"Behajtani tilos" - ez teljesen egyértelmű, ez a legfontosabb közlekedési táblák egyike. Jelentése teljesen nyilvánvaló: nem lehet bemenni.
Aztán jön az apróbetű: iskolai napokon.
Tudom, ez Utah, itt nehéz elképzelni - és találni - olyant, akinek nincs iskoláskorú gyereke, de azért nem mindenki tudja mindig, hogy épp van-e tanítás. Vagy nincsenek gyerekek, mert tanítás nélküli munkanap van. Megkezdődött-e a szünet, mert Utah összes iskolaszéke maga szabja meg a szüneteit. Előfordulhat, hogy az egyetemen tanítás van, a helyi iskolában nincs és a szomszéd iskolakörzetben, ami az utca másik oldalán kezdődik, van.
Szóval ha a sofőr el tudja dönteni, hogy van-e iskola, akkor még hátra van egy teszt: hány óra van. Mert reggel fél nyolc és délután fél négy között tilos behajtani.
Persze nekem erre van egy tökéletes megoldásom.
Gyalog járok erre Puppeyval és mindig megkérem, hogy fejezze ki véleményét a tábláról.
Ophir és Mercur és temetője között Rush Valleyben a Gillmore Well felett mindenféle érdekes dolog van a hegyek között. Ott van Jacob City, ahova még nem jutottunk el, van pár elhagyott bánya, ahol már jártunk (és még nem írtam meg, mert elfelejtettem) és olyanok, ahova még nem jutottunk el.
Egy nap most elugrottunk ide megnézni, érdemes-e ide lejönni egy hosszabb expedícióra. Mivel hétvége volt, azelőtt kellett körülnézni, hogy a helybeliek elkezdenek hódolni ősi népszokásaiknak és kihoznak mindenféle felesleget cuccot és szétlövik azokat.
Mert a fiatalúr nem szereti a lövöldözést, én pedig nem szeretem, ha a közelemben lövöldöznek, mert nem bízom ismeretlenekben, hogy tudják, hogy hogy kell lőni.
Amint túljutottunk a szétlőtt háztartási berendezések és üvegek sávján, a táj szép lett és a túra jó volt.
Voltak fák és tavaszi virágok is.
Itt ott voltak apróbb bányamaradványok is - semmi látványos, de jól néztek ki (lásd második és harmadik fotó).
Kavicsból kevesebb volt - itt-ott találtam pár beépített kvarcot is.
Szóval ide még visszajövünk, ha másért nem, kvarckristályokat keresni.
Egy megkezdett - és félbehagyott - feltárás helyén aztán találtunk valami érdekeset.
Pár furatot fedeztünk fel a sziklában.
Nem tudtam biztosan, hogy kőzetmintát vettek-e itt vagy robbantáshoz fúrtak lyukakat a sziklába.
Az is felmerült természesetesen, hogy az UFÓ-k, amikor ezt a hegyet építették, ezeknél a lyukaknál fogva hozták azt ide.
De ez kevésbé valószínű magyarázat, mert van itt elég hegy, minek hozzanak ide még többet?
Mire mindezt megnéztük, megérkeztek a lövészek és mi mentünk.
Távoztunkban még találkoztunk egy porödöggel, ami olyan gonosz volt, hogy a fotót is elrontotta.
Távoztunkban még láttunk egy elhagyott tanyát is a távolban.
Amikor pár napja megtaláltuk a sziklarajzot Grantsville felett, akkor láttuk, hogy errefele érdemes kövületeket is keresni.
Most picit arrébb mentünk. Most nem a nagyautóval voltunk és nem akartam lemenni az aszfaltról.
Errefele is volt pár érdekes mészkőalakzat, amiket át akartunk nézni kövületileg.
De jókedvünket végzetes támadás fordította fejveszett menekülésbe: amit kiléptünk az autóból, apró csípéseket éreztünk.
