Az őszi lehülés, mert a negyven fok után a harminc hidegnek tűnik, meghozta a tipikus utahi monszunokat is.
Nyár végén délutánonként gyakran beborul az ég és özönvíz zúdul a világra.
Mi meg két özönvíz között elmentünk egyet sétálni Delle közelébe.
Egyszer a Gombatemplomból hazafele láttam itt pár fát (lásd a felső képen) és most meg akartam őket nézni.
Azt meg olvastam, hogy szép kvarcféleségeket lehet itt egy másik hegytetőn találni.
Kezdetben a Grassy Mountainnak, Füves Hegynek csúfolt sziklás homokos valami meleltt haladtunk, aztán megláttuk a távolban a fás homokdombokat.
Valamiért itt egy dombon volt annyi víz, hogy egy egész ligetet el tudjon tartani.
A bozótos dombról mély és nedves homokban lépkedve értünk le a völgybe, hogy felmásszunk a következő dombra. Visszanézve láttuk, hogy nyomaink tökéletesen kirajzolódtak a homokban.
Itt az egyik fára valaki felszerelt egy griffmadár fészket, de a fészek most üres volt, a griff kirepülhetett.
Innen két fontos dolgot láttunk.
Az egyik a dombtető volt, ahol a kvarcok és kövületek lehetnek. A másik pár viharfelhő volt, amint beborította az eget a kvarcdomb felett.
Annak ellenére, hogy a meteorológiai jelentés nem beszélt viharról és villámlásról, mi nem bíztuk a dolgokat a véletlenre.
Nem szerettem volna villámhárítót játszani a hegy tetején és ropógósra sülni közben.
- Most nem pisilsz kvarcot - mondtam Puppeynak és visszamentünk az autóhoz, ahol vakmerően kipakoltam a széket és a hűtőládát és megebédeltünk, miközben Puppey miután megette szendvicsem javát, aggodalmasan kémlelte az eget.
Feleslegesen, mert eső nem lett, villámlás nem lett, de azért jobb félni, mint ropogósra sülni szétázás közben.
- Ott... - persze én se láttam semmit, csak reméltem, hogy ott van. Amikor felkészültem erre az útra, akkor valahogy a Skull Valleyt átszelő aszfalt úttól Iosepa után idevezető szakasz felszínesen volt leírva. Hogy hát a tipikus tómeder, eső után nem mindenhol járható, meg "pár mérföld".
Persze előre lemértem (jópár volt, nem pár), de akkor is. Menni más volt rajta, mint olvasni.
Előttünk a Cedar Mountains vonulata magasodott. A Cedar Mountains-nak ezen a részén viszonylag keveset jártunk eddig, pedig van arrafele is látnivaló, Aragonite elhagyobb városkája és bányái. Mi csak egy rádiótoronyhoz mentünk fel tavaly. Jóval délebbre a hegység lejtőin és völgyeiben láttunk musztángokat.
Itt és most vadlovakat nem láttunk, csak pár pronghorn antilop száguldott át előttünk. (Az alsó képen tökéletesen látni fenekének fehér foltját.)
A hegyeknél emelkedni és kanyarogni kezdett az út.
Örültem neki, mert kezdett unalmas lenni a nyílegyenes út.
Aztán pár kanyar és sok emelkedés után megláttuk a fehér sziklákat.
A Cedar Mountains mint a sok másik Észak-Déli hegylánc a Nyugati Sivatagban (helyi nyelven West Desert) jórészt dolomitból áll (mint a Kék-szurdok is, ami szerintem szürke, de ezen ne vesszünk össze).
A fehér sziklák dácitból vannak, ami egy magmás kőzet és nevét - most tessék kapaszkodni - Dacia római tartományáról kapta. Szóval átvezettem a fél (na jó, egy ezrednyi) sivatagon és elértem Daciába.
Azért lett a dácit dácit, mert Erdélyben rengeteg van belőle. (Most motoszkál bennem a gondolat, hogy be tudok-e szorítani a júniusi erdélyi ágyugolyófutamba egy kis dácitos hegységet.)
