Fogadó a Grand Canyon felett

Nem értettem, miért nem ül itt Roosevelt az egyik asztalnál. Nem Teddy, hanem FDR.

Vagy miért nem ülnek elegánsan öltözött hölgyek és urak az egyik asztalnál. Csak normál, 21. századi turistákat láttunk.

Pedig ezek az épületek nem nekünk lettek kitalálva. A pincérek ma is csokornyakkendőt viseltek és a hely árai tükrözték ezt az eleganciát, a hely szelleme még itt volt - de a közönség már más volt.

Tipikus CCC-stílusú volt a szálloda. Roosevelt New Deal-je keretében a Civilian Conservation Corps-ban férfiak tízezrei építettek gátakat, menedékházakat, ösvényeket, WC-ket, vízvezetékeket, utakat és ilyen szállodákat a nemzeti parkokban.

Cedar Cityben, a néprajzi múzeumban láttunk egy nagyon jó kiállítást ezekről az elegáns és rusztikus szállodákról, amik nemzeti parkok szivében épültek. Nekem eddig a kedvencem a Petrified Desert-ben  a 66-os út mentén álló fogadó volt, de most egy újabb került a listára.

A Grand Canyon Lodge megtestesítette a CCC legjobb hagyományait. Sajnos sok ezek közül a hegyományok közül megváltozott. A látogatóközpontok egyre kevésbé szólnak a látogatóknak átadott információkról, manapság a lényeg a látogatóknak eladott szuvenírek sokasága.

Azért ha majd legközelebb több lesz az idő, miután megsimogattuk az öszvérszobrot (ami azoknak az öszvéreknek állít emléket, akik a turistákat fuvarozzák a mélybe), leülünk az étteremben és egy fagylalt (vagy ebéd) mellől élvezzük a kilátást egy túra után.

Vagy eltöltünk pár éjszakát az egyik kisházban és úgy érezzük magunkat, mint egy Rotschild.

Hozzáteszem, mivel ezek a közföldek, a public lands a mienk is, igazi tulajdonosként bármikor boldogan jövünk ide.

Séta a Grand Canyonnál

- Nem megyünk le - mondta E - most nyár van, ilyenkor én nem megyek le a Grand Canyon aljára, tegnap is páran hőgutát kaptak itt.

Hát igen, a Grand Canyon veszélyes hely.

Erre gondoltunk, amikor kióvakodtunk a kilátóra, ami egy sziklaszirt tetején volt. Mi ehhez képest az üveg-kilátó a másik oldalon? Arról tudjuk, hogy mérnökök tervezték meg kismillió szabályt betartva és gondosan építették rengeteg ellenőrzés mellett. Ezt meg természet ősanyánk egymásra dobálta pár millió éve és aztán valamikor nyolcvan éve párszögeztek pár korlátot.

Nem is igen lett volna sok időnk sétálni, csak kinéztünk és majd valamikor eljövünk ide túrázni rendesen. Valószínűleg ősszel, mielőtt befagyna és bezárna a Grand Canyon északi része. Vagy késő tavasszal, amikor elolvadt a hó a Kaibab Platón.

A déli peremmel szemben az északi csak az év egy részében van nyitva, egyébként hó borítja. A szálloda zárva, a ranger-ek hazamennek és nincs itt semmi és senki. Még a legközelebbi település Jacob Lake is bezár. Még a benzinkutasok is hazamennek. Azaz ott sincs senki. 

Az északi perem főszezonban is nyugodtabb. Messze van mindentől. Most se volt igazán sok turista, mi pedig nyugodtan élvezhettük a sétát és a kilátást.

A gyilkos Grand Canyon

Azt olvastam az újságban, hogy a Grand Canyon Nemzeti Parkban évente átlag tizenkét ember hal meg, mert:

- selfiezés közben leesnek a mélybe
- nem visznek elég vizet és hőgutát kapnak
- belefulladnak a Coloradóba



Régebben az egyik vezető halálok az volt, hogy az emberek azon versenyeztek, hogy ki mer jobban a peremre parkolni.

Szóval az emberiség nem lett (sokkal) hülyébb azóta.

Egy régi emlék - 2006 július

2006 július végén voltunk először a Bryce kanyonban amerikai autós körutunkon. Akkor sokkal kevesebben jártak erre, mint most. Amikor túráztunk, akkor - ha jól emlékszem - senkivel se találkoztunk, pedig az egyik legnépszerűbb ösvényen baktattunk.