- Ez lehetetlen! - sikítottam - Még csak március vége van!
A gnat flies általában április végén kelnek ki. Ezek milliméteres repülő piranyák, amik simán átharapják a bőrt és vért fakasztanak egyetlen marással. A rovarriasztók nem használnak ellenük és az egyetlen védekezés ellenük egy egész testet beborító szunyogháló hordása. Méghozzá az aprószeműből, mert hát ezak a lények nagyon kicsik.
Méretük miatt no-see-ums-nak is hívják őket, ha van olyan, aki egyálalán hívni akarja ezeket a vérszívókat.
A marás fájdalmas és sokkal jobban és tovább viszket, mint egy egyszerű szunyogcsípés és egy két napig sárgás genny szivárog a sebből, ami VISZKET. Az áldozatokat onnan lehet felismerni, hogy hörögve fetrengenek a porban miközben tíz körömmel vakaródznak és nincs rajtuk se zokni, se cipő, mert lábkörmükkel is vakarnák magukat, (Túlzok. Csak az egyik lábukon levő körmöket használnák.)
Az enyhe tél nem ritkította meg az állományt és a korai meleg miatt a bogarak (ez a másik nevük) sokkal korábban bújtak elő, mint általában.
Esőben, erős szélben a bogarak (ez a másik nevük) nem bújnak elő és - szerencsére - csak három-négy napi 32 fok feletti hőmérséklet kell ahhoz, hogy megsüljenek és eltünjenek, hogy jövő tavasszal bújjanak csak elő.
Az idei év melegrekordjait megnézve én reménykedem abban, hogy a három-négy napi harminc fok feletti hőhullám az április végére várható.
Akkor visszajövünk ide és bár bele fogunk olvadni a sziklákba, nem fognak minket élve felfalni.
A száraz és meleg tél után alig volt sár az erdőben, úgyhogy elindultunk egy rövidebb sétára Pinecrest egykori vasútja mentén.
Az első virágokat jöttünk megnézni.
Az egyik kanyar után a lejtő szélén valami zöld kacsingatott ki az avarból.
Egy nagyon zöld telefon volt.
Mivel ebben az erdőben sok minden terem, de telefon nem nagyon, felvettük, mielőtt Puppey lemosta volna.
Samsung telefon volt, nem túl régi.
Összeszedtük a telefont és mindenkit megkérdeztünk, hogy elveszített-e egy telefont. Egy szakállas pasi automatikusan a zsebéhez is nyúlt és sápadtan mondta, hogy nincs meg a telefonja.
De ő egy iPhone-t keresett és nem Samsungot és reménykedett, hogy otthon hagyta.
Úgyhogy volt egy telefonunk, ami nem tartozott senkihez.
A túra után körbeültük a telefont és nézegettük.
Az értesítésekhez hozzá lehetett férni a képernyőzár ellenére: láttuk, hogy volt pár nem fogadott hívása reggel hétkor. Meg délben. Mind ugyanattól az embertől.
Volt hozzá egy gombostűnyi fénykép is, amiből annyit lehetett eldönteni, hogy a hívónak van feje. Ezzel sajnos az emberiségnek csak nagyon kis részét lehetett kizárni a potenciális telefontulajdonosok közül.
A név szerencsére nem Kovács János volt. Rákerestem a névre és találtam is egy ilyen nevű embert a közelben, aki az egyetemen dolgozott. Volt telefonszáma is.
Írtam neki SMS-t, hogy van itt egy telefon, amit hivogat.
Két perccel később megzizzent a talált telefon.
- Mikor jöhet érte?
Mivel Salt Lake City valahol egy kisváros, tíz perc múlva egy fiatal fickó szállt ki egy autóból. Volt feje, úgyhogy odaadtam neki a telefont, ami felismerte gazdáját (a fejéről) és bebizonyította, hogy az erdőben töltött nap ellenére működik.