Szóval a dácit itt egy kakukktojás, hogy képzavarral éljek: egy harmincmillió évvel ezelőtti vulkánkitörés emelte őket ki.
Rengeteg bennük a pici csillogó kvarckristály. Néha az egész hegy csillog a napon, ha közelebbről megnézzük. (Relatíve közel van egy hely, Camp Topaz mellett, ahol a dácithoz hasonló riolitban lehet topázt találni).
A kőzet érdekesen erodálódik és mindenféle izgalmas sziklaformákat láttunk, miközben Puppeyval felfedeztük a környéket.
A fiatalurat főleg a gyíkok érdekelték - ez nem volt teljesen kölcsönös, a gyíkokat az érdekelte, hogy a fiatalúr hagyja őket békén.
Azt hiszem, látogatásunkról még tíz gyíkgeneráció múlva is rettegéssel fognak visszaemlékezni a hüllők.
Egy tavacskát is kerestünk.
A hely érdekessége, hogy itt van egy forrás egy időszakos tóval.
A tó nyár végére kiszárad és a forrás is gyakran elapad.
Használhattam volna az előre letöltött térképeimet, hogy megtaláljuk a tavat, de sokkal izgalmasabb volt az ösvényeken mászkálni és felfedezni ezt a furcsa világot.
A zöldüllő növényzet aztán elvezetett minket a tavacskához.
Annyira (még) nem voltam poros, hogy belegázoljak pancsolni, ahhoz többnapi itt-táborozás kellene, de ránézni is jól esett a vízre.
Nekem a tó gyanúsan négyzet alakúnak tűnt, lehet, hogy valamikor telepesek itt kimélyítették az eredeti pocsolyát, de lehet, hogy csak a természet volt OCD-s.
Mondjuk meglepne, ha egy ilyen oázisba nem költöztek volna be akár ideiglenesen a telepesek, de nem találtam semmilyen adatot arról, hogy itt lett volna egy tanya. (Pedig még Gillmore Wellről is találtam valamit!) Annyit adatot találtam, hogy forrás hivatalosan nem forrás, hanem seep, időszakos forrás, mert nyár végére kiszárad.
Rajzot most nem találunk (attól még lehet), de találtunk pár szilánkot, amik úgy néztek ki, mintha kőeszköz pattintásból maradtak volna vissza, sőt volt pár obszidián szilánk és obszidián pengedarab is. Obszidiánt a "közelben" a lávaalagutak közelében lehet találni.
A legtöbb kőeszköz darab (azaz szemét, szilánk, akármi) jáspisból volt, ami errefele szintén kevés van, az is messzebbről kerülhetett ide.
A felfedezéssel, mászkálással jól eltelt az idő.
Mindig és mindenütt lehetett valami érdekeset látni, találni.
Találtunk fenn a hegyen egy szétlőtt tepsit is - már kezdtem aggódni, hogy esetleg ide nem hordanak ki háztartási szemetet rituális kivégzésre.
Ennek ellenére a hely tiszta volt.
Talán mert itt nem voltak rozsás gépek, amiket szét lehetett volna lőni.
A sok mászkálásban alaposan megéheztünk.
Szeretem ilyenkor a táborozás "spártai" körülményeit finomságokkal ellensúlyozni.
És természetesn az ebéd után egy kávére is szükségem volt.
Ebéd után még találtunk egy ablakot a Cedar Mountain csúcsaira.
Ez tökéletes lezárása volt a napnak.
Hogy ne legyen annyira zökkenőmentes a nap, egy arra csúszómászó kígyó megcsörrentett, hogy szoljon, ő itt lakik és jobb ha kikerüljük egymást.
Így is történt.
A hazaút eseménytelen volt és a napot tökéletesen kifejezi a lenti fotó, ami a Behemót ablakáról készült.
