Kiderült, többször el kell majd a nyár folyamán mennem Kalocsára. Kicsit aggódva tekintek a látogatások eleibe: mindig lesz egy kis szabadidőm, de nem tudom, lesz-e elég néznivaló.
Igaz, mindenütt lehet még újabb és újabb érdekességeket találni, de nem biztos, hogy ez megéri a fáradtságot.
Régebben olvastam, hogy Kalocsán állt valamikor egy zsinagóga. Azt is megtudtam, hogy ez volt az első könyvtárrá alakított elhagyott zsinagóga az országban.
Mivel a Viski Múzeumban mindig mindent tudnak, most is hozzájuk fordultam, merre is van az épület. Megmondták. Megkerestük. Ott volt, csakúgy, mint a Holocaust emlékmű.
Sajnos a zsinagóga ismét elhagyatott - a könyvtár kiköltözött és nem tudni, mi lesz az épület további sorsa.
A könyvárrá történő átalakításkor egyébként a zsinagóga külső dekorációját leszedték.
Ha van zsinagóga,temetőnek is lennie kell, gondoltuk és azt is megkérdeztük a múzeumban. Azt is tudták.
Kalocsa kisváros, de a még kisebb Szentendrén is csak kevesen tudják, merre is van a zsidó temető, ha egyáltalán tudják, hogy létezik.
A múzeumiak kis térképet is rajzoltak, így gyerekjáték volt megtalálni az elhagyatott, de gondozott temetőt.
Lehet, csak szerencsénk volt, hogy a megfelelő embert kérdeztük, de a városnézéshez szerencse is kell. Főleg ahhoz, hogy megtaláljuk az érdekesebb, de kevésbé ismert látnivalókat.
A temető nem volt körbekerítve, jelölve, de gondozott volt, nem verte fel a gaz, nem alakult át dzsungellé, mint oly sok más, hasonló temető.
Ahogy a száz-százötvenéves sírok közt bolyongtunk, megláttunk egy horgászt, aki tökéletes Pampalin-felszerelésbe öltözve haladt a patak fele. Mivel erre vezetett a rövidebb út, átvágott a temetőn. Amikor beért a sírok közé, egy sapkát kotort elő zsákjából, a fejére csapta és úgy ment tovább.
Ez a temető valóban az élők háza.
Yoda szerette Kalocsát. Mi is.
Az emberek nagyon kedvesek voltak, mindeki segített és ha kérdeztünk valamit. Térképet rajzoltak, ha kellett. Imádtuk, hogy rengetegen kerékpároztak. Kerékpárjaik még jobban tetszettek.
Nagyon jókat ettünk, nagyon jókat ittunk, de valami kényelmetlen érzés volt bennünk az egész látogatás alatt. (Yodában nem, ő új macskákkal ismerkedett, finom husokat evett és egy fél túrótortát is belevarázsolt a szájába.)
De minden túl nyugodt volt. Minden túl csendes volt. És igazából valljuk be, nem volt ott túl sok látnivaló.
A világ legrózsaszínűbb templomában is ilyen érzésem volt. Rózsaszínű volt. Nagyon rózsaszínű.
Szent István emelt itt egy templomot, ami nemcsak azért nagy teljesítmény, mert akkoriban a magyarok gyanakodva néztek ezekre az újmódi dolgokra, hanem mert itt kő kövön nem volt. Valahonnan még a sódert is hozni kellett.
Asztrik jól megdolgozhatta a nyakas magyarokat: mert pár száz év múlva egy még nagyobb templom kellett, amit az elsőből építettek. Mire elkészült, jöttek a tatárok és csak aprókavics maradt utánuk. A maradékokból újabb templom épült, ami túlélte a hódoltságot, a dicső felszabadítás azonban már sok volt neki. A katolikusok egy része a török bejövetelével protestáns lett, török kimenetelével a katolikusok elkergették a protestánsokat, a protestánsok erre a katolikusokat, a kiürült és hívek nélkül maradt épület meg összedőlt.
Kellett egy új. Nincs ezzel semmi baj, a városok változnak, növekednek, átépülnek.
Kalocsa egy barokk klasszicista kisváros. Lakosainak számától függetlenül nagyon kis város. Ahogy meglátogattuk a múzeumokat, kiállításokat, épületeket, ugyanazt éreztük, mint sok vidéki amerikai kisvárosban: minden szép, jó és kellemes, de igazából nincs ott semmi. Voltak érdekes helyek, de ezek valahogy nem kapcsolódtak össze egy egésszé.
Kalocsán van két paprikamúzeum. Az egyik profi, a másik egérszagú. A profi múzeum olyan volt, mint Minnesotában a SPAM múzeum. Van egy tizenöt négyzetméteres érseki könyvtár meg egy kicstár. Tényleg szép. De...
Mintha két múzeumi klikk lenne. Az egyik a paprikamúzeum1-kincstár-könyvtár, a másik a paprikamúzeum2-Viski múzeum-Manufaktúra tengely köré szerveződött. A múzeumszövetségekbe közös jeggyel lehet bemenni. De miért van kettő?
Azt hittük. a Dunapart szebb lesz. De igazából nincs Dunapart, csak kikőtő, az is öt kilométerre mindentől. Kicsit sáros volt. Igaz, sokat esett mostanában.
A kisváros bájos, a kisváros kedves, a kisváros csendes. Nagyon csendes. Nagyon vidékies. A hasonló méretű, adottságú és történelmű Vácon valahogy sokkal több az élet, sokkal több a mozgás. Valahogy jobban ki van találva.
Itt egy Mikszáth novellában éreztük magunkat. Csend volt, nyugalom, én ittam a kávékat, élveztük a szivélyes vendéglátást.
Kalocsával kapcsolatos kettős érzéseinket leginkább a rendőrség bejáratán látott tábla foglalja össze. A városka szépen karban volt tartva, minden precíz volt, szép volt, nagyon jól éreztük magunkat, de valami apróság azért hibádzott.
Kalocsáról sok mindent el lehet mondani, de egy valami tény. Yoda imádta a várost.
Az emberek barátságosak voltak. A vendéglőben behívták a Mestert a különterembe, de mivel ott túl hideg volt a kő, ezért az épület belső udvarában terítettek nekünk.
Az egyik múzeumban, amikor megtudták, hogy a kutya miatt felváltva mennénk be, kis dobozkájában beengedték Yodát is. Így a Mesterrel együtt aznap hárman látogatták meg az épületet. Yoda szerette a múzeumot is, elvégre rég látott ennyi érmét és tányért egy rakáson.
A belvárosi csendes kis utcákat meg egyenesen imádta a Mester, bár a hangosan üvöltöző gerlék néha megzavarták egy kicsit.
Hihetetlen volt ez a kedvesség, amivel a helybeliek körülvették Yodát. Egy hölgy odáig vetemedett, hogy azt mondta neki:
- De gyönyörű vagy!
Neked ez semmibe se kerül, én viszont kapok egy kisebb jutalékot az eladásokból, amibúl falatkát veszek Yodának.
