Megjegyzés: A bölénytereléskor a földi halandókat elválasztják a bölényektől. Ezért ebben a bejegyzésben régebbi bölényfotókat használok. Az alábbi fotó pedig a ksl.com-ról származik.
Évente egyszer az Antilop-szigeten szabadon élő bölénycsordát beterelik a karámokba, ahol az állatorvosok egyenként megvizsgálják a bölényeket, hogy egészségesek-e.
A terelés hagyományos módszerekkel történik hegyen völgyön át: lovasok hajtják maguk előtt az szőrös bocikat a hatalmas karámba.
A lovasok önkéntesek, akik az egész Egyesült Államokból érkeznek, hogy terelhessenek bölényt.
Az önkéntesek fizetnek is ezért: manapság nem mindenhol lehet bölénycsordát terelni, egy átlag ranch-on inkább ridegtartásban élő tehenek vannak
Eddig egy önkéntes hajtó hatvan dollárt fizetett egy helyért, most ezt elemelték száz dollárra. A száz hely nagyjából hat perc alatt telt be.
A száz dollár persze nem költség ahhoz képest, hogy hozni kell a lovat vagy lovakat- speciális lószállító utánfutóban -, sokszor több napot utazva.
Ezek után a száz lovas elkezdi terelni és hajtani a bölényeket.
Ez a terelés mutatja meg, hogy a cowboykultúra az egy ma is létező, élő dolog és nem egy instagram nosztalgia.
Ma is vannak, akiknek van tanyájuk nagy, ridegen tartott tehéncsordával, amiket lóhátról (is) kell gondozni.
Egy kocalovas nem tudja, mit kell csinálni, egy ehhez nem szokott ló - és lovas - nem biztos, hogy tudja kezelni a helyzetet, a bölények szagát, a terepen megtett nagy távolságokat.
Mindenféle cowboy volt itt. Volt, aki cowgirl volt, volt akinek a felszerelésén látszott, hogy jól karban van tartva, de használt, másik modern nyeregben ültek beépített kulacstartóval.
Páran modern ruhában lovagoltak, de többségben voltak a kovbojkalapok, a nadrágokon rojtosan lobogó külső nadrágok (ha valaki tudná ennek a nevét magyarul, akkor azt megköszönném).
A chaps általában bőrből készült "nadrág", ami a rendes nadrágot és a lovas lábát védi a sártől, tüskéktől. Feneke nincs, csak első része. A chaps a spanyol chaparreras-ból rövidült szóban és nem hosszban.
Szóval nagy élmény volt látni a bölények terelését, mégha messziről is.
A karámokban aztán majd megnézzük őket közelebbről is.
- Reggel van, reggel van, reggel van! - mondta mondta mondta Puppey.
- Tessék?
- Reggel van, reggel van, reggel van! -
- Szerintem ez maximum pirkadat.
- Akkor is menjünk, menjünk, menjünk - mondta a fiatalúr és megnyalta a fülemet, ami szép teljesítmény volt, tekintve, hogy volt rajtam egy kapucni és alatta volt egy kötött sapka.
Hamarosan nagy sebességgel haladtunk a nevadai határ vagy a szikla lábánál levő barlang fele és Puppey csak erőteljes felszólításra vette fontolóra a visszafordulást:
- Tudod, hogy nem itt reggelizünk?
- Nem? Hol?
- Lenn Fish Springsben. Ott van asztal és WC és nem kell kipakolni mindent.
- A reggelimet se pakolod itt ki?
- Nem - feleltem kegyetlenül - azt is lenn teszem ki.
A fiatalúr erre azonnal megfordult.
Gyorsan összeraktuk mini-táborunkat.
Eredetileg keletebbre akartunk aludni, de ott sáros volt a talaj és a sötétben nem akartam kipróbálni, hol süllyedünk el. Az út mentén meg pár éve felébresztettek minket, mert azt hitték, még futunk.
Szóval ledöcögtünk Fish Springsbe, miközben Puppey folyamatosan a reggelit emlegette.
Itt aztán lett saját asztalunk meg padunk meg WC-nk, mert a mienket előző nap én elvesztettem valahol. De erről később.