Akor az autót a szervízben hagytuk, hogy csinálják meg az esedékes olajcserét, mi pedig busszal elindultunk megnézni a nemzetiparkot. Így nem kellett körutakat szervezni, egyik megállónál leszálltunk és a másiknál meg fel.



A szervíz a kanyon bejáratánál volt (van), azt hiszem, része annak a birodalomnak, amit a kanyon turizmusát elsőként megszervező család épített ki a huszadik század elején.



Amikor letettük az autót a szervízben, már sejthettük volna, hogy nem lesz a dolog olyan egyszerű.

- Milyen márkájú az autó?

- SAAB.

Megdöbbent nézés. Akkoriban a Bryce picit messzebb volt mindentől, mint ma.



- S O B? - kérdezett vissza és le is írta már a rövidítést. (Aki nem tudja, mi az a Son of a bitch, az keressen rá.)

- SAAB - na, ezen a rövidítésen törhette a fejét a munkafelvevő. Biztos, mindenféle szörnyűséget kitalált.

Mi otthagytuk a kulcsot és mentünk a Bryceba.



Amikor visszajöttünk, az autó ugyanott állt.

- Ilyen autóba nincs olajunk - mondta a fickó. Csodálkoztunk, sose hallottuk, hogy más olaj kellene a SAAB-ba, mint más autóba. (Nem is kell.)

Aztán beültem az autóba, hogy kiálljak a szervíz udvaráról. Akkor tünt fel, hogy a kormány ugyanúgy áll, mint ahogy hagytam, közben dugtam be a kulcsot és ekkor döbbentem ré, hogy mi történhetett.

A SAAB-ban az indítókulcsot helye a kézifék mellett van, oda kell bedugni. Valószínűleg beült a szerelő és nem tudta hova bedugni a kulcsot. Egyszerűbb volt azt mondani, hogy ilyen olajunk nincs, mint hogy bocsánat, nem tudok egy autót elindítani.

Nemzeti Park a világ végén - Capitol Reef

Capitol Reef alsó részén, a Fremont-folyó völgyében valamikor egy mormon település próbált gyökeret ereszteni a sziklába (hasonló képzavarokat jutányos áron végtelen mennyiségben tudok szállítani rövid határidőre). Viz volt, termőtalaj volt - és ezt azért errefele nem sok hely mondhatja el magáról.

A mormonok gyümölcsfákat ültettek - ahol ma szedd magad akció keretében lehet gyümölcsöt szedni. Enni ingyen van, a kilépő látogatót nem mérik le be- és kilépéskor.



A megmaradt régi épületek egyikében korabeli termékeket árusító bolt nyílt. Volt itt híres helyi lekvár (amit Salt Lake City mellett, Provóban gyártanak). A fantasztikus töltött süteményeket is valahol a közelben (érts: három-négyszáz kilométerre) gyártják le, aztán elhozzák ide.

Capitol Reef nem viszi túlzásba a modern infrastruktúrát: Látogatóközpontban látott tábla szerint mobilozni a közeli, harminc kilométerre levő Torrey-ban vagy esetleg még messzebb, Hanksvilleben lehet, ott van internet is. Ha valaki a nemzeti parkból akar kommunikálni a világgal, van egy pénzes telefon a bejáratnál.

Jó hely, na.

Nemzeti park az autópályák alatt - Cuyahoga

(Megjegyzés: több kép hamarosan.)

A Cuyahoga nemzeti park Ohio egyetlen nemzeti parkja. A Cuyahogában a világon egyedülállóan nagy autópálya-koncentrációt találni. Nincs másik nemzeti park, ahol ennyi autópálya-csomópont, elágazás és lehajtó lenne. A park másik érdekessége, hogy a parkot jelző táblából viszont alig van.


View Larger Map

Sokat keringtünk a Cleveland körüli autópálya-makarónin, amíg megtaláltuk a parkot és még többet, amíg rájöttünk, mit kell itt nézni.

A Cuyahoga egyfelől a nagyjából ötszáz kilométer hosszú Erie-csatornának állít emléket, ami a Nagy-tavakat az Atlanti-óceánnal összekötő csatornahálózat része. Az 1825 körül épült csatornarendszer egyes maradványai, zsilipjei részben itt, a Cuyahoga-völgyben láthatók.



