Mosógépeket nézegetek, mert a régi már régi és már többször is megjavítottam és most kezd a váltója meghalni és az durván 300 és 500-ból már újat lehet venni.
Ezen azért gondolkodtam el, mert a bölcsek szerint a váltó után újabb részek szoktak elromlani és akkor a végén az eredeti mosógépből csak a madzagja marad meg esetleg a fedele.
Szóval láttam egyet, ami tetszett és megnéztem, mennyi energiát használ. Láttam, hogy évente amerikai átlagosan (heti hat mosással) a 3.5 köbláb (0.1 m3) méretű dobbal rendelkező ketyere 206 kWh-t használ.
Aztán megláttam ugyanennek a mosógépnek a kanadai cetlijét. Ott 274 kWh-t használ egy évben. Vajon ott kevésbé gazdaságos a mosógép vagy a kanadaiak durván 30%-kal többet mosnak?
Bár már júliusban jött a Halloween, az igazi dekor bejegyzésekkel vártam egy kicsit, amíg igazán elszaporodnak a szörnyek.
A republikánusok szerint rossz a gazdaság, de szerintem ha valaki képes 99 dodót kiadni egy bugyogó vérrel teli, durván 75 centi magas kondérra, akkor az én értelmezésemben tévednek. Még akkor is, ha rémisztő hangokat ad ki és a időzítő is van rajta, hogy magától kikapcsoljon.
Én az autó által megtett távot próbáltam lefotózni egy spéci utahi villanyautóadóhoz. Ez nem lett volna probléma, ha nem egy app-ot kellett volna használni. A telefonom magától fókuszál. Az app nem.
Tíz perc után az addig mellettem álló Puppey elunta a banánt és összegömbölyödött hátul és hagyta, hogy morogva próbálkozzak.
Addiktív volt, mint egy videojáték, ahol egy hiba után szintet kell ismételni.
Itt is: ha sikerült lefotózni a műszerfalat, akkor továbbléphettem az odométerre. Ha nem sikerült, újra kellett kezdeni.
Gyerekkoromban is utáltam, ha társasjátékban vissza kellett lépni a startmezőre, most kezdtem hisztérikus lenni.
Próbáltam feltenni az árnyékolót. Levenni. Máshova tenni. Állítani a fényerőt. Semmi.
Puppey közben megmutatta, hogy igazi sztoikus filozófus: összegömbölyödött és arra se mozdult meg, amikor a huszadik elrontott kísérlet után pszichológiai kínzásokat kezdtem el keresni a telefonon és azon ábrándoztam, hogy lehetne a frissen szerzett információkat a gyakorlatban alkalmazni az alkalmazás készítőjével.
Ekkor jött a postás.
Elment az autó mellett - eszébe se jutott, hogy egy embertársa épp megőrül az autóban és már dobta volna be a levelet, amikor Puppeyvól előtört belső vérfarkasa és azt hittem az autó ablakai kirobbannak a hanghatástól.
A postás sikoltva felugrott az ereszre, levelek szálltak belőle mindenfele és magzatpózba gömbölyödve zuhant az orgona alá és onnan hörögte: idegorvost, tiszta alsógatyát!
A palatenger után az út még keskenyebb lett, amit már le se tudtam filmezni,mert kapaszkodni kellett a kormányba.
A folyómedret és az utat is egyre inkább össze lehetett keverni és ezzel együtt a táj is egyre vadregényesebb lett.
Itt még a növények is vadregényesek voltak.
Hamarosan egy keskeny csapás tünt el jobb oldalt, ami bevezetett egy másik szurdokba.
Amikor már végképp nem mertem továbbmenni, gyalog folytattuk utunkat.
Bob Stintson nagy remémyekkel vonult be katonának az első világháborúba. Volt barátnője és várt a dicsőség.
Amikor leszerelt, nemcsak a dicsőség maradt el, hanem amikor hazaért, megtudta, hogy a barátnője már ex: férjhezment és erről az apróságról elfelejtette tájékoztatni a katonát.
Előfordul, nem mindenki kerít akkor feneket egy házasságnak.
Bob elkeseredett és elkeseredettségének mértékét mutatja, hogy Deltába akart költözni.
E terve azonban csak részlegesen sikerült: elindult Deltába, aztán az autója még elindult fel a Marjum-hágón, de a hágó tetejéig már nem jutott el. Lerobbant.
(Az alábbi fotó illusztráció, ez egy másik autó, akinek a gazdája nem tudta hívni a sárgaangyalt.)
Bob úgy gondolta, hogy a sors akarta, hogy ide kerüljön és ha már itt volt, beköltözött egy barlangba.
Aztán épített a barlang elé egy falat is.
Volt benn egy polca, egy falba vájt fülkében ágya, vaskályhája, pár birkája és sör- és pálinkafőző berendezése.
Munkát is szerzett: az utat javítgatta.
Az arrajárók megálltak, megvárták, hogy lehüljön az autójuk vize, ittak a helyi tüzes vízből, beszélgettek a remetével és továbbindultak.
Bob egészen 1951-ig lakott barlangban: akkor megépült az új hatos út és állása megszünt.
Ezután hol Deltában hol a barlangjában élt, amíg a városban tüdőgyulladást nem kapott és el nem hunyt 1960-ban.
Ahogy a szurdokban csavarogtunk, reménykedtem, hogy megtaláljuk a sörfőzdéjét is, mert hát eldugott kincse nem volt, de nem jártunk sikerrel.
Szép kavicsokat viszont találtunk.
A remeteség után már lefele vitt az út: igyekeztünk vissza a civilizációba.
Elsuhantunk a Painter Springsbe vezető út mellett, elporoszkáltunk a Notch-csúcs alatt, ahonnan denevéremberek vetik magukat a mélybe, de ide majd máskor megyun és máskor írok.
A remetekunyhóról is csináltam egy kisérleti (azaz vacak) filmet, amit szintén meg lehet nézni. (A film jobban néz ki, ha kimásoljuk az url-t egy külön ablakba vagy rákattintunk erre a linkre.)