A fickó boldogan ölelte magához a telefonját, miközben Puppey a torkát kereste. Hogy mer valaki idejönni a ház elé?
A fickó ránézett Puppeyra és búcsúzóul azt kérdezte:
- Kisvirág - szimatolt Puppey - El akar hervadni... Szabad-e....
- Puppey! - de késő volt.
Lehet, ettől lett sárga ez a virág?
Meredeken mentünk fel a hegyre, hogy megnézzük a kilátást.
Kilátás pedig volt.
Puppey nem szerette, hogy kijöttünk a fák közül és magunk mögött hagytuk az erdőhatárt.
- Nem mehetnénk vissza a fák közé? - kérdezte Puppey.
- Előbb együnk - javasoltam.
- Nem kell a fák közé menni - felelte az eb - de azért igyunk vizet is!
Ittunk egy kis vizet, ettünk, aztán megállapítottuk, hogy elég a tavaszi nyárból. Utahban ez általában úgy működik, hogy várni kell tíz percet és havazik, ez a tavasz azonban rendhagyó, most pár napot kell várni a következő hóviharra.
Valamikor olvastam a Grantsville melletti sziklarajzokról. Meglehetősen sok és meglehetősen unalmas olvasgatás után nagyjából tudtam merre lehetnek
El is indultunk, hogy megkeressük őket.
Az ilyen expedició mindig egy kicsit lutri: nagyon ritkán vannak GPS koordináták a sziklarajzokhoz, ha pedig vannak, akkor azok általában rosszak.
A leírások értelmezése meg enyhén bonyolult. (Majd valamikor írok egy bejegyzést erről a kutatási folyamatról.) Aki leírja, hogy hogy lehet eljutni, az általában eljutott oda, de nem mindig sikerül érthetően leírnia a helyszínt - mert hát ő tudja és neki természetes.
Itt például az útleírás első részében azt írták, hogy a kőbányánál a keletre vezető úton kell menni. Ez világos. Érthető. Precíz.
Ha csak egy út indul el a kőbányától.
Ettől kettő ment keletre pont a bányától és pár méterrel lejjebb volt egy harmadik út is. Egyikre se mondanám, hogy országút, de a Behemóttal gond nélkül tudtunk rajtuk menni.
A leírások szerint a kőbánya után egy kicsit kellett még vezetni a sziklarajzik.
Kicsit.
A kicsit az tudományos és precíz szó, azt jelenti, hogy nem untam el magam és bármennyi lehet tíz métertől tízig. Vagy többig.
Szóval mi leparkoltunk a kőbányánál és kiszálltunk és találtunk valami meglepőt.
- Ez határozottan nem sziklarajz - mondtam Puppeynak, aki attól félt, hogy a száraz fából készült alkotmány leég.
- Lelocsolom, lelocsolom! - jelentkezett önkéntes tűzmegelőzőnek a fiatalúr.
Meglepő volt, hogy ezt csak így kidobták ide.
Az nem volt meglepő, hogy miután kidobták, szitává lőtték, mert hát ez egy népszokás itt.
És hát remélem, hogy először kidobták és csak aztán lőtték szét.
Eddig már megérte feljönni. Innen már látszott a Grantsvill-fal-ként emlegetett sziklaformáció, amit majd akkor nézünk meg, ha nem lesz márciusi nyár 28 fokkal.
Ide már a sziklarajzok se voltak messze.
Közel se.
De meglettek, mégpedig meglepő módon: elsétáltam mellettük és amikor visszanéztem, ott voltak. Mert hát én egy nagyobb sziklára számítottam.
Alaposan megnéztem a véseteket és láttam, hogy nem igazán újak, de nem is a legrégibbek közé tartoznak.
Persze azonnal megfejtettem mit jelentenek a vésetek, ehhez csak a hasamra kellett ütni egy nagyot: az egykori tavat ezer éve körbeálló emberek horgászversenyen vannak és azt mutogatják, hogy melyikük mekkora halat fogott.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.