Ha ipari műemlék, azt nekem látnom és Yodának pedig megtisztelnie kell, így mentünk. Mivel keringés közben cifrákat mondtunk a parkról, a helyi indián szellemek eltakarták a napot és önteni kezdték ránk a vizet. Ezzel elűzték az ösvényekről a futókat és a kerékpárosokat, de minket nem. Makacsul kerestük a látnivalókat.

A völgyet átszelő vasút, ami a park két végét köti össze, áradás miatt épp nem járt, de a zsilipek maradványai a helyükön voltak, csakúgy, mint a hegyi patakok vízesései és a kilátók.

A Cuyahoga félig-meddig városi park. Nem annyira, mint a Mall Washingtonban, de a sok autópálya és a nagyváros közelsége egyértelműen azzá tette a szemünkben. A utahi sivatagi parkok után a két és félmilliós clevlandi aglomeráció joggal tünhetett városinak.



Talán az eső, talán a kopár fák miatt a park szinte a mienk volt, szinte csak átmenő forgalmat láttunk és pár futót, egy fotóst és néhány kutyást. A park legfőbb erénye is ez volt: be lehetett jönni kutyával, a park mókusaiak legnagyobb rémületére.

Gerendák és romok

Log
Originally uploaded by ribizlifozelek

A talaj hol szikes volt, hol füves, hol meg klasszikus sivatagi. Fújt a szél, mindenütt ezt a finom zúgást hallottuk.

Miután több erdőnyi kőfát láttunk, már nem álltunk meg minden egyes gyufaszálért.



Idővel elmaradt a sivatag és jött a préri. Végtelen füves síkságon jártunk, de a síkot mély völgyek szabdalták. Közvetlen közelről is nehéz volt meglátni őket.
Az egyik ilyen völgy peremén valamikor kicsi falu húzódott meg. Pár tucat anasazi élt a házakban, karcolta a sziklát és gondozta a termést.



A pici szobácskákból álló épület egy négyzet alakú udvart zárt körbe. A helyiségekbe a tetőn át lehetett bejutni. A dolgok jelenlegi állása szerint ez volt az anasazik egyik legtovább lakott települése, több évtizeddel a többi falujuk után hagyták el. Mire a spanyolok ideértek, ezek a házak is üresen álltak.

Lehet, lakóik egyszerűen beolvadtak az újonan érkezett indiánok közé. Pár tucat ember egy-két nemzedék alatt eltűnhet.

A ház jó részét még ki sem ásták.
A sziklarajzok másnak látszottak, mint a többiek. Ezekben európai eszemmel, ötszáz év távlatából iróniát láttam. Játékosságot.



Természetesen a kulturális szakadékkal megtámogatott ötszáz év bőven elég e rajzok félreértelmezéséhez. Mindazonáltal én ezt éreztem a béka (vagy emberke) evő gólya (vagy egyéb szárnyas) láttán.

(Szlogen: a gólya nemcsak hozza, hanem meg is eszi.)

A völgy mélyén

Death Valley
Originally uploaded by ribizlifozelek

Fantasztikus volt a Death Valley. A különféle mellékutakon bolyongva egyre közelebb éreztük magunkat a Holdhoz és a Marshoz. Lassan úgy tünt, a véletlenül növő fűszálak, a pici élet, ami megkapaszkodik a sziklákon, az igazából egy szennyeződés.



Az út ha lehet, még kopárabb helyekre vezetett. Valamikor bányászok kopácsolták a sziklákat, most azonban szinte semmi sem élt itt.



Egy kis mellékúton leereszkedtünk egy másik golfpályához. Ezen azonban nem unatkozó milliomosok próbálgatták lyukérzéküket, hanem az ördög. Az ördög golfpályájának nevezett sós síkság fura sóformációival olyan volt, mintha idegen űrlények keltek volna ki belőlük.



Embertelen lehet ez a hely, amikor ötven fokot (Celsius) mérnek itt. Most még tartott a hidegfront, alig volt 25 fok.



Már kezdett elegünk lenni a kopár vidékből - elindultunk kifele. Az Egyesült Államok legmélyebb pontját azonban nem hagytuk ki: ennél mélyebbre itt nem kerülhetünk a felszínen.

