Magánterület, nem mentünk közelebb. A történetének viszont sikerült utánanézni. A közeli kisváros (tanyaközpont), Vernon nem engedte, hogy a helyi bolt sört áruljon. Erkölcsös népek laktak ott és a régi szép időkben a utahi 2%-os sör egy korcsonya volt, amivel egyenesen pokolra lehetett csúszni.
Elnézést a képzavarért.
Szóval a boltos meglátta a lehetőséget és a városon kívül felépített (összetákolt) egy kulipintyót, ahol elkezdett sört árulni.
Meg is szólták vasárnap a templomban, amitől morcos lett és olyat tett, ami Utah lakosságának jelentős részét megbotránkoztatta: elkezdett sört árulni. Vasárnap.
Az emberek felháborodtak és tömegek vezettek a környező városokból (ez harminc-negyven kilométert jelent) megnézni a helyet, ahol vasárnap van sör. Aztán valószínűleg vettek is és talán ittak is belőle.
Ahogy utóbb lazultak az erkölcsök, már máshol is lehetett folyékony kenyeret kapni és a kisbolt bezárt.
A malomba, a malomba - nem volt három tarka macska.
Meg bejárat se, mert be volt zárva.
Majd áprilisban nyit.
Már elkönyveltem, hogy feleslegesen jöttünk ide, amikor megláttam valamit.
Nem hittem a szememnek és gyorsan közelebb mentem - persze Puppey is jött velem. Engem a műanyag dobozok vonzottak, őt az oszlop.
Meg a műanyag dobozok.
A régi szép időkben, nem is olyan régen, az emberek reggelente vettek egy újságot és azt olvasták munkába menet. Vagy ebéd közben.
Amerikában egykor ilyen dobozokból is lehetett újságot venni.
Ezek az újságautomaták a régi szép idők emlékei. Egy dollárt kellett bedobni - vagy huszonötcentesekben, vagy tízcentesekben vagy ötcentesekben és aztán ki lehetett nyitni az ajtót és kivenni egy újságot.
Akármennyit ki lehetett volna venni, de akkoriban senkinek se jutott eszébe, hogy az összeset kivegye.
Lehet, ha se gondolna erre senki - nem tudom. Nyomtatott újságot évek óta nem láttam itt.
Egy időben könyvtárban olvasgattam papír újságot, csak az érzés kedvéért. Hogy érezzem, hogy zizeg. Nem is tudom, hogy a helyi könyvtárakban vannak-e még napilapok. Azt hiszem, elmegyek és megnézem.
Ha vannak, leülök egy kényelmes fotelba és zizegek egy keveset a napisajtóval.
Erről az újságosdobozról készült egy kacsafarknyi videó, amit itt lehet megnézni.
Az uszoda előtt az egyik uszodavezető magyaráz egy rendőrnek.
Benn a pult mögött ül a pultos. Mellette áll a főéletmentő, mellette a kisfőnök, mellette a kisebb főnök, mellette a takarító. Aki lát (erről majd máskor).
Az egész csarnokot kék és vörös fénybe öltöztette a rengeteg kinn villogó megkülönböztető jelzés.
- Tűzcsap! Tűzcsap! Tűzcsap! - mondta Puppey és azonnal megrohanta a műtárgyat.
Az áltűzcsap feldobta a hosszú vezetést Salt Lake City és Wendover között. Ezért még a műfüvet is meg tudtam bocsátani a Grassy Mountain pihenőnek. (Errefele a Grassy Mountain északi részébe mentünk a Lávadugóhoz és a bunkerhez pár éve.) Nekem mindig az az érzésem, hogy ami a műfűbe kerül, az ott is marad. (Fúj.)
Azt hiszem, Puppey is ezt gondolhatta, mert a műfű minden négyzetinchét alaposan megszaglászta, majd használatba vette a műtűzcsapot is, majd, mint aki jól végezte dolgát (szó szerint) angolosan távozott.
És ha neki tetszett, akkor én meg mit panaszkodjak?
- Itt volt Silver City! - mondtam diadalmasan és körbemutattam - Ezerötszáz ember élt itt! - tettem hozzá és igazából saját szavaimban is kételkedtem, annyira hihetetlenek voltak.
Silver City fénykorában sem volt egy nyüzsgő metropolisz, egy volt a nyomorúságos pici bányavárosok közül.
Olyan lehetett, mint a közeli Diamond, Mammoth és mindegyik eltörpült az igazi nagyváros, Euréka mellett.
Eddig azt hittem, Silver Cityből csak egy róla elnevezett országuti parkoló maradt, de egy kis térképelés és kutatás után megállapítottam, hogy a kohók (ki)hűlt helye ma is megvan.
Silver City bányavárosként kezdte, ahol (micsoda meglepetés!) ezüstöt bányásztak. Meg rezet, bizmutot és ólmot. 1885-ben három-négyszáz ember élt itt.
Az 1860-as években nyitott első bányákat a századfordulóra elárasztotta a víz és úgy nézett ki, a település el fog tünni a térképről, de ekkor jött 1900 körül a Mormon Varázsló, Jesse Knight, aki kilóra megvett mindent a környéken és arra gondolt, csinál itt meg második Knightsville-t.
Knoght aztán meggondolta magát és csak egy mezőgazdasági települést alapított a közelben, amit nagy fantáziával Knight-nak nevezett el és Silver City mellett a környék az egyetlen lapos földdarabján épített egy kohászati üzemet 1903-ban.
Hamarosan mintegy 1500 ember élt Silver Cityben és dolgozott a kohóban.
Hogy a dolgok jobban menjenek, Knight egy újabb vasútvonalat adott az eddigi kettőhöz.
Kicsit elkésett vele, mert hamarosan a vasúti szállítás költsége alaposan lecsökkent és olcsóbb volt az ércet a Salt Lake City melletti Murray-be vinni, mint helyben feldolgozni.
A kohók még pár évig működtek, de 1908-ra jelentőségük lecsökkent és Silver City lassan hanyatlott.
1940-re az utolsó lakó is eköltözött innen. A városból csak a kohó romjai és a temető maradt.
A kohóból pedig mindent elhordtak, ami nem volt lebetonozva. Vagy ami nem volt betonból.
A romterület néha olyan, mint egy ókori rom - csak kétezer évvel fiatalabb.
Engem meglepett, hogy milyen kevés a graffiti.
Van, de a rendelkezésre álló falfelületekhez képest meglepően kevés.
Sok purista úgy gondolja, hogy a rajzok tönkreteszik a porladó örökséget.
Én ezt értem, de ezeknek a betonfalaknak (betonfalakon) egy kis festés még segít is.
Újra életet hoz ide.
Meg embereket.
Abban a pár órában, amit a romok bejárásával töltöttünk, senkit se láttunk. Még kísértetek se bóklásznak itt.
Egy-két falfestő talán még jót is tesz ennek a helynek.
Amikor kirándulunk, mindig van a hátizsákomban egy szendvics nekem és egy ilyen zacskó kutyakaja Puppeynak.
Puppey finomságának nagyon jó a marketingje. Ránézek a fotóra és egyből ezt választom a rengeteg hasonló zacskós étel helyett, mert a fotón levő állat természetesen nagyon hasonlít Puppeyra.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.