Most, december végén néha rövidujjúban mászkáltunk. Általában sütött a nap és meleg volt.
A város felett azonban magas hegyek vannak és amikor elmentünk Veyóba beszerezni a kötelező adag vulkán pie-t, onnan havas hegyeket láttunk egy, a vadnyugatot idéző karám mögött és picit magasabban, Mountain Meadowsnál már hóban gázoltunk.
A nyarat hagyjuk, olyankor fel kell menni a hegyekbe, mert megolvad a homok.
Mire felértünk a fennsík (helyi szóval mesa) tetejére, azt hittem, letekerem a kormányt az oszlopról. A Hurricane Mesara mentünk fel, oda, ahonnan a majmokat lőtték ki.
Mi azonban nem majomkodni jöttünk, hanem megkövült fadarabokat keresni.
A megfelelő helyen leparkoltunk és mentünk is a térképen jelölt folt fele, de ahogy lenéztünk a földre, láttuk, hogy a homok tele van megkövült fadarabokkal.
Rengeteg féle fadarab volt itt, jórészt öven- meg százmillió évesek. Egy részük kikristályosodott: ezeket kerestük főleg.
A terv, hogy majd ha lesz időm, gondosan kipolirozom őket és akkor szépen fognak csillogni és jó karácsonyi ajándékok lesznek. (A lenti fotón a közeli Gooseberry Mesán talált és megcsiszolt fadarabok vannak.)
Puppey, amint észrevette, hogy a földben turkálunk, követte példánkat és gyorsan ásott magának egy kis fészket.
Mire elkészült, mentünk is arrébb.
Ekkor zokszó nélkül ásott magának egy másik gödröt.
Aztán rágcsált pár fadarabot, szerencsére nem a százmillió éves fajtából. A fennsík tetejét borító erdő rengeteg rágcsálnivalót kínált.
A fennsík tetejét sűrű erdő borította, míg lenn, a fennsík lábánál gyakorlatilag sivatag volt.
Persze ezt nem nagyon nézegettem: nekem már attól tériszonyom volt, hogy megtaláltam a fennsík peremét. Egyesek pedig innen letépnek bicajon. (Nem én, én attól elkészültem, hogy lenéztem és igyekeztem nem gondolni a levezetésre.
Pótcselekvésként még egyszer átválogattuk a rengeteg kavicsot és párat ott is hagytunk legközelebbre. Ha nem esik az eső, jövőre is eljövünk ide.
Most egy kevésbé látványos és még kevésbé ismert helyre mentünk. Csak mert ott volt és ott nem voltunk.
Egyszerűn szép volt és mi élveztük a napsütést és a meleget és a tájat.
Valamikor innen is vezették a vizet Kanab földjeire, de a források nem voltak elég bővizüek és ma az állattartáshoz kevesebb víz kell.
- Kaktusz! - szóltam Puppeynak - Nem szereted!
- Ne pisiljem le?
- Ne! Megszúrja a fütyidet!
Puppey rémülten továbbszaladt.
Megnéztünk pár dombot, van-e rajtuk egykori indián falu, de se kerámiát, se sziklarajzot nem találtunk itt. Azok a Manzárd alatt vannak. Meg máshol, de azt a másholt meg kell majd keresni.
Egy idő után lemásztunk a vízmosásba és ott mentünk tovább.
Nehezen tudunk betelni ezzel a tájjal. Szeretjük.
Aztán kimásztunk a vízmosásból és visszafordultunk.
Utóbb megtudtam, ha egy csomót mentünk volna tovább, egy szárazvízeséshez értünk volna, amiben esős időben csöpög a víz és nem esik.
Amikor december 24-én azt mondja az automata, hogy 26-ig lehet átvenni a könyvet és ugyanabban az emilben elmondja, hogy december 24-26 zárva vannak, akkor kezdek kételkedni az emberiség jövőjében.
Nem tudtam eldönteni, hogy a december 26-án a bolt elött sorbanálló tömeg a karácsonyi ajándékokat akarta visszavinni vagy a vásárlás nélkül elszenvedett egy napot bepótolni.