Vörös sziklák

Ha SzentGyörgy és telelés akkor vörös sziklák. 

Ez a kirándulás kihagyhatatlan. Azért is, mert gyalogtávolságra van a szállodától és azért is, mert parkolója is van, szóval a gyalogtávolságon is lehet rövidíteni, hogy aztán többet gyalogoljunk ott.

Ezek a sziklák alatt van a város - és mellettük a víztározó, a másik oldalukon a víztelen tározó. A szilkák között rengeteg ösvény kanyarog.

Süt a nap, lehet mászkálni és minden tökéletes.

Egyszerűen feljövünk, mászkálunk (megjegyzés: a vörös sziklákon NAGYON könnyű felmenni, de lemenni nehezebb), élvezzük a decemberi napsütést és a meleget.

Aztán elmegyünk a botanikus kertbe este és folytatjuk a sok éves hagyományt.

Valószínűleg az összes ösvényen jártunk itt - vagy majdnem az összesen -, de ez hozzátartozik a teleléshez.

Nyáron úgyse jönnénk ide, mert mászás közben megégne a kezünk a szirteken.

De most tökéletes volt itt mászkálni és megnézni, mi változott-e valami. Például itt kinőtt-e a zöld moha.

Nem. Itt nem nőtt ki és emmi se változott: ezek a sziklák viszonylag gyorsan formálódnak, de nem ennyire. Talán majd jövőre.

Zöld moha a vörös sziklákon

Szivárvány és eső után érdemes feljönni a lávaalagutakból és megnézni a vörös sziklákat.

Vörös sziklából Utahban túlkínálat van - de számomra megunhatatlanok, főleg most, hogy az eső után feléledt a szirteken a zöld moha.

Ilyen zöld mohát még itt nem láttunk.

Ha nem függőleges sziklafalon lett volna, akkor leheveredtem volna eget nézni.

Valamikor ide jártak a telepesek piknikezni és szokássá vált, hogy felvésték a nevüket a sziklafal egy pici alkóvjába.

Nem másztam fel, nem akartam újsághír lenni és nekem meredeknek tünt a sziklafal. Lehet, a telepeseknél egykor volt létra.

Vagy nem volt tériszonyuk, ellentétben velem.

De ez lentről is gyönyörű volt,

Megérte eljönni.

Erről a kirándulásról készült egy nyúlfarknyi film, amit itt lehet megnézni:

Kék donut

Személyes tapasztalataim alapján ezt a rézgálic színű csemegét csak az itt született és szocializálódott népek tudják megenni.

Víztározó Szent György felett

Ha már megtaláltuk Szent György víztelen tározóját, elmentünk megnézni azt, ami a harmincas években épült és ma is szerves része a város vízhálózatának.

Ez azért is jó ötlet volt, mert innen be lehetett látni az "óvárost". Ott volt a település fölé középkori székesegyházként magasodó mormon templom is.

Szent Györgyben azóta se építettek igazán magas épületeket.

A városba érkező újabb vízvezetéknek kicsi volt a kapacitása és a régi csatornából a víz jelentős része elpárolgott. A párolgással keletkező veszteséget csak a csatornába pisilő birkák és tehenek pótolták valamennyire, de nem közmegelégedésre.

A harmincas években épült vezetékek segítettek a helyzeten, de a víz továbbra se volt "csapvíz" hőmérsékletű.

A beton víztározó végül a második világháború után épült meg és ekkor lett a helybeliek kedvenc találkahelye a Cukorsüveg mellett.

Nappal és reggel a betonplacc lett a város legnépszerűbb kilátója.

A víztartály tetején találkozott naplementekor az úri közönség. 

Bálokat is tartottak itt és esténként zenekar játszott, az emberek pedig táncoltak a csillagfényben.

Puppeyt ez nem érdekelte.

Miután körbejárta a tározó tetejét elunta magát: itt még egy rágnivaló fadarab se volt.

- Menjünk le, az ösvény mellett vannak pálmák és kaktuszok!

Lementünk és Puppey igazi territoriális földesúrként lenézett a városra, majd lepisilt a mélybe.

Black Knolls - A víztelen tároló

- Víztározó! Víztározó? Víztározó?????

Meglehetősen tanácstalanul néztem a térképen jelzett vízározóra és elhatároztam, megnézzük.

Szent György városán kívül, ahol a vörös sziklás sivatag a fekere sziklás sivataggal találkozik, ott található a víztározó.

A térképen.

A valóságban többet kell keresni.

És akkor se igen lesz meg.

