Ribizli a kőkorból

Ribizliék boldogan kieveztek a Little Dell-re. Áteveztunk a viztározó másik oldalára, ahol piknikeztünk, mászkáltunk, majd elindultunk vissza.

Amikor Ribizlifozelek balerina-testével lépett volna be a kajakba, megcsúszott az agyagos partin és inkább zuhantam, mint léptem a hajóba, ami ettől megmakrancosodott és levetett magáról. Egyik pillanatban büszkén ültem a hajóban, a következőben fejjel előre süllyedtem a mélybe, amíg meg nem fogott a mentőmellény és már a felszinen is voltam szemüveg nélkül.

- Segíthetek? - evezett oda első számú tettestársam és ahogy elegánsan mellém farolt, úgy pofán csapott az evezővel, hogy még a Plútót is láttam.

Ekkor kieveztünk a másik oldalra és én elővettem volna a pótszemüveget az autóból. De nem volt ott. Előkaptam a telefonomat, hogy kedvesen annyit mondjak bele, hogy SEGÍTSÉG, de a telefon meghalt, végtelen ciklusba esett és folyamatosan indította újra magát.

Nem maradt más hátra, mint hazavezetni.

- Miért engedted le az ablakot?

- Hogy halljam, ha jön valaki - nem volt a legjobb akasztófahumorom, de a csendet biztosította az autóban.

Otthon boldogan vettem fel a pótszemüvegem és sváb, zsidó, görög és egyéb őseim biztatása közepette kerestem száz méter madzagot és rákötöttem egy erős mágnest, aztán a szakadó esőben visszaeveztem, partra futtattam a hajót és elkezdtem a horgászást. Öt-hat méter kötelet a vízbe lógattam és húztam. Tíz perc múlva poziciót váltottam és tovább horgásztam.

Először egy mágneses kavicsot fogtam ki, aztán úgy fél óra után egyszercsak ott volt szemüvegem a mágnes végén.

EKKORA SZEMÜVEGET FOGTAM! - kiáltottam boldogan és azon gondolkotam, vezessek-e át Wyomingba lottózni vagy Nevadába rulettezni egyet.

Kis kirándulás

A utahi helyi újságban megjelent egy cikk egynapos kirándulásokról Salt Lake Cityből. 

Az egyik ajánlat a Kráter-tó Nemzeti Park Oregonban potom tíz és fél óra levezetése és ezer kilométer megtétele után. 

Ez a “levezetek Brüsszelbe inni egy sört délben, estére itthon leszek” esete. 

Meg valószínűleg egy mesterséges hülye cikke. 

Izmos kerekesszékesek és kismamák

- Izmos kerekesszékesek és kismamák élnek errefele - néztem a régi mozgáskorlátozott rámpát Brassóban. Persze ezek régen épültek és hát Magyarországon voltak a legvidámabb mozgáskorlátozott kalandjaim. Pont ezért szúr szemet máshol is, hogy hogy is van ez.

Aztán sóhajtottam egyet:

- Biztosan nem táposoknak építették őket.

A rejtett zsinagóga nyomában

- Az ott az ortodox zsinagóga!

Nézegettük a térképet a Fehértorony kilátójából. Merre is lehet. 

A Takácsbástyára menet ott mentünk el mögötte. 

Szóval meglett. 

Egész jól bemértük. Utána is olvastam, így még pontosabban lett meg a helyszín. De izgalmasabb volt keresni. 

Bemenni nem sikerült. Az udvarba se. Talán jövőre. 

Brassói napernyők

- Mi az a fara zahar? - kérdezte Á a brassói fagyizóban.

- Cukormentes.

- Menjünk.

Továbbmentünk szokásos fagyizónkba. Fagyiztunk és sétáltunk a Kapu utcán, néztük az embereket és megakadt a szemem egy napernyőn.

Brasov, regale oraselor in Romania.

Nagyon tetszett.

Aztán eszembe jutott, valami ilyesmit én már láttam itt. Akkor Brassó a világ egyik legjobb városa volt.

Tizenvalahány év után is folytatódik ez a zseniális reklámkampány.

Örültem neki.

És a fagyi is nagyon finom volt.

Brassó falai

- Ez nem is fal, ez kapu - morogtam a Katalin kapu láttán. 

A mai terv a városfalak körbejárása volt. A Takácsok bástyáját és az déli falakat már láttuk, most az északi várfalakat néztük meg.

A séta e szakasza, hasonlóan a Takácsbástyáéhoz, egy alig észrevehető, sorompóval lezárt átjáróval kezdődött egy parkoló végén.

Aztán máris a középkori falak és a hegyoldal között voltunk.

- Ez a patak büdös - állapítottuk meg. Nem tudom, borvíz-e vagy csatorna, de határozottan erős szaga volt.

Nagyon sok maradt meg Brassó középkori városfalaiból, de valahogy e falak csak a helyi köztudatban vannak benne.

A patak partján nem nagyon láttunk turistákat.

- Van itt két torony, nézzük meg őket?

- Nézzük! - és elindultunk felfele a hegyen.

Takácsbástya

Mellékutca végén zsákutca mélyén jellegtelen félig nyitott jelöletlen kapu.

- Ez az! - örvendtem, de nem voltam biztos a dolgomban. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint Brassó egyik legérdekesebb erődítményének bejárata.

A Takácsbástya nemcsak Brassó legérdekesebb erődítménye, hanem a legeldugottabb is. Véletlenül nehéz megtalálni. Tanusíthatom, direkt se könnyű.

A legtetejére sajnos már nem lehet felmenni: félnek, hogy a hatalmas, erődtemplomokra emlékeztető faalkotmány hű marad hagyományaihoz és leomlik, mint ahogy a 18. század elején tette egy földrengés után.

A folyosók, gyilokjárók, lépcsőházak labirintusában járva időnként éreztük, hogy az egész épület szívünk dobbanásának ütemére remeg.

Hiába nyugtattam magam, hogy jól építkeztek az öregek, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a fél erőd nem véletlenül van lezárva.

A Takácsbástyát, ahogy neve is mutatja, a takácsok céhe védte. A jórészt 1500-as években emelt bástya önálló erődként is működhetett és ma Brassó talán legérdekesebb erődítménye. Szerintem jobb, mint a városfalak, vagy a Katalin kapu vagy a Fekete és a Fehér-torony.

Be lehet jönni (ellentétben általában a többi bástyával), mert nagy, van hol összevissza mászkálni és nincsenek is sokan.

Talán mert nem találják meg. 

Ha tudják, hogy létezik.

Még az is lehet, hogy ingyen is van. Ez nem volt világos, mert Brassó Megye Múzeumát amúgy is meg akartam nézni a város óriási makettje miatt. Valószínű, ha oda nem megyünk be, ezért nem kell fizetni.

De nem kérdeztük meg: a város 1896-os makettjét érdemes megnézni, csakúgy, mint később a kilátást a bástya tetejéről.

Remekül látszanak a városfalak, a környező bástyák és valami látszik a belvárosból is. 

A Fehér- és a Fekete-toronyból jobb a kilátás, de ez a bástya sokkal érdekesebb.

Rég voltam, megérte visszajönni.

Legközelebb talán helyre lesz állítva az egész épület.

Vagy addigra összedől.