Kisvendéglô volt.
Vagy kiskocsma.
Prágában.
Pont ott, ahol laktunk.
Egyértelmû volt, hogy itt kell ebédelni, fôleg, hogy láttuk a krétás kiírást az ajtó melletti táblán: pecne kaca.
Bementünk. A gyanusan turisztikai név - Svejk - ellenére úgy látszott, hogy az utolsó turisták Ferenc Jóska alatt jöhettek ide, amikor utoljára lesikálták a falakat és kicserélték a dekort.
Egyedül voltunk vendégek.
- Pecne kaca - rendeltünk. A pincérnô unottan ránknézett:
- Nincs.
A pecsenyekacsát downgrade-eltük morva verébre.
Finom volt.
Jó borravalót hagytunk. Elmentünk.
A pincérnô továbbra is életunt volt.
Két óra múlva visszatértünk még egy körre.
Ugyanaz a pincérnô. Nem unta meg az életet véglegesen. Eddig.
Ránknéz. Nem ismer meg.
(Tudom, a vendéglátásban dolgozók káposztafejeket látnak, de a Ribizliknrk jellegzetes fejük van, külföldiek és így kirínak a "tömegbôl", de mindegy, nem a pincér mosolyáért járunk ebédelni.)
A táblán továbbra is vigyorog a kacsa.
- Pecne kaca?
- Nincs.
Eszünk.
Finom.
Másnap vadonatúj étlapot láttunk az ablakban. A nagy turistaforgalom miatt viszont árat emeltek, 75-rôl 76 koronára. Se az új étlapon, se a táblán mem volt kacsa.