpáinkat és leereszkedtünk egy hosszú, éles kövekkel teli üregben találtuk magunkat.

Az üreg úgy húsz méteren át folytatódott az egyik irányba, majd elágazott és egy-egy nagy kamrában végződött.

Lenn nem volt ösvény, fény, semmi, csak fekete sziklák, amiken átmászva előbbre lehetett jutni.

Eleinte magunk mögött még láttuk a kijárat fényét, aztán egy kanyar után az is elenyészett.

Amikor elértünk a barlang végére, ahol szerencsére nem voltak függőleges aknák, megfordultunk és kievickéltünk az alagútból.

- Van még három ilyen - morfondíroztam - majd megnézzük őket jövőre. Most nézzünk vörös sziklákat és kaktuszokat.

Szivárvány Szentgyörgyben

- Így egész elviselhető az eső - néztem a szivárványra.

- Csak áltatod magad - tünt el Puppey az autó mélyében.

Szent Györgynek jó a klímája, de azért néha itt is esik az eső, mert hát tél van. A Virgin-folyó is megáradt valamitől.

Ez a vihar azonban szokatlan volt.

A szivárvány pedig -reméltük- a végét jelezte.

Én puhány és nyavajás vagyok: általában nem szeretek esőben mászkálni.

Felmerült, hogy először inkább a (következő) vulkánpitéért menjünk el és utána gyalogoljunk, de az eső lassan elállt és mi lelkesen rohantunk a szivárvány után a Snow Canyonba.

Úgy gondoltuk, hogy ez a szivárvány egy égi jel, hogy elmenjünk megkeresni vagy az aranyat a végén vagy a lávaalagutakat között.

Úgyhogy el is indultunk.

A visszatérő

- Az mi? - néztem jobbra a mezőre és a padlóig nyomtam a fékpedált és négy-öt centi gumit otthagytam az aszfalton miközben az autó féknyomokat otthagyva csikorogva, rázkódva lassított.

A kaktusznézés után Beaver Dam-ba igyekeztünk, mert ott ötven centtel olcsóbb a benzin gallonja, mint Szt Györgyben.

Ekkor láttam meg. A fa önmagában meglepő volt: a vidék nem bővelkedik fákban és ezzel a kijelentéssel még finom és diszkrét voltam, mint egy túráztatott harckocsimotor.

A fa mellett azonban ott áll valami.

Valami, ami határozottan csontváznak nézett ki.

Közelről egy kerékpáros csontváznak látszott, aki egy koporsóból száguld elő.

Mellette tábla mutatta az irányt.

Revenant az halálból visszatérő halottat jelent - ilyesmiben nem vagyok járatos, én csak a hülyeség szellemét szoktam felismerni és azt is csak néha.

A koporsóból előtörő kerékpáros új volt - de megmagyarázható: a közeli hegyikerékpáros ösévnyeket hívják Revenant-nak és Halloweenkor tréfás kedvű és időmilliomos bicajosok hoztak egy koprsót (remélem, nem használtan vették), egy kerékpárt, egy csontvázat (remélem, az se másodkézből van) és ezt mind felszerelték ide. Aztán tettek egy sisakot a kerékpáros fejére.

Tetszett.

Remélem, jövőre is itt lesz.

A megáradt Virgin-folyó

A szokásos meleg napsütés nem hagyott minket lustálkodni. Akkor kell lustálkodni, amikor jól esik - vallom, úgyhogy elindultunk megnézni a Virgin-folyót SzentGyörgy egyik szélén.

Tavaly decemberben a Virgin-folyó mentén táboroztunk egy keveset (lásd fotót fenn) mielőtt beköltöztünk volna karácsonyozni a szentgyörgyi szállodába.

A folyót idén se akartuk kihagyni és most az egyik városi részét mentünk megnézni. Errefele is lehet néhol megkövült fadarabokat találni - bár a legjobb hely erre innen picit délebbre van.

Ahogy közeledtünk a folyóhoz, valami iszonyatos zajt hallottunk. Valami hangosan morajlott.

Ez a valami a máskor békés és sokszor sekély folyó volt, amiben pancsoltunk, illetve amiben egyszer felgyalogoltunk egy szurdokba (azt se írtam még meg, pedig már vagy húsz éve volt, de talán majd egyszer bepótolom).

Most meg, mint egy Szűz, aki letépte láncot, vágtatott a folyó a rónán át.

És morajlott és máskor zöldeskék vize a tejcsokoládék és tejszínhabok minden árnyalatában kavargott.

Általában nem mondok nemet csokoládéra, de most a tejszínhabos hullámok nem voltak étvágygerjesztőek.

Egy dolog tudni, hogy Graftont ez a folyó mosta el és, hogy fenyegette Riverside-ot, de más látni, ahogy a máskor szelíd folyó zabolátlanul tombol.

Pedig itt a folyó egy síkabb területen kanyarog - milyen lehet a szurdokokban?

Ezért is fontos, hogy mielőtt egy szűk kanyonba megyünk, megnézem, fog-e esni az eső vagy esett-e az eső arrafele- mert ha igen, máshova megyünk. Oda, ahol sík.

Itt ez most jó volt - és fontos figyelmeztetés, hogy ne kényelmesedjünk el.

Meg, hogy menjünk és nézzünk újabb helyeket. Abból tanulunk és abból írunk bejegyzéseket.

Uszodai intermezzo

Az uszodában vártam, hogy lecsipogtassam belépőmet.

Elöttem egy kétméter magas, pohos, jó hetvenes fickó állt hosszú, befont hajjal, derékig érő szakállal.

- Most csak négy szabad sávunk van - szabadkozott a pultos.

A fickó ránézett és mély, dörmogő hangon válaszolt:

- Én az aerobikra jöttem.

Kaktuszok között

- Nézd mekkora kaktusz!

A vízmosásban heverő letört kaktusz nagyobb volt, mint a fejem. Csak nekem nincs ilyen tüsi hajam és nem vagyok ennyire tüskés.

Remélem, a kaktusz nem úgy tört le, hogy valaki véletlenül beleült. Ribizlinek volt már olyan (bal)szerencséje fenékkel beleesni egy kaktuszba és a dolog pillanatnyilag se tünt jó ötletnek.

A régi 91-es út mentén nemcsak elhagyott szállodák, garázsok és benzinkutak meg pálmaliliomok vannak, hanem kaktuszok is. Kaktuszok minden mennyiségben.

Nekem mindig eszembe jut, hogy az ilyen kaktuszok otthon botanikuskertek, üvegházak féltve dédelgetett - de nem simogatott - kedvencei. Az is eszembe jut, hogy Magyarországon ezeket a kaktuszokat mindig lehordjuk a pincébe.

Itt meg nőnek, mint a dudva.

Csakúgy, mint a decemberi virág.

Nem tudom, mi a neve, de én decemberi virágnak hívom, ami egyfelöl lehetne egy romantikus regényben egy női név, másfelől lehetne ennek a sárga virágnak a hivatalos neve is. De nem az.

Csak azt tudom, hogy szeretem és karácsony környékén Dél-Utahban mindig örülök, ha szabadban nyíló virágot látok.

BUÉK

BOLDOG ÚJ ÉVET!