Álomotthon

"Ön megálmodja, mi megépítjük" - olvastam egy új ház melleti táblán. Aztán felnéztem a házra és arra gondoltam, hogy ez a ház meg van szépen csinálva, de azért álomnak nem mondanám.

Puppey a Telefonpózna-völgyben

- Telefonpózna-völgy - ízlelgettem a szót, mint ínyenc az disznósajtot.

Valószínűleg az egyenes törzsű fenyőkről kapta nevét, amik a völgy felső részén nyúltak az égbe és telefonpóznaként születhettek újjá egy rosszabb életben.

Az biztos volt, hogy míg Salt Lake Cityben negyvenvalahány fok volt, itt huszonöt és járt a levegő.

Itt ültünk le pihenni egyet a túra után és itt jelent meg egy idegesítő légy - az egyetlen a nap során, mire Puppey teljesen ideg lett, mert őt zavarta légyzümmögést és a fiatalúr csak annyit mondott rövid koncentráció után, hogy HAMMM és abbamaradt a zümmögés.

- Bekaptad a legyet? - kérdeztem, de csak egy elégedett arckifejetést kaptam válaszul.

Aztán hazafele vettünk estebédet Midwayben, amihez jár egy kis ecetesuborka.

- Kérek - mondta Puppey, aki mindenből kér, amit eszünk.

- Tessék - ha kér és eheti, akkor kap, legfeljebb sugárban kiköpi.

De nem, Puppey elégedett pofával elrágcsálta a ropogós uborkát és csak annyit mondott:

- Kérek.

- Te tényleg bekaptad a legyet - sóhajtottam.

Zongora Burmesterben

A jet lag kegyetlen dolog. Az ember mindenféle hülyeséget hajlamos csinálni, miközben belső órája ébresztőt fúj és még a macskák is alszanak.

Az egyik ilyen jet lag produkálta pillanatnyi elmezavar az volt, hogy visszamentünk Burmesterbe.

- Öt hét után meg kell mozgatni egy kicsit a nagyautót - mondtam magamnak és elmentünk Burmesterbe.

Ez egy horrorregény kezdete is lehetne, de szerencsére nem az volt, nem találtunk a napon mumifikálódó holttesteket, csak egy zongoratetem aszalódott magában az út mentén.

Valamiért arra gondoltam, hogy lehetne restaurátorversenyeket tartani: mindegyik kap egy ilyen zongorát és csináljon belőle valamit, ami nem gyujtós.

- Ez a bolond hangszer már nem sír és nem nyerít és nem is fekete - morogtam és próbáltam eldönteni, hogy Puppey megjelölheti-e a tetemet vagy nem.

- MFRD - néztem aztán megvilágosodtam: manufactured. Szóval a Continental Piano Company gyártotta ezt a zongorát.

Azt még kiderítettem, hogy a Continental Piano Company-t 1912-ben alapították Massachussetts-ben, aztán felvásárolta egy indianai cég, ami különféle márkanevek alatt forgalmazta zongoráit 1967-ig. A Continentalok tartósságukról voltak híresek. Ők vették meg 1924-ben a Smith and Barnes zongorakészítőket. A Smith márkanév nem szünt meg: a Continentál a világválságig tovább gyártott Smith and Barnes zongorákat.

Tehát ez a rom 1924 és 1939 között készült.

Felmerült bennem, hogy lecsavarozom a névtáblákat, de mit csináljak velük?

Ekkor beültem az autóba és ránéztem a külső hőmérőre és úgy döntöttem, ideje hazamenni.

Két perc

“Számítson két perc várakozásra a piroslámpánál”

Ez a piroslámpa nem egy házon van, ahol várakozni kellett, hanem egy építkezesen az országúton.

Csak, hogy tudjuk, mennyit kell várni a zöldre és ne rágjuk idegesen a kormányt.

 

Csak óvatosan!

Azt hiszem, ez a tábla mindent elmond a gyanútlan turistákra leselkedő veszélyekről.

Tökéletes!

Veszélyek barlangja - Danger cave

- Miért hívják Danger cave-nek? - kérdezte mindenki a túravezető régésztől, miután átjöttünk ide a Jukebox barlangból.

- Mert a mennyezet egy része leszakadt két ásatás között.

Valóban, a barlangban mindenkinek sisakot kellett hordania (kivéve a régészt), aki flegmán időnként lehajolt és az előző látogatás óta lepotyogott köveket egy kis kupacba hordta.

Különben ha jól megnézzük a barlangba levezető tyúklétra jobboldali oszlopát, láthatjuk, hogy a veszély szó másra is vonatkozhat.

De a platform tartott - egyelőre.

Mielőtt feltehettünk volna egy újabb fogós és ravasz kérdést a barlangról, valami mozgást láttunk a rácson kívül: pár embert láttunk ott középkori ruhában, címeres zászlóval és karddal. Címeres zászló csak az egyiknél volt, kard mindenkinél.

- Elnézést, miért hívják Danger Cave-nek? - szólt le az egyik fickó, akinél gyakorló (azaz tompa) másfélkezes pallós volt (azt hiszem, bastard sword-nek mondanák, de most nem nézem meg).