Néztük a sós patakot és kezdett melegünk lenni.
Továbbindultunk.

Zabriskie Point

Zabriskie Point
Originally uploaded by ribizlifozelek

Zabriskie Point egy kultuszhely. A hasonló című filmben szerepelt egy tudatmódosító szerekkel felturbózott orgia helyszíneként. Talán pont ezért már korareggel konformista turistahordák özönlik el a kilátót, hogy megnézzék a napfelkeltét, a nap emelkedtét, a napot, a sivatagot, a kopárságot, a semmit és borzongva gondoljanak a film negyven éve pornográfnak tartott jelenetére.



Hihetetlen volt a Las Vegasból érkező turistatömeg. Napok óta alig láttunk embert. A völgyben is csak pár kósza turistával találkoztunk, a kemping kongott az ürességtől. Kevesen voltak azok az "edzett és kalandvágyó utazók", akik be mertek jönni a szélsőségesen forró Death Valleybe. (A sok rémisztő prospektus ellenére egész elviselhető volt az idő, noha sütött a nap, még mindig nem kapcsoltuk be a klímát.)



A Zabriskie Pointhoz közeledve nekünk is pszichodelikus élnményben volt részünk, pedig csak narancslét ittunk reggelire. Egyszercsak öt-hat Volvo jött szembe a szerpentinen. Egymáshoz közel haladtak, mind viszonylag új autók voltak és mindnek európai rendszáma volt. A negyedik autó rendszáma magyar volt.

A Death Valleyben.
Magyar rendszámú autó.

Ilyen is csak a Zabriskie Pointnál fordulhat elő.

Megint Bryce

Bryce Canyon National Park
Originally uploaded by ribizlifozelek

Utahban rengeteg csodálatos táj van, de ha olyan nemzeti parkot szeretnénk megnézni, amit egy nap alatt meg lehet járni Salt Lake Cityből, akkor a helyzet már nem ennyire rózsás.

Az Archest és a Canyonlands egy részét megnéztük már úgy, hogy reggel indultunk és este érkeztünk. Azaz inkább másnap reggel. Más néznivalót kerestünk, ami látványos, tetszeni fog a vendégeknek és ahonnan még emberi időben haza lehet érni.

Szerencsére ők is a Brycera gondoltak., mi is.

Késő tavasszal még nem voltunk a Bryceban. Reméltük, más lesz, mint nyáron vagy télen. Más lett: esett az eső, borús volt az ég és ez egész különleges fényviszonyokat teremtett.



Egy napba és ezersok kilóméterbe nem lehetett gyalogtúrákat zsúfolni. Végigautóztunk a gerincen és le-lepislogtunk a hatalmas völgybe.

A Bryce igazából nem kanyon, nem egy völgy.



A Bryce egy hatalmas kanyon-völgy rendszer, ami egy-egy központi völgy köré csoportosul.



A Brycet egy Bryce nevű emberről nevezték el. Ebenezer Bryce egy skót származású mormon bevándorló volt, akit az egyház az 1850-es években küldött ide, hogy farmerkedjen a völgyben. Bryce úgy gondolta, a zegzugos völgyekben, kanyonokban tökéletesen lehet teheneket legeltetni.

Azt nem tudom, hogy legeltetni lehet-e, de az biztos, hogy a tehenek elvesztek. (A tehenek tudták, hogy ők maguk hol vannak - a kanyonban - de a tehenészek számára ez az információ megtalált tehén hiányában elégtelennek bizonyult.)



Bryce mindenesetre épített egy utat a fennsíkra, hogy kivághassa a fákat, aztán társaival belefogtak egy csatornaépítésbe. A "közeli" folyóból szerettek volna vizet hozni a völgybe. De messze volt a folyó. Közben volt szárazság meg jött az árvíz is. Brycenak elege lett a kanyonból és elment Arizonába, mert ott sokkal könnyebb volt az élet. A tehenek még lelegelték az utolsó fűszálakat is, ez pedig betett a helyi ökoszisztémának pár évtizedre, úgyhogy a megmaradt indiánok is leléptek.



A megmaradt telepesek lerövidítették a tervezett csatornát 16 kilométeresre és átköltöztek a jóval termékenyebb Tropic-völgybe.



A következő évtizedekben a kanyon magára talált, jöttek a turisták, a nemzeti park és jóval később mi.