Már reggeli készítés közben láttuk egy, a konyhaművészetem bűvkörébe került prérifarkast, de ő inkább eloldalgott.
Megjegyzem, nagyon fáradtak lehettünk az éjjel, hogy egyikünk se ébredt fel a prérifarkasok éjszakai vonyítására.
Aztán amikor elmentünk megnézni a tavakat, akkor találkoztunk a rokonával.
Ott állt az út közepén és csodálkozott, hogy nem a gyalogkakukk kergeti el, hanem pár idegen.
A prérifarkas után még láttunk pár griff méretű madarat, majd láttuk, hogy meglepően alacsony a tavak vízszintje.
Mi mindig az év ugyanabban az időszakában vagyunk itt és még sose láttunk homokzátonyokat kiemelkedni a tómederből.
Mindezt ráadásul egy kiadós, kétnapos eső után láttuk, ami a következő hegyláncok mögött járhatatlanná varázsolta a kiszáradt tómedreket.
Ezért is fújtuk le idei látogatásunkat a geodáknál, pedig én már nagyon hegyeztem az ásómat egy kis geodavadászatra.
Persze így is volt sok néznivalónk, úgyhogy hagytuk, hogy a gyalogkakukk tovább kergesse a prérifarkast, mit pedig elindultunk tovább.
Nyolcszázezer dolcsiért árulják ezt a házat, közben lelkemnek annyira fáj a párhuzamosok hiánya, hogy legszivesebben ingyen kiegyenesíteném a házszámtáblát.
A kétheti rendszerességgel érkező hideg monszun előtt a lehető legjobb dolog kimenni a Nagy-Sós-tó szélére (helyére) és csinálni pár hajnali fotót a napfelkeltéről és viharról.
Ha már csináltam képeket a naplementéről, akkor miért ne csináljak a napfelkeltéről?
Tudom, van aki jobb programot csinál magának .- például alszik -, de szerintem felesleges egy életet alvással elvesztegetni, amikor lehet távoli esőfelhőket fotózni a sós pusztaság felett.
Az erősödő szélben arra gondoltam, hogy ha fele ilyen nagy lesz a vihar, mint ahogy kinéz, akkor már jobb lesz a takaró alatt átvészelni az egészet.
Ahogy ropogott a só a lábam alatt, megláttam valamit a távolban - meglátni és közelebb menni egy pillanat műve volt.
Nem tudom, mi a története ennek a teherautónak, de már hozzászoktam ahhoz, hogy Utahban nincs hegytető, szakadék, vízmosás vagy szurdok kidobott autóroncs nélkül.
Nem tudom, mióta lehet itt ez a hetvenes évekbeli roncs, de valószínű, hogy nem tegnap került ide.
Az is valószínű, hogy itt fog visszatérni a földbe (sóba), amiből vétetett.
Ha picit könnyebben elérhető helyen lenne, valószínűleg influenszer-hordák pózolnának egy szál rózsaszín ruciban mellette, de így magányosan szolgál egértanyaként a rágcsálók legnagyobb örömére.
Az óriási, izgő-mozgó szörnyek fel tudják idegesíteni a fiatalurat.
Némelyik csontváz akkora, hogy nem is számít "lénynek", hanem a "fa" ketegóriába kerül mint megjelölendő objektum.
Ez azért lehet problémás, mert sok ember nem szereti, ha lepisilik a csontvázát.
(Engem abszolút nem érdekel, hogy mit csinálnak majd a csontvázammal.)
Az útszéli Baba Jagák és pókok alaposan próbára teszik Puppey idegeit.
Azt nem engedhetem, hogy szétcincálja őket és az se megoldás, hogy egy-egy hangosabb egyed láttán elbújik mögöttem, miután kétszer megkerült és rátekerte a pórázt a lábamra.
Sajnos egyik se mondja azt, hogy szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál.
Így kénytelen vagyok én falatkát adni a fiatalúrnak, ha jól viselkedik, nem mossa le sárgával a csontvázat, nem harapja ki a lebernyeget vagy nem ugatja meg az óriáspókot.
Ilyenkor Puppey elégedett képet vág és még talán szereti is Halloweent.