- Mert gyakran potyognak kövek a bejáratnál beszélők fejére - mondtam volna én faarccal több évtizedes rutinommal, de a régészt komolyabb fából faragták:

- Ez egy olyan túra, ami csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, de mi az a sok kard?

- Egy középkori kardvívó bajnokságra megyünk!

- Sárkány van? - akartam kérdezni, de lenyeltem a kérdést.

A bajvívók elmentek (zászlóstul), a régész meg csak annyit mondott, hogy a "múltkor csiszoltam le a falakról egy vandál húszéves firkáját és éreztem, hogy van mögöttem valaki, megfordultam és láttam, hogy három szőrbe öltözött ember van mögöttem, két nyúl és egy mosómedve.

- Megkértem őket, hogy a sivatagban csinálják, amit csinálni akarnak, mert itt a szőrük megzavarhatja a leleteket.

Ebbe a barlangba nem költözött be a hadsereg, talán mert amikor a régészek először felmérték, kúszniuk kellett a bejáraton, mert annyira fel volt töltődve törmelékkel. Ez volt az egyik oka annak is, hogy itt ástak: érintetlenek voltak a rétegek. A másik ok az volt, hogy eltömődtek a barlangba vezető vizerek és a barlangnak a klímája a környezeténél is szárazabb lett: benn megmaradtak a kosárdarabok, füvek, ruhák.

Meg a csillogó bevonat a tetőn, ami nem ásvány volt, hanem megszáradt, történelmi patkánypisi.

Ezek a patkányok (angolul pack rat, magyarul talán bozótpatkány) nemzedékeken és századokon át élnek ugyanabban a fészekben és így az ott felhalmozott növényi maradványok betekintést nyújtanak a növényzet változásába.

A Danger cave alja tizenkétezer évnél áll meg, ami tiszteletreméltó kor, főleg, hogy majdhogynem folyamatosan lakták.

Amikor már mindent megtudtunk a barlangról, amit a fejünkbe lehetett zsúffolni, befejeztük a túrát.

Kinn még körülnéztünk az olvadozó sziklák között és mielőtt elmentünk volna egy jót ebédelni, találtunk pár kövületet is.

Jukebox barlang

- Tizenkétezer éve itt emberek éltek tizenkétezer - gondoltam - ha az egyáltalán élet - tettem hozzá gondolatban.

Persze először ezt akartam tisztázni, ha már sikerült bejutni a szökőévenként egyszer rendezett túrára, amit csak akkor tartanak meg, ha a szőkőnapkor holdtölte van holdfogyatkozással együtt.

- Milyen volt itt a világ tizenkétezer éve?

Szóval tizenkétezer éve itt még embermagasságú víz volt, sósvizi halakkal meg erdővel. 

Aztán a Lake Bonneville elillant és itt egy sós mocsár maradt halacskákkal, kacsákkal, meg egyéb állatkákkal.

A mocsár a rengeteg forrásnak köszönhetően egész jól tartotta magát - egészen 1939-ig, amikor úgy gondolták, hogy ezt a vizet sokkal jobban fel lehetne használni, például bányászni. Fel is száradt a mocsár és ez maradt a helyén.

Pár ezer évig azért a mocsár is elég jól eltartotta itt az embereket, akik két nagyobb és több kisebb barlangan éltek - átmenetileg.

A barlangokat folyamatosan lakták telente. Nyaranta máshol gyűjtögettek és egy-egy telet máshol töltöttek el, hogy az élőhelynek legyen ideje regenerálódni egy-egy itt elgyűjtögetett évszak után.

A gyüjtögető életmóddal ez a probléma: nem szabad sokszor ugyanott gyűjtögetni, mert lelegelik az élőhelyet.

Itt sikerült tizenvalahányezer éven át erre vigyázni a két barlang lakóinak.

A két barlang közül először a Jukebox-ba mentünk, mert oda meredeken kellett felmászni, amit jöbb 31 fokban megtenni, mint 39-ben. A Danger Cave megközelítése pedig úgyis sokkal egyszerűbb.

A barlangot egykor a hadsereg, ma denevérek használják, akik jobban tudnak átrepülni az állított téglalapos rácson, mint a fektetetten.

A katonáknál egy magas rangú tiszt elrendelte, hogy hordjanak fel vállon ide négyszáz zsák cementet és betonozzanak le egy táncparkettet, rendezzenek be egy bárt lemezjátszóval, bárpulttal és hozzák fel ide a Wendoverben unatkozó mormon lányokat.

Utólag több 16 és 22 közötti mormon lány nagymamakori visszaemlékezéseiben leírta, hogy az itt szervezett bulik életük legjobb emlékei. (Mielőtt valaki megkérdi, igen, a hölgyeket is ölben vitték fel a marcona harcosok.)

Ebben a barlangban van pár modern sziklarajz is.

Modern - vannak rajta lovak.

Meg ott van a csodaszarvas is (vagy csodaló) nagy koronával.

Bár engem az a szarvasforma ló határozottan egy terrierre emlékeztet.

Aki másként gondolja, kérdezze meg a művészt.