- Tehén legyen a patáján, ami itt átfér - néztem a miniatűr kapura a kerítésen. Természetesen még a teheneknek is több eszük van annál, hogy megpróbáljanak átmenni egy hegyesszögben visszakanyarodó kapun.
Nem is kanyarodtak: átmentek a lyukas kerítésen.
Az ösvény meredeken kanyargott felfele.
A táj kísérteties volt: 1999-ben egy tűzben leégtek a hegy szoknyáját borító fák és a csökkenő csapadékmennyiség miatt vissza se nőttek már.
A forrásokból fakadt víz, de a források nagy részét becsatornázták és így onnan is kevesebb jut a patakokba, amik alig csorogáltak.
Meglepően sok csatorna volt erre. ahhoz képest, hogy milyen kevés ember él itt. Lehet, hogy a völgyben levő farmokhoz megy innen a víz. Vagy bányákhoz. Vagy a lucernásba.
Mindenesetre nem sok emberi jelenlétre utaló nyomot lehetett innen látni.
Látni, többször megálltunk, hogy megnézzük a kilátást, mert ez jó ürügy volt lihegni egy kicsit a meredek ösvényen.
Az, hogy közelebb kerültünk a rakásokhoz, szintén jó ürügy volt a pihenésre.
A rakásokat Paul Bunyan farakásának nevezik, de semmi közük Paul Bunyanhoz és nem fából vannak. A többi stimmel.
Paul Bunyan egy amerikai népmesei hős, egy óriási favágó, aki mindent kivág kivéve a rezet. A tájat elnézve akár járhatott is erre.
A farakások viszont nem fából vannak, hanem bazaltból.
Olyanok voltak a bazaltrakások, mint a Szent György-hegyi bazaltorgona, csak lefektetve.
Ezek az oszlopos elválású képződmények úgy keletkeznek, hogy a forró bazalt kihül, összehúzódik és a bazaltmassza oszlopokká válik szét.
Mi megcsodáltuk őket és én legyőztem a belső késztetést, hogy egy ilyen oszlopot legörgessek a hegyről, bedobjam a Behemótba és felállítsam napórának a kertbe.
Erről a kirándulásról és az ezt követő rágcsálótalálkozásról készült egy rövid film is, amit itt lehet megnézni.
- Ott van! - mondtam meglepetten és boldogan. Nem hittem, hogy megtaláljuk.
Olvastam egy elhagyott vágányon álló fékezőkocsiról a Nyugati-sivatagban, nagyjából megtaláltam a helyet is ahol lehet, de nem számítottam arra, hogy ilyen könnyen megtaláljuk.
Leparkoltunk közel a kocsihoz és elindultunk árkon bokron át a fékezőkocsi fele.
A helyi népszokásoknak megfelelően természetesen a fékezőkocsit szitává lőtték, de azért még egyben volt. Csak lyukacsos lett, mint egy ementáli sajt.
A fékezőkocsi belülről is szét volt lőve, de világosan látszott, hogy mi mi lehetett.
Lelkesen fedeztük fel a járgány belsejét, de figyeltünk közben, nehogy egy belenyúljunk - szó szerint - egy darázsfészekbe.
Az se volt világos, hogy miért áll itt ez a halom vas. A sínek fényesek voltak. Ez nem egy elfeldett szárnyvonal volt, hanem valami, amit használtak. Amíg a közepén nem hagytak egy fékezőkocsit.
Ez a vasút egy nagy ipari komplexumhoz és a transzkontinentális vasúthoz kapcsolódik közel a Nagy-Sós-tó partjához.
Az ipar annyira szennyező volt, hogy még itt is kiverte a biztosítékot és bezáratták, annak ellenére, hogy mindenféle stratégiai dolgot csinált.
Biztos voltam benne, ha majd kell a vonal, majd elviszik innen a fékezőkocsit (de miért hozták ide?)
Rejtély.
De legalább megnéztük és jól éreztük magunkat itt, mielőtt tovább mentünk volna a közeli elhagyot kőbányákba.
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.