Ahogy közeledtünk a helyhez, kezdtem sejteni, hogy itt nem sok vizet fogunk találni, leszámítva azt, amit a kulacsainkban hoztunk.

Gátat azért találtunk, de nem úgy nézett ki, mint ami nagyon tartaná a vizet.

Mint kiderítettem, nem is tartotta: Szent Györgyben a város alapításakor kútvizet ittak.

A kútvíz iható volt, ez azt jelentette, hogy a telepesek nem rosszabbul voltak, amikor nem ittak belőle. 

1900 körül elhatározták, hogy elpuhulnak és szeretnének valami olyasmit is inni, ami hűsít és jóízű és víz és amitől nem nő utánuk zöldebben a fű. Vagy a kaktusz.

Építettek is egy csatornát a közeli hegyekből: ettől a víztől nem ment a hasuk, bár mire nyáron elért a városba, már nagyon meleg volt. Annyira, hogy a házak árnyékos oldalán vizes rongyokba csavart hordókban hűtötték le szobahőrmérséklatűre.

Egy gond volt, akkoriban a szobák 35 fok körüliek voltak nyáron.

Építettek is egy vízvezetéket, ami a városba vitte a hűs forrásvizet.

De ez a víz nem volt elég, ezért 1911-ben elhatározták, hogy 15 ezer dollárból építenek egy víztározót.

A történet további része olyan, mit egy mese.

Egy Grimm mese.

Húsz éven át építették szorgalmasan a gátat társadalmi munkában, lelkesen és közben itták a poshadt vízet.

A nagy, vulkáni kőtömbökből épült gát sok mindent tartott, de a víz nem tartozott ezek közé a dolgok közé.

A víz egyszerűen kifolyt a tározóból. (Lehet tározónak hívni egy helyet, ami nem tároz?)

A vízkérdést a gazdasági világválság oldotta meg: a Roosevelt féle közmunkaprogram keretében harmincas években megépült egy új csatorna, ami iható vízzel látta el a várost, majd elkészült a nagy "víztorony" is a botanikus kert mellett.

A Black Knolls tározó gátja pedig itt áll elfeledve a sivatagban és csak eső idején lát valami vizet.

Meg amikor Puppey felemeli a lábát.

Lávaalagutakban

A vihar és a szivárvány után bátran nekivágtunk az ösvénynek és mentünk megkeresni a lávaalagutakat.

Idahóban, meg Utahban is láttunk már lávaalagutakat, de ezek kimaradtak, mert régen a Snow Canyonban nem lehetett kutyával túrázni tavalyig. Tavaly megnéztük Jenny szurdokát, idén a lávaalagúthoz mentünk.

Vörös sziklák és vörös homok.

Fehér sziklák és fehér homok.

Fekete sziklák.

Fekete homok nem, nemcsak mert ez a láva még csak tizenhétezer éves és nem volt ideje elporladni.

A lyuk pereménél elővettük fejlámpáinkat és leereszkedtünk egy hosszú, éles kövekkel teli üregben találtuk magunkat.

Az üreg úgy húsz méteren át folytatódott az egyik irányba, majd elágazott és egy-egy nagy kamrában végződött.

Lenn nem volt ösvény, fény, semmi, csak fekete sziklák, amiken átmászva előbbre lehetett jutni.

Eleinte magunk mögött még láttuk a kijárat fényét, aztán egy kanyar után az is elenyészett.

Amikor elértünk a barlang végére, ahol szerencsére nem voltak függőleges aknák, megfordultunk és kievickéltünk az alagútból.

- Van még három ilyen - morfondíroztam - majd megnézzük őket jövőre. Most nézzünk vörös sziklákat és kaktuszokat.

Szivárvány Szentgyörgyben

- Így egész elviselhető az eső - néztem a szivárványra.

- Csak áltatod magad - tünt el Puppey az autó mélyében.

Szent Györgynek jó a klímája, de azért néha itt is esik az eső, mert hát tél van. A Virgin-folyó is megáradt valamitől.

Ez a vihar azonban szokatlan volt.

A szivárvány pedig -reméltük- a végét jelezte.

Én puhány és nyavajás vagyok: általában nem szeretek esőben mászkálni.

Felmerült, hogy először inkább a (következő) vulkánpitéért menjünk el és utána gyalogoljunk, de az eső lassan elállt és mi lelkesen rohantunk a szivárvány után a Snow Canyonba.

Úgy gondoltuk, hogy ez a szivárvány egy égi jel, hogy elmenjünk megkeresni vagy az aranyat a végén vagy a lávaalagutakat között.

Úgyhogy el